A lemondás alapvetően két botrányhoz köthető. Decemberben kiderült, Gay doktori értekezésében és más tanulmányaiban is kifogásolható módon hivatkozott más szerzők munkáira. Súlyosabb esetekben ezt plágiumnak nevezik, ám itt vitatott, hogy valóban erről volt-e szó. Ezt megelőzően pedig Gaynek egy kongresszusi meghallgatáson tett nyilatkozata váltott ki óriási felzúdulást. A meghallgatást azért hívták össze, mert az október 7-ét követő izraeli események hatására az egyetemi campusokon zajló palesztinpárti demonstrációkon gyakorivá váltak az Izrael-ellenes és antiszemita kitételek. A republikánus – egyébként Trump-követő – Elise Stefanik nekiszegezte Gaynek a kérdést: „A Harvardon a felhívás a zsidók elleni népirtásra sérti-e az egyetem zaklatásra vonatkozó szabályait?” A rektor pedig lényegében azzal válaszolt, hogy az a „kontextustól függ”. Támogatói szerint ez a „szerencsétlen” megfogalmazás ugyan „technikailag helyes” volt, ám a szenátusi meghallgatás politikailag kiélezett közegében „lehetett volna határozottabb is”. Azonban Gay kritikusai s így Stefanik szerint is a válasz „elfogadhatatlan” és „képmutató” volt, s ezért a rektornak le kellene mondania. A meghallgatáson hasonló okokból jelen volt még Sally Kornbluth, a Massachusettsi Technológiai Intézet (MIT) és Liz Magill, a Pennsylvaniai Egyetem elnöke is. Az egyetemet támogató szervezetek és magánszemélyek nyomásának engedve Magill később szintén lemondott.
Az egyetemi rektorok elhíresült kongresszusi meghallgatása
Veszély az egyetemi oktatásra
Mivel a Harvard a világ egyik legelismertebb egyeteme, az események óriási publicitást kaptak. Konzervatív, illetve progresszív oldalról sokféleképpen értelmezték Gay lemondását és az ahhoz vezető utat, ám egyvalamiben többnyire mindenki egyetértett: ez az egész nem annyira a plágiumgyanúról vagy az antiszemitizmusról szólt, mint inkább az Amerikában dúló kultúrharc újabb fejezetét jelenti. A Harvard rektorának neve a legtöbb kommentárban és vitacikkben összefonódott a DEI, vagyis a Diversity, Equity, Inclusivity (sokszínűség, méltányosság, befogadás) elveivel és érvényesítésével. Ez tűnik ki abból a vádból, hogy Gay valójában ennek köszönheti karrierjét, illetve abból a feltételezésből, hogy a Gayt támadók célpontja valójában a DEI intézményrendszere és ideológiája volt. A hangadó kritikusok szerint a DEI-programok veszélybe sodorják az amerikai oktatást. Mások viszont úgy vélekednek, hogy ez csupán egy újabb szalmabábuja a szélsőjobboldali kultúrharcosoknak, akik a gender studies után új áldozatra voltak már kiéhezve.
Pozitív diszkrimináció
A DEI története egészen az 1970-es évekre megy vissza, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az 1964-es polgárjogi törvényben foglalt diszkriminációt tiltó törvények sok munkahelyen egyáltalán nem szüntették meg a megkülönböztetést, mivel azt látszólag semleges szervezeti szabályokban kódolták. Így a törvény kiegészítései nem pusztán a korábbi munkáltatói gyakorlat állandó felülvizsgálatára kötelezték a munkaadókat, hanem azt is előírták, hogy bizonyos célokat fogalmazzanak meg különböző, alulreprezentált munkavállalói csoportok – nők, feketék stb. – jövőbeli foglalkoztatási arányát illetően. A legfontosabb annak belátása volt, hogy a jelenben fennálló egyenlőtlenség nem szüntethető meg az elnyomás korábbi időszakainak és következményeinek figyelembevétele, vagyis kompenzációs szándék nélkül. Így született meg az affirmative action (pozitív diszkrimináció) politikája, amelyet az 1960-as évek végétől kezdve a progresszív fellegváraknak számító egyetemeken is buzgón alkalmazni kezdtek. Bár a nevezetes Bakke-per (1978) során a bíróság kimondta, hogy az egyetemi felvételin származási kvóták alapján bárkit elutasítani alkotmányellenes, érdekes módon a későbbiekben az ítélet néhány passzusa szolgált hivatkozási alapként más pozitív diszkriminációs gyakorlatokhoz. A DEI intézményrendszere is ezekből a gyakorlatokból alakult ki, eleinte jogi szolgáltatások formáját, később érzékenyítő tréningek és szemléleti nevelés alakját öltötte. Fontos fejlemény volt az is, hogy a DEI-programok szellemiségét egyre inkább meghatározta a kritikai fajelmélet. Hogy ennek népszerű változata pontosan mit takar, az a terület két aktuális szakértőjének írásain keresztül jól demonstrálható.
Vagy rasszista, vagy antirasszista
Ibram X. Kendi, aki 2020-ban saját antirasszista intézetet alapított a Boston Egyetemen, a How to Be an Antiracist (Hogyan legyünk antirasszisták) című könyvében alaptézisként állítja, hogy a korábban uralkodó color blind (’színvak’) – minden etnikumot egyenlőnek tekintő – megközelítés nem más, mint rasszista. Mivel a rasszizmus szerinte alapvetően nem elvtelen, előítéletes emberek jellemzője, hanem intézményes szabályoké. Vagyis minden olyan politika rasszista, amelynek eredményeként a társadalmi javak vagy a hatalmi pozíciók elosztása nem az etnikai népességarányoknak megfelelően alakul. Kendi megközelítése szerint bárki, aki ilyen politikát elfogad, vagy egyszerűen csak közömbösen viszonyul hozzá, az rasszista. Tehát szerinte valaki vagy rasszista, vagy antirasszista, a kettőnek nincsen alternatívája. A „rasszista” megjelölést – fejtegeti –, nem pejoratív, hanem inkább leíró értelemben kellene használnunk (miközben a mű végén a szerző a rasszizmust a rákhoz hasonlítja, a rasszista pedig olyan ember, aki „bántalmaz” másokat). A könyvben persze nehéz kibogozni, hogy pontosan milyen értelemben szerepel a „faj” szó. A kritikai fajelméletet követve Kendi megállapítja, hogy a „fajok” az elnyomó hatalom konstrukciói, vagyis valójában nem léteznek, ugyanakkor a mű másik alaptézise, hogy valamely politikának mindig az adott faj, vagyis ebben az esetben a „feketék” arányszámából kellene kiindulnia – azaz mindig azonosítania kellene a „fajt” mint az antirasszista politika kiindulópontját. Ez a fordított rasszizmus korántsem meglepő, ha a könyv sokat idézett mondatát olvassuk: „A rasszista diszkrimináció egyetlen ellenszere az antirasszista diszkrimináció. A jelen diszkriminációjának egyetlen ellenszere a jövőbeni diszkrimináció.”
A progresszív fehér se jobb
Ennél is radikálisabb a DEI-továbbképzések ünnepelt antirasszista előadója és trénere, Robin DiAngelo a Nice Racism (A nyájas rasszizmus) és a White Fragility (Fehér törékenység) című könyveiben. Az előbbi munkát például azzal a felütéssel kezdi, hogy hiába gondolja valaki magát nyitottnak és progresszívnek, attól még több mint valószínű, hogy rasszista. Kendihez hasonlóan DiAngelo is leíró kategóriaként tekint a „rasszistára”, és ehhez azt is hozzáteszi, hogy szerinte az Egyesült Államok jelenlegi társadalmi-hatalmi berendezkedése a „fehér felsőbbrendűséget” (white supremacy) pártolja. Továbbá meghatározása szerint a „fehérség”, vagy „fehérnek lenni” (a fehér szót könyveiben jellemzően kis kezdőbetűvel, míg a Feketét naggyal írja) tulajdonképpen minden további nélkül a privilegizált, elnyomó hatalmi tömbhöz való tartozást jelenti: „A fehérség maga a rasszizmus specifikus dimenzióira utal, amely arra szolgál, hogy a fehéreket a színes bőrűek fölé helyezze.” Mindezt – folytatja DiAngelo – még néhány fontos belátással ki kell egészítenünk. Amerika modern politikai rendjének két egymást feltételező alapkategóriája, a szabad és szuverén individuum, valamint az univerzalizmus, mind a fehér felsőbbrendűség rendszerét szolgálják. A rasszizmus kontextusában ugyanis az univerzalizmus feltételezi, hogy a fehéreknek és a „többieknek” – a BIPOC (Black, Indigenious and People of Color, azaz fekete, őslakos és színes bőrű) embereknek – „ugyanaz a valóságuk és ugyanazok a tapasztalataik hasonló kontextusban”. A DiAngelo által is képviselt kritikai fajelmélet szerint ez a feltételezés elfedi a múltbeli és jelenlegi rasszista elnyomás tényét, következésképpen hamis.
A második eszme, az individualizmus lehetővé teszi, hogy szuverén egyénekként tekintsünk egymásra, ne pedig egy meghatározott „faj” tagjaként.
A szerző szerint azonban ez a perspektíva szintén a „fehérektől” származik, és arra szolgál, hogy „egyedinek és eredetinek lássák magukat, a szocializáción kívül állónak, a kultúra rasszra vonatkozó üzeneteitől védettnek”. A White Fragility szerint ezért a fehérek legfontosabb feladata az lenne, hogy állandóan tudatosítsák magukban, hogy ők a „fehér”, vagyis az elnyomó és privilegizált fajhoz tartoznak, társadalmi helyzetük, ambícióik és önbecsülésük mindig ebben a hatalmi kontextusban határozható meg. Ugyanakkor ez a „másik oldalra”, az „elnyomottak” oldalára is igaz. Kendi és DiAngelo egyetértenek abban, hogy a fehér és más rasszok viszonylatában bármiféle társadalmi egyenlőtlenség a rasszista elnyomás eredménye. Az egyéni felelősség, az esélyek egyenlősége és a meritokratikus elvek pedig azzal, hogy elfedik az elnyomás tényét, mind a rasszista szisztéma részei.
Veszélyben a tudományos érdem
A két antirasszista szerző művei 2020 után, a George Floyd halála miatti tüntetéshullám és a Black Lives Matter mozgalom felívelése óta váltak különösen népszerűvé. Azt is lehetne tehát mondani, hogy legújabban ilyen és ehhez hasonló elvek jegyében zajlanak a DEI érzékenyítő tréningjei és továbbképzései. Számtalan irodájával és szakértőjével a DEI külön iparággá nőtte ki magát a céges világban. Az egyetemeken pedig megjelentek a kötelező DEI-képzések, illetve főként a posztgraduális és oktatói álláspályázatok esetén, néhány egyetemen a DEI-célkitűzések iránti elköteleződés (önéletrajzban bemutatva!) a sikeres felvétel egyik lényeges feltétele lett. A programok ideológiai hatóköre ma már jóval túlnőtt a társadalomtudományi karokon, és a természettudományi, orvosi tanszékekre is átterjedt. Ez azt jelenti, hogy immár a természettudományos teljesítményt és világképet is – ami hagyományosan objektívebb, mint a társadalomtudományoké – a kritikai fajelmélet szűrőjén át kellene értékelnünk. 2023-ban neves kutatók fordultak a nyilvánossághoz az In Defense of Merit in Science (A tudományos érdem védelmében) című írásukkal, amelyben arra figyelmeztetnek, hogy a kritikai fajelmélet intézményi szinten alkalmazott elvei a természettudományos kutatás integritását veszélyeztetik. (Sokat elárul a helyzetről az is, hogy ezt a felhívást a nagyobb folyóiratok és lapok nem voltak hajlandók közölni, ezért a Journal of Controversial Ideas [Vitatott eszmék folyóirata’] adta közre.)
Miért nem pusztán a szélsőjobboldal problémája a DEI-világkép?
Azért nem, mert bár a kritikai fajelmélet indokolt kritikai szempontokat nyújt az intézményes rasszizmus múltjának és jelenének feltárásához, ezzel együtt leegyszerűsített tételeiből olyan ideológia bontakozott ki, amely bármely nyugati liberális (értsd: parlamentáris) demokrácia alapértékeit megkérdőjelezi. A sokszínűség a „fajok” előírt sokszínűségét jelenti, vagyis fordított módon, de erősíti a rasszizmust, a faji kategóriákban való gondolkodást. A méltányosság nem az esélyek egyenlőségére, hanem a „kimeneti egyenlőségre” irányul, azaz feltételezi a társadalmi folyamatokba való központosított, agresszív beavatkozást, a társadalmi mérnökösködést, miközben kiüresíti az érdem, az egyéni felelősség, a szorgalom és teljesítmény fogalmait. A befogadás pedig valójában a cenzúrát, valamint a gondolkodás és a szólás szabadságának korlátozását idézi elő, mivel, amint láttuk, a DEI szellemisége szerint a „fehérek” mindennapi szocializációjába, s így a nyelvébe és közönséges fogalmaiba kódolva van a rasszizmus, ami tiltások és tabuk nélkül nem szüntethető meg.
Ki akarja lerombolni a közbizalmat?
A Claudine Gay lemondása körüli botrányt is ennek fényében kell értelmeznünk. Lemondását követően megjelentetett cikkében a volt harvardi rektor a következőket írja: „Az ellenem zajló kampány többről szólt, mint egy egyetemről vagy egy vezetőről. Ez csupán egyetlen összecsapás volt abban a háborúban, amely az amerikai társadalom alappilléreibe vetett közbizalmat akarja lerombolni.” Nos, a fentiek fényében korántsem egyértelmű, hogy pontosan ki is akarja az alappillérekbe vetett közbizalmat lerombolni. S éppen ez a probléma.
A szerző filozófus, közíró
