Korunk kiemelkedő konzervatív gondolkodóját vesztettük el 2020. január 12-én. Páratlanul gazdag életművet hagyott hátra. Megannyi műfajban próbálta ki magát, s mutatta meg a konzervatív szemléletmód érvényességét. Írt nagyon fontos szakmunkát, nem freudi fenomenológiai értekezést a nemi vágyról (Sexual Desire, 1986); kitűnő filozófiatörténeti összefoglalókat Kantról (1993) és Spinozáról (1999); vallásapológiát (The Face of God, 2012) és több munkát a konzervatív politikai gondolkodásról (például Conservatism, 2017); esztétikai tanulmányok sorát az építészetről (például The Classical Vernacular, 1996) és a zenéről, legutóbb Wagnerről (The Ring of Truth, 2016), valamint csúfondáros álplatóni párbeszédeket (Xanthippic Dialogues, 1998); és több regényt, egyebek közt a 80-as évek eleji Csehszlovákiában szerzett tapasztalatain alapuló disztópiát (Notes from Underground, 2016), sőt két operát (Minister, 1994; Violet, 2005). Életműve voltaképpen nagy védőbeszéd a Nyugat szellemi, tudományos, gazdasági és politikai hagyománya mellett, illetve pör az azt szétbontani törekvő kortárs, főként balliberális (és szélsőjobboldali) válságideológiák, saját kifejezésével a „megtagadás kultúrája” ellen. Azon kevés nyugati szellemi kiválóság közé tartozott, aki szerette és értette Közép-Európát. Az 1980-as években segítette szervezni a cseh és a lengyel ellenzéket, sőt, előadott a repülő egyetemeiken. Az akkori magyar urbánus és népi ellenzékkel nemigen értett szót, de a 90-es évektől komoly magyar olvasótábora és baráti köre alakult ki. Orbán Viktorral személyes jó viszonyt ápolt, bár sosem rejtette véka alá bírálatait-intelmeit.

Fél éven keresztül harcolt a rák ellen. 2019 őszén, már betegen magas cseh, lengyel és magyar kitüntetésben részesült. A remény ősszel, majd karácsonykor még íratott vele négy cikket, s adatott vele interjút, történetesen az indulófélben lévő Országútnak.

Eredetileg kerülni akartam a politika kérdéskörét; a mélyebb konzervatív értelmiségi-szellemi magatartásról, stílusról, szokásokról, az ő sajátos szellemességéről, játékosságáról, a szellemi javak utáni olthatatlan szomjáról és a hihetetlen alkotói termékenységéről akartam faggatni. Amikor azonban november végén valamelyest felépülve sort kerített az interjúra, kérte, sűrítsem a kérdéseimet.

*

Munkásságának jelentős részét az „kritikai elméletek” hol gúnyos, hol tudós bírálatának szentelte, ugyanakkor a kritikai gondolkodást nélkülözhetetlennek tartja. Miben áll a kritikus konzervatív értelmiségi szellemi magatartása? Miben különbözik valójában a balliberális kritikai hozzáállástól?

Amit „kritikai elméletnek” szoktak nevezni, az én szememben nem igazán kritikai, és nem különösebben elméleti. Az „elmélet” nem más, mint Marxból meg Foucault-ból összegyúrt elegy, a gyanakvás hermeneutikájának gyakorlata, amely szellemi termékeink mélyén mindig felfedezni véli a rejtett mozgatóerőket. Az „elmélet” olykor feminizmusba megy át, de mindig minden hagyományos normát felforgat, mindig elutasítja azt, amit a szóban forgó művész vagy szerző valójában mond, és helyette inkább a saját előfeltevéseit magyarázza bele az elemzett műbe.

A kritikus konzervatív értelmiségi nyitott a kultúránkban megtestesült valóságos és őszinte üzenetekre; érti, hogy azokban nem csak a hatalom és az uralom érvényesül, és felismeri a szeretet és az összetartozás kifejeződéseit is bennük. Ő (szerencsére a magyar nem ismeri a nyelvtani nemet [gender], úgyhogy ezúttal a feministák nem tudják rám kényszeríteni stilisztikai rémtetteiket, a személyes névmásokkal való játszmázásukat) nem hajlandó a „szépséget” mint erkölcsi és művészi eszményt megtagadni, és hajlamos fájlalni, hogy a szép kiveszett korunk műalkotásaiból. Ettől a veszteségtől – különösen az építészet esetében – radikálisan megromlik mindannyiunk életminősége, azoké is, akik ezt nem akarják tudomásul venni.

A jellegzetes balliberális értelmiségi magatartása a kiváltságos kívülállóé, amelyre valamilyen tudományos intézmény keretében, többnyire közpénzből kapja a fedezetet, és így távol tudja tartani magát a közönséges emberek elvárásaitól és elgondolásaitól. A kritikus konzervatív értelmiségi minden erejével azon igyekszik, hogy a társadalomhoz tartozzék, miközben éppen határozott kritikai hozzáállása miatt erre nem képes teljes szívéből. Ezért az ironikus elfogadás vezérli magatartását.

 

Korunkban az újszerűség minden szellemi terméktől elvárásszámba megy (habár már a Zsoltáros is mondta: „Énekeljetek új éneket az Úrnak”, 96.), azonban az újszerűség mintha maga után vonná a radikalizmust is. Hogyan viszonyul a konzervativizmus a radikalizmushoz? Mit gondol a „konzervatív forradalomról”, akár a „megtagadás” mai nyugati kultúrájában, akár harminc év posztszocializmusában, amely tizennyolc évnyi jobboldali kormányzással telt?

Az újszerűségnek egyáltalán nem feltétele a radikalizmus. Gondoljunk csak Mozartra vagy Schubertre. Ellenben nagyon is megkívánja az egyéni szempontot, a tőlem-neked közvetlenül szóló üzenetet, amely megkülönböztetetten az enyém, a művészé. Így az érzések megannyi közvetlen, de közös megkötések alakította megnyilvánulásából bontakozik ki a kultúra egésze. Nem lehet folyton ismételgetni a régi nótát a régi módon. Mindig újat és frisset kell alkotnunk, ahogy Ezra Poundtól is tudjuk. Ne feledjük, a XX. század legforradalmibb angol nyelvű költészetét T. S. Eliot alkotta, aki kiforrott és befolyásos konzervatív gondolkodóként nagyban hozzájárult a háború utáni konzervatív szemlélet kialakításához. Ha a társadalomra figyelmes alkotókat címkézni akarnám, a következőket habozás nélkül mondanám konzervatívnak: Sztravinszkij, Joyce, Proust, Matisse, Messiaen, Bartók, Márai… Köztük némelyik művészi szempontból radikális is volt, főként Sztravinszkij és Joyce, de lehet valaki művészileg radikális és politikailag konzervatív, miként Sztravinszkij a Mennyegzőben.

A politikában persze másként mennek a dolgok, hiszen amikor radikálisok kaparintják meg a hatalmat, azonnal visszafordíthatatlanná akarják tenni uralmukat. Erre válaszul szükséges lehet egyfajta konzervatív forradalom. Ezt azonban mindenképpen mérsékli a konzervativizmus békességes és kiegyezésre törekvő hozzáállása, ahogy ezt a XVII. századi Angliában a dicsőséges forradalom, illetve az 1989-es közép-európai forradalmak tanúsították. Nem dördültek el lövések, bosszúból nem ítéltek el vagy üldöztek senkit, még egyfajta megbocsátásra is törekedtek – habár, be kell látni, a megbocsátás feltételezte volna a vétség bevallását. (A baloldal ugyan miért találja olyan gyötrelmesnek a megbocsátást? Bizonyosan e kérdés körül forog a XX. századi politika.)

 

A konzervatívok sokat emlegetik a hűség erényét, de vannak-e a hűségnek határai? Meddig követelhetik a politikusok és politikai mozgalmak a követőiktől a hűséget? Ön hogyan békül meg azzal, ha valamelyik szellemi szövetségese egyszer csak az ellentétes szekértáborban tűnik föl?

A hűség erény, de nem örök szellemi állapot. Hogy valaki hűséges a vezetőjéhez, természetes, és a vezetők erre rá is szorulnak, főleg ha követőik nevében bűncselekményeket követnek el. Hogy mikor tagadjuk meg az ilyen hűséget, olyan kérdés, amelyre egyszer az életünkben alighanem valamennyiünknek válaszolnia kell. Fontosabb mai helyzetünkben a csoporthűség, mert ez alapozza meg  a csoport cselekvési programját. Ezt jóval nehezebb megtagadni, hiszen az emberek az azonosságtudatukat a csoporthoz tartozás révén alakítják ki, ahogy ezt Durkheim kimutatta. Ezért kell bevonni a társadalom kisebbségi csoportjait is a közéletbe, nem szabad beleszorítani őket az irigység-gyűlölség állapotába. Van továbbá a nemzeti hűség, amely nélkül szerintem nincs demokrácia – erről azonban másutt írtam [például A nemzetek szükségességéről – P. P.].

Ha egy szellemi szövetségesed az ellentétes szekértáborhoz csatlakozik, szükségképpen felül kell vizsgálnod a magad gondolkodását, és el kell döntened, kinek van végső soron igaza. Korunk nagy baja, hogy az emberek a barátságaikat nem a közös nézeteknél erősebb kötelékekre alapozzák. Ez persze képzelethiányra vall. Az igaz barát kiáll melletted, ha politikailag ellentétes táborhoz tartozik is.

 

Kritikus, konzervatív értelmiségiként mi késztette arra, hogy a helyi anglikán gyülekezet kántora legyen? Az Our Church (A mi egyházunk, 2012) szerzője a nemzeti hűségét mutatta így ki?

Azért álltam be kántornak a helyi templomunkban, mert nem volt más, aki ellátta volna a feladatot. Szerintem az anglikán templomot – mint vidéki intézményt – mindenképpen fenn kell tartani, és ehhez, aki teheti, így vagy úgy járuljon hozzá. Szeretem a templomi dicséreteket, a bibliai történeteket. Az úrvacsora alázatra, vétkeim beismerésére késztet. Szeretem azt is, ahogyan nemzeti egyházunk egyesítette a katolikus szertartást és az igehirdetés protestáns hangsúlyozását. De, miként mindenütt Európában, templomainkban megidézzük, nem pedig érvényesítjük a kereszténységet. Így van ez Magyarországon is.

 

Roger Scruton művei magyarul:

Mi a konzervativizmus? Válogatott esszék (1995);

Ki, mit és miért? Nemzetek feletti kormányzat, legitimitás és az Egészségügyi Világszervezet (2000);

Anglia, egy eltűnő ideál (2004);

A nemzetek szükségességéről. Két tanulmány (2005);

A pesszimizmus haszna és a hamis remény veszélye (2011);

Iszom, tehát vagyok: egy filozófus borkalauza (2011);

Zöld filozófia. Hogyan gondolkozzunk felelősen bolygónkról? (2018);

A szépről (2019);

Futóbolondok, csalók, agitátorok. Az újbaloldal gondolkodói (2019).

 

Nyitókép: Sir Roger Scruton a helyi, gardsoni anglikán templom orgonistájaként. Fotó: © John Lawrence / Telegraph Media Group Limited 2012.