Az utóbbi bő egy évtizedben a magyar társadalomtudományi folyóiratokban szemmel láthatóan beköszöntött az alanyi recenziók kora. A szerzők – tisztelet illesse a szerencsére még számos kivételt – fő szabályként nem a könyvről írnak, hanem lábjegyzetek bőségesen szórt kartácstüzét ontva azon iparkodnak, hogy bebizonyítsák, ők mennyire (persze nagyon) otthonosan mozognak a könyv témájában. A módszer többszörösen is előnyös. A méltatás szerzője immár kétségbevonhatatlan tekintély  hiszen alaposan körbehivatkozott – tudása magasából legitim módon dicsérheti meg az írót. Az pedig – minthogy az íróember köztudottan hiú – örömmel nyugtázhatja az elismerést. Ha ehhez hozzáadunk még egy csipetnyi tartalomismertetést, a végeredmény nemcsak élvezhető, de kifejezetten hasznos is lesz. Olyan írással gazdagodik a tudomány táguló univerzuma, mellyel még véletlenül sem bántunk meg senkit, és – mivel a tudományosság úgynevezett követelményeinek (lásd jegyzetek) is megfelel – azonnal betagolhatjuk a digitális halhatatlanságunkkal kecsegtető Magyar Tudományos Művek Tárába. Egyfelől közlemény, másfelől hivatkozás formájában.

Szabadfalvi József könyvéről, még ha értelmét látnám, akkor se tudnék ilyen ismertetést írni. Ennek egyik oka, hogy a témához kapcsolódó tárgyi ismereteim korlátai éppoly mértékű szerénységre intenek, mint amilyen tiszteletre köteleznek a szerző tudása iránt. A könyv egyik-másik szereplőjének nevét –   Mohltól Bibóig – még csak-csak leírtam életem folyamán, azt viszont már Szabadfalvitól tudtam meg, hogy Mohlnak a jogállam fogalmát néhány korábbi kísérlet után végérvényesen inauguráló Enzyklopädiejét már néhány évvel annak megjelenését (1859) követően lefordította magyarra egy fiatalon elhunyt, kitűnő jogtudós, bizonyos Lőw Tóbiás. Vajon hányan ismerik ma a nevét? Aki tehát ilyesféle tényanyagért és/vagy tájékozódási pontokat keresve fordul a könyvhöz, biztosan nem fog csalódni. Mint ahogyan a közjogi/politikai fogalmak ki-, át- és egymásba alakulása iránt érdeklődő, fogalomtörténeti búvárkodásban örömét lelő olvasó sem. Megkockáztatom, hogy az utóbbiak számára nemcsak tanulságos, hanem egyenesen élvezetes olvasmány lesz a könyv.

Van azonban egy másik okom is arra, hogy a recenzió fenti műfajáról lemondjak. A könyvet a maga egészében sokkal aktuálisabbnak tartom annál, semhogy mondanivalómat valamiféle – ismereteink aszimmetriája okán eleve a szerző javára elbillenő – szaktudományos részletekbe menő okoskodásba fullasszam.

De mi lehet aktuális ma egy mégoly alaposan megírt fogalomtörténeti munkában, melynek időben hozzánk közelebb eső része is jó hetven éve történelem?  

Kronológiai értelemben Szabadfalvi József könyve szűk száz esztendőt fog át: a fogalom első, XIX. század közepi megjelenésével kezdődő, és az 1940-es évek második feléig terjedő időszakot. Vizsgálati köre abban a történelmi pillanatban zárul, amikor a jogállam-problematika kikerül a politikai/közjogi diskurzus homlokteréből. Jogelméleti szempontból nézve ez a változás szükségszerű volt. Ha ugyanis a jogot – mint ahogyan ezt a marxista felfogás teszi – a (proletár) osztályakarat törvényerőre emelésének, az államot pedig a proletárdiktatúra intézményesült formájának tekintjük, e definíciókból következően eleve lemondunk a jogállam fogalmának alapkritériumáról, vagyis arról a lehetőségről, hogy a jog normatív korlátokat állíthasson a politikai akarat érvényesülése elé. A kommunista állam a szó semmilyen értelmében nem jogállam. Ez a „jog” ugyanis éppoly kevéssé képes arra, hogy az egyént az állam túlkapásaitól megóvja, mint arra, hogy (lásd közigazgatási bíráskodás) a végrehajtó hatalom aktusainak a törvényhozói akarathoz fűződő viszonyát vizsgálja. Elvontabban fogalmazva sem szubjektív, sem objektív jogvédelmet nem biztosít. Más egyebek mellett ezért is önellentmondás a kései szocializmus „szocialista jogállam” megteremtésére irányuló törekvése.

Mindazonáltal Szabadfalvi könyve nem a jogállam fogalom hanyatlásának története. Sokkal inkább a szocializmussal bekövetkező szakadás példásan dokumentált előtörténete.  A jogállam fogalma „speciális német kitalálás” (Concha Győző), a német jogtudomány hatására került a magyar közjogi és az ettől hosszú időn át lényegében elválaszthatatlan politikai-elméleti nyelvhasználatba. Ugyanakkor a magyar közjog tudománya kis időbeli eltéréssel két, egymástól tartalmi szempontból különböző Rechtsstaat fogalmat is átvett: Mohl Encyklopädiejének és Rudolf von Gneist Der Rechsstaatjának (1875) szóhasználatát. Az első főképpen az állam céljára, az utóbbi inkább – Friedrich Julius Stahl nyomán haladva – az államcélok megvalósításának módjára vonatkozik. E kettős impulzus a magyar szaknyelv akkori kezdetlegességével összefüggően kétségkívül okozott némi terminológiai zavart. A Gneistet fordító Takács Lajos ugyanúgy használja a német terminus tükörfordításaként megalkotott jogállam, mint – például a címben alkalmazott – jogi állam kifejezést, de ezzel majdnem egy időben Kautz Gyula politikatudományi kézikönyve jog-államról beszél. Nem oszlatja el a zavart, hogy a jogállam szinonimájaként használt joguralom fogalom pedig már 1854-ben felbukkan Pauler Tivadar Észjogi alaptanában. Vagyis – állapítja meg a szerző – a joguralom terminusa kronológiai szempontból megelőzi a jogállam fogalmának megjelenését. A két fogalom jelentésének összecsengése viszont – idézzük ismét Szabadfalvi nyomán Conchát – elkerülhetetlenül bizonyos „pleonasmus” gyanúját ébreszti.

A magyar jogállam fogalom története részint e szemantikai homály eloszlatására tett kísérletek sorozata; a könyv ezt az utat követi végig. Ha a belőle kirajzolódó történelmi tendenciát nézzük, Szabadfalvi könyvének egyik aktualitása, hogy fontos adalékokat kínál a magyar jogelméleti hagyomány megszakadásának történetéhez, ezáltal félmúltunk árnyaltabb megértéséhez.

Ez sem kevés, de akad itt valami még közérdekűbb is.

Fogalmakban gondolkozunk, így nyelvünk határai – emlékezzünk Wittgensteinre – világunk határait is kijelölik. A fogalmak viszont, mint ahogyan ezt a jogállam fogalom esetében a könyv ki is mutatja, fölöttébb változékonyak. A filológiai, jogelmélet-történeti érdekességen kívül a könyv általános – értsd: érdeklődő értelmiségihez szóló – üzenete számomra éppen ott kezdődik, ahol a szerző fejtegetéseit lezárja: a jogállam fogalmáról szóló diskurzus 1989 utáni újra indulásával.

Akik emlékeznek rá, megerősíthetik: a rendszerváltás egyik (jel)szava Európa – giccs-poétikusabban: „Európa-ház”, – a másik pedig történetesen a jogállam fogalma volt. Pártok, civilek, gyorsan magányosodó értelmiségiek mind Európába iparkodtak, a jogállam fel- és kiépítésén tüsténkedtek. Az előzményeket tekintve teljesen érthetően.

A rendszerváltás szótárát azonban három évtized alatt hatályon kívül helyezte a történelem. Legkorábban a folyamat egészét egykor konszenzuálisan leíró „rendszerváltás” jelentése erodálódott: a beszélő múlthoz fűződő érzelmi viszonytól függően rendszerváltoztatás, rendszerforduló, rezsim- vagy módszerváltás lett belőle. A „kommunista diktatúra” egykor leíró fogalma – a szó eredeti bismarcki jelentésének groteszk paródiájaként – mára „államszocializmussá” lágyult, az „Európa-ház” pedig egyik oldalon a hanyatló Nyugat szinonimájaként, másfelől az egyéni szabadságjogok őreként reinkarnálódott.

Leglátványosabban valószínűleg a jogállam fogalma veszítette el a hamvasságát azzal, hogy közjogi fogalomból pőre politikai lózunggá kopott. Aligha szerencsés ha azzal lépünk a jogállam fogalom történetének új szakaszába, hogy a jogállam/autoriter állam klasszikus szembeállítása a nemzetközi politika nyelvén a föderatív  Európa és a szuverenista nemzetállam ellentétére egyszerűsödik.

A jogállam fogalma máig érő árnyékot vet.  

Akit érdekel, hogy mit jelentett eredetileg, olvassa el Szabadfalvi József könyvét.

 

Szabadfalvi József: „A jogállam a jogeszme megvalósítását czélzó intézmény”. Jogállami koncepciók Magyarországon a 20. század közepéig. Gondolat Kiadó, Budapest, 2023, 226 lap

 

A szerző filozófus, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezetője