Jól gondolom, hogy Tamás, a kisregénye főszereplője saját maga?

Erről a következő epizód jut eszembe. Gustav Flaubert-t egyszer megkérdezték: mondja, mester, ki az a Bovaryné voltaképpen? Kedvenc íróm akkor így válaszolt: Hát ki más lehet? Bovaryné én vagyok!

Honnan jött az ötlet, hogy lételméleti kérdéseket és azokra adott válaszokat kapcsoljon össze a főszereplő, Tamás, megrázó és egészen intim gyermekkori érzéseivel, illetve későbbi, felnőttkori életeseményeivel?

Emlékeink a tudatalattinkban működnek, és mint bányászok a föld gyomrából a szenet, az ércet, a gondolatcsillék onnan hozzák fel a megtörténtet.

A megszerzett élettapasztalat egyikünkben sem tűnik el,

válik kámforrá – ehelyett újraélt valósággá lesz. Az emlékek intenzitása eltérő, némelyiké sokkal erősebb lehet, de fényük, árnyalataik és színük is különbözhet. Az ismétlés nem empirikus folyamat, hanem kognitív-érzelmi reflexió arra, ami egyszer megtörtént, amit egy későbbi időben fel akarunk kutatni, meg szeretnék ismerni, másoknak is meg akarunk mutatni, és aminek a segítségével saját magunkban és olvasóinkban újabb érzelmeket, gondolatokat szeretnék kiváltani. Az emlékeink kettős rétegzettsége nemcsak strukturális, hanem dinamikus is: rétegeik párbeszédbe léphetnek egymással.

A mottóban felsorolt három idézet közül egy Kierkegaard-tól származik, kettő pedig az ismert francia filozófus, Maurice Merleau-Ponty nevéhez fűződik. A második Ponty-idézet olyan szöveg, melyben a múlt és a jövő pillanatai a tájban/tájról „nem egymás mellé illesztve követik egymást”, mintegy utalva a buddhista elképzelésekre, miszerint a reinkarnációban múltbeli történéseket, pillanatokat megelőzhetnek jövőbeliek – vagy fordítva –, illetve, hogy a lét maga csak káprázat. Ön mit gondol ezekről?

A tudat olyan energia, mint a szél, a fény, a víz.

Fiatalon nem számolunk ezzel, csak később merül fel bennünk az aggodalom: mi lesz velünk, ha nem leszünk? Megmarad tudatunk energiája, vagy átalakul egy másik, szintén láthatatlan energiává? Vagy mi más lesz belőle? Az emlék egzisztenciális kérdései is ehhez kapcsolódnak. Az időtér egybefonódása hasonlít a kvantumelemek egybefonódásához. Az anyag alakulását a téridő méri. Az emlékek átalakulását, folyamatos jelenlétét gondolatainkban a tudatunk szabályozza. Az emlék nem metafizikai jelenség, hanem az anyag egy-egy időtéri pillanatának lelki felelevenítése. Merleau-Ponty is így láttatja a láthatatlannal a múltbeli történéseket, azt, ami a mi életünkben egyszer velünk megesett, és később – az esemény felelevenítése szintjén – főszereplővé lép elő. A felelevenítésben részt vevő én tudatának energiáját használja fel arra, hogy összekösse a múltat a jelennel. Nos, erről is szól a regényem, A rés. És nem csak erről. Hiszen a történések, az életvalóság induktív ereje mind-mind ahhoz az egyhez, a Fennvalóhoz vezetnek. Voltaképpen a lélek Isten ereje. És ez az igazi káprázat.

Szorosan idetartozik a következő kérdés, hogy a lét és a tárgya a francia filozófus szerint összefonódik, és nem választható el egymástól. Erre utal a címválasztás, A rés is?

Nos Merleau-Ponty ezt az összefonódást jól érzékelteti. Ne feledjünk azonban, hogy a tárgy mi vagyunk.

Egyik versemben azt írtam: dolog az ember.

Mégsem mindegy, mivel ruházott fel minket a jó Isten. Olyan teremtményei vagyunk, akik puszta létünknél fogva az Ő példájára alkotunk. Megalkotjuk a lehetetlenből az elképzelhetetlent, de mégsem tudjuk felvenni a versenyt a teremtőnkkel. Megteremtjük önnön arcunkra Istent, mégsem tudunk Ő lenni, mert saját tudatunk energiája véges. Ennek a különbségnek a feltárásáról, az egzisztenciális differenciáltságról is szól a regényem. De arról is, hogy mennyire sebezhetők, mennyire törékenyek és ellentmondásosak vagyunk. Magunkban keressük az igazságot, miközben az, amit keresünk, amire annyira áhítozunk, amőba.

Akkor csak a Kierkegaard-mottóban megjelenő remény a fontos, hogy újraélhető, esetleg vissza is állítható az elveszett múlt, a kis ház a gyümölcsöskerttel és szőlőlugassal? A regényben a békebeli táj és a nagyszülők szeretete és kedvessége jól ellenpontozza Tamás szüleinek a válását és a kisfiú magára hagyatottságát. Jó-e visszavarázsolni a múltat a „rések” szeletein keresztül?

„A remény ott kezdődik, ahol a tudás határai véget érnek” –

írta valahol Sören Kierkegaard. A remény az, amivel összekötjük jelenünk bizonytalanságát az örömteli elvárással. A hitre és a szeretetre vetítjük ki a reményt, azt a bizonytalan bizonyosságot, melynek beteljesüléséért harcolunk. Igen, harcolunk, mert semmi sem adatik meg nekünk egykönnyen. A hit és a szeretet is küzdelem, kognitív, lelki megmérettetés. Minduntalan át kell pillantanunk a résen, kifürkésznünk a kifürkészhetetlent, megtalálnunk benne létünk értelmét. Tamás is ezt keresi, ezért járul következetesen a réshez, hogy jelenlegi valóságát összehangolja a múltbelivel.

Mit jelképez az ismétlésszerűen megjelenő fekete kalapos dédapa képe?

Szolipszizmust. (Csak az én tudatom képes a valóságot megragadni, minden más képzeletbeli.) Ez a képzeletbeli vágyakozás hozza vissza a fekete kalapos dédapámat, aki 1916-ban elesett a doberdói fronton, és aki után hosszú évek óta kutatok.

De lehet ez rögeszme is, vágyakozás az elérhetetlen, a be nem teljesült után.

Dédapám tragikus sorsa és hiánya végigkíséri életemet.

Mivel a kisregény villanásszerűen feleleveníti a huszadik század sorsfordulóit, szinte kézenfekvőnek tűnik, hogy egyszer még átdolgozza nagyregényé. Tervez ilyesmit?

Örömmel és fájdalommal írtam ezt a könyvet.

Képzettársításaim azzal a réssel kapcsolatosak, amelyen egyszer mindannyian át szeretnénk nézni, és meglátni azt a kis házat a szőlőlugassal, a terebélyes diófát, amely alatt megbújik az asztal és a körülötte álló székek. Lesz-e belőle nagyregény? Nem tudom. Én még mindig ott állok a deszkakerítés mellett, és áttekintek a résen.

 

A nyitóképet Böszörményi Zoltán bocsátotta a lap rendelkezésére.