Karcsú kötetében Veszprémy László Bernát számottevő történészi és elbeszélői teljesítményt nyújt: a Horthy-rendszer első, sorsfordító évének, voltaképpeni megszilárdulásának eseményeit összefoglalva mutatja be a korszak legfontosabb kérdéseit. Hat fejezetben tárgyalja a kibontakozó rendszer általa legfontosabbnak tartott témáit: a rendszer önmeghatározásától („A régi Magyarországot akarjuk, de a régi Magyarország hibái nélkül.”) a vallás, a kereszténység, az egyházak, illetve a királypuccsok benne vitt szerepén át nacionalizmusáig és antiszemitizmusáig. A szerző hatalmas, nemegyszer új forrásanyaggal dolgozik, hivatkozásait érdekfeszítően kezeli, hol lényegmegvilágító, hol zavarba ejtő szövegeket idéz (például Gárdonyi numerus clausust támogató mondatát). Értelemszerűen válogat is, hiszen az 1921. év szűkített nézőpontján keresztül vizsgálja tárgyát, a korabeli magyar társadalom legégetőbb problémáit. Így aligha lehet kifogásolni, hogy nem elemzi „Európa első zsidótörvényét”, az egyébként jól feldolgozott numerus clausust (a zsidóság egyetemi felvételi arányát korlátozó 1920. évi XXV. törvénycikket). Tárgyalja viszont társadalompolitikáról szólva a honvédség, a vidéki városok és a főváros azon diszkriminatív rendeleteit, amelyek a zsidóság kifosztására, megsarcolására, jogainak korlátozására irányultak. Nem alaptalan az a felfogás, amely a Horthy-rendszer intézményesült antiszemitizmusában már a vészkorszak szerves előzményét látja.

Meggyőzően cáfolja azonban a szerző azt a nézetet, amely lényegtelen apróságnak tartotta a két balul sikerült „királypuccsot”. „Bibó István egy helyütt azt írta – fejti ki Veszprémy –, hogy a közjogi vita olyan volt, »mintha a holdban és a hold lakóinak mondották volna«, és ezt a narratívát vette át a múlt rendszer történetírása is, amelynek érdekében állt a királykérdést olyan, az uralkodó osztályokon belül folyó hatalmi vetélkedésként leírni, amelyet »a magyar nép teljes közönye kísért«. Igazság szerint azonban a királykérdés a korabeli közélet legfontosabb kérdése volt, amely maga mögé utasította a »zsidókérdést«, a szociális kérdést, de még a revízió ügyét is. Nem létezik Horthy-kor 1921 októbere nélkül:

ha IV. Károly sikeresen tér vissza, Horthy és rendszere csak egyike lett volna a gyorsan forgó átmeneti évek múló epizódjainak,

és napjaink iskolásai éppoly nehezen idéznék fel a nevét, mint Huszár Károlyét, Friedrich Istvánét vagy Habsburg József főhercegét.”

Veszprémy szerint a korszak politikai törésvonalai bonyolultabbak, mint amilyennek utóbb ábrázolták őket. A „politikai osztályt” erősen megosztotta az említett „királykérdés”, a katolikus–protestáns ellentétek, a háború utáni nyomor és az infláció. Ugyanakkor nagy jelentősége volt annak, hogy az antant (Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország) miként viszonyul a Horthyék által aláírt, majd nyomban elítélt trianoni békeszerződés revíziójához, különös tekintettel a szerb megszállás alatt álló „baranyai háromszögre”, illetve Sopron és a környékbeli falvak sorsára.

Horthyt számos történész faragatlan katonának ábrázolta, holott hatalma megszilárdításához és a restaurációs törekvések meghiúsításához komoly taktikázással előbb a brit diplomáciát sikerült maga mellé állítania IV. Károllyal szemben (aligha véletlen, hogy a második puccskísérlet után a Dunán felhajózó brit naszád viszi száműzetésbe az utolsó királyt), majd az olaszok támogatásával tudta megszervezni a soproni népszavazást, úgy, hogy ennek szükségességéről, „felkelés” kirobbantásával győzte meg az osztrák közvéleményt. A legitimisták szemében jó ideig az uralkodóhoz hűséges katonának tűnt, ám amikor elpártolt a királytól, az antant ultimátumszerű követeléseire hivatkozott, s arra, hogy ha IV. Károly elfoglalná a trónt, az Csehszlovákia és Románia részéről azonnali katonai intervencióhoz vezetne.

Kétség sem fér hozzá, Horthy a hatalomra jutása utáni időszakban ügyes politikusnak bizonyult.

Ha egyszer a hazai levéltári források teljes feltárásával életrajzi monográfia születik róla, az Veszprémy nyomán árnyaltabb képet rajzolhat majd. Ugyanakkor Horthy Bethlen Istvánon túl több komoly és tehetséges politikusra támaszkodhatott. Abban Veszprémyvel több kortárs történész is egyetért, hogy IV. Károly visszatérési kísérlete komoly történeti jelentőséggel bírt, királysága akár alternatívája is lehetett volna Horthy kormányzóságának, de a kisantant fenyegetését Horthy környezete is komolyan vette. Vagyis azt, hogy Horthy végül hűtlen lett királyához, nem lehet csak a „hatalomhoz végsőkig ragaszkodással” magyarázni.

Veszprémy könyvéből nem hiányzik a „zsidókérdés”, bár nem „dimenzionálja túl” azt, hiszen a konszolidáció után ez a probléma már nem játszott központi szerepet. A szerző részletesen ír a Nemzeti Hadsereg különítményeinek terrorcselekményeiről, Héjjas Iván „rongyos gárdistáinak” szadista gyilkosságairól. Ezek áldozatai, mint megállapítja, jórészt „kommunistasággal” gyanúsított jómódú zsidó kereskedők voltak, akiket gyilkosaik a legtöbbször ki is raboltak. A lakosság pedig általában hallgatólagosan tudomásul vette, végignézte a kegyetlenségeket. Sőt, egyes helyeken, például Diszelen a „népítélet” valóságos pogrommá terebélyesedett. A fehérterror áldozatainak száma meghaladta a vörösterrorét, de a kettő együtt sem ért fel az 1918 novemberi és decemberi gyilkosságokéval, ahogy ezt Veszprémy helyesen hangsúlyozza. Ezeket a frontról fegyveresen hazatérő katonák követték el, többnyire zsidók és „nadrágos emberek” ellen.

A különítményesek által végrehajtott „megtorlások” Horthyt is kínos helyzetbe hozták, ami nem tartotta vissza attól, hogy 1920 februárjában hallgatólagosan jóváhagyja a rémtetteket leleplező, zsidó származású szociáldemokrata újságíró, Somogyi Béla megölését. Veszprémy történelmi távlatból jól látja: „Amennyiben a dualizmust egyfajta »asszimilációs szerződés« jellemezte, amelyet egyes történészek a kölcsönös előnyök felismeréseként írtak le, effajta előnyöket ekkorra már csak nagyon kevesek láttak a magyarság és a zsidóság együttélésében. »A közöttünk élő zsidóságtól nem asszimilációt követelünk, hanem követeljük a zsidó nemzetiségnek törvénybe cikkelyezését« – fogalmazott Zákány Gyula, a tapolcai »ébredő« pap politikus. A zsidóság idegennek tekintése, a kommunizmussal – és egyben a kapitalizmus előnyeinek megkaparintásával – való vádolása, illetve a különböző zsidó irányzatok összemosása megállíthatatlan népszerűségre tett szert az ellenforradalom során.”

Veszprémy kitér arra is, hogy az értelmiség és a politikai elit egy csoportja kísérletet tett az önálló, nem „zsidó-keresztény” magyar vallás megteremtésére. Zadravecz István, a Nemzeti Hadsereg Szegeden felszentelt tábori püspöke – írja a szerző – „dühödten jegyezte fel naplójába, hogy a kormány szélsőjobboldali titkos köreiben – Etelközi Szövetségben (EX) – »magyar vallás« létrehozásán ügyködnek, nagytemplommal a Gellért-hegy oldalában, lóáldozóbarlanggal és ősmagyar parancsolatokkal. 1921 őszén a vallás fejének Zadraveczet kérték fel, ám a páter elutasította a »négylábú vallás« híveit.” Az „újpogány antiszemitizmust” képviselte a Turáni Társaság is, melyhez Papp-Váry Elemérné, a Magyar Hiszekegy szerzője is kötődött. E „vallási” irányzat azonban a húszas évek második felére visszaszorult,

megmaradt viszont az antiszemitizmus alaptalan vagy túldimenzionált társadalmi-szociológiai érvekkel való igazolási törekvése.

Ugyanakkor hiányolom Veszprémy könyvéből az Ébredő Magyarok Egyesületének tárgyalását. Ez ugyanis Európa első, egyetemekről kiinduló, de komoly tömegbázissal rendelkező és élénk társadalmi visszhangot kiváltó antiszemita mozgalma volt. Több száz tagja fogott fegyvert Horthyért a budaörsi csatában 1921. október 23-án, és támogatására százezres tömeggyűléseket szerveztek. Sajátos paradoxon, hogy a radikálisan antiszemita ÉME a Bethlen-féle konszolidáció akadályává vált, és az „ébredők” még 1924-ben is merényleteket követtek el a magyar zsidóság ellen.

A bethleni konszolidáció szerves részét képezte az antiszemitizmus visszaszorítása, a numerus clausus enyhítése, a zsidóság bizonyos mértékű megnyugtatása. A magyar társadalomban meggyökeresedett zsidóellenesség azonban támogatást kapott a náci Németországtól. Ez futtatta zátonyra a Horthy-rendszer konszolidációját, és játszott közre a vészkorszak kollektív tragédiájában. De a tragikus folytatást ne kérjük számon ezen az izgalmas, új szempontokat felvonultató történeti elbeszélésen.

A szerző történész, újságíró