A második világháborút követő földosztások után alig állt talpra a mezőgazdaság, amikor Rákosi Mátyás és a kommunista párt – a Szovjetunió példáját követve – erőszakos téeszszervezésbe fogott. Ennek első állomása az önállóan gazdálkodni és vállalkozni tudó, a földműveléshez értő, szovjet mintára kuláknak nevezett közép- és nagyparasztok kíméletlen üldözése volt. A nagy államosítások után ugyanis a kommunista párt számára a „munkások és parasztok államá”-nak, a proletárdiktatúra felépítésének legnagyobb gátját a jól működő önálló parasztgazdaságok, kisipari műhelyek és kiskereskedések, azaz az önálló egzisztenciák jelentették. Nemcsak földművesek lettek kulákok, hanem a segéddel dolgozó kisiparosok, kiskereskedők, a cséplőgép- és teherautó-tulajdonosok is. A kuláklista nem volt kőbe vésett lajstrom, a listára kerülés vagy levétel hátterében gyakran személyes bosszú is állhatott.

Rákosi Mátyás 1948 augusztusában Kecskeméten hirdette meg a földjeikhez ragaszkodó, kuláknak minősített közép- és nagygazdák üldözését. Földjüket elvették, házaikból, tanyáikból kilakoltatták őket.
A kommunista hatalom a háború alatti és utáni években a közellátás érdekében bevezetett kötelező beszolgáltatási rendszert is felhasználta a kuláknak minősített családok ellen. Földterület alapján kiszámolt beadási kötelezettség terhelt minden földdel rendelkező családot minden megtermelt termény (gabona, kukorica, zsír, tojás, baromfi, tej stb.) után. Az e mennyiséget meghaladó árut lehetett kötött vagy szabad áron piacra vinni. A kulákoknak azonban emelt adagot kellett beszolgáltatniuk. A beadási könyvre rápecsételt K betű jelezte a gazdaság minősítését. Az ő kötelezettségüket mindig megemelték, ráadásul, ha teljesítették, akkor újra követelték azt.

Azokat, akik nem tudták teljesíteni az embertelenül megemelt beadást, vagy a beadási rendszer ellen fölszólaltak, a köztársaság védelmét szolgáló 1946. VII. törvénnyel visszaélve „izgatás” vagy a termelőszövetkezettel szembeni hangulatkeltés vádjával feljelentették, vagyonelkobzásra és hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre ítélték.

A Kunszentmártoni Járási Begyűjtési Hivatal szolnoki levéltárban őrzött anyaga és sok családi irattár százával tartalmaz dokumentumokat, panaszbeadványokat ebből a korból. Nyolc-tíz hónapos börtönbüntetéseket róttak ki néhány kiló zsír, néhány tucat tojás beadásával elmaradt emberekre. Megrendítő bebörtönzött apák és kisiskolás gyermekeik levelezését olvasni. De asszonyokat, édesanyákat is börtönbe zártak. Ha pedig az így munkaerő nélkül maradt családok nem tudták megművelni földjüket, jött az újabb büntetés szabotálás, az államrend elleni izgatás vádjával.

Házaikat, tanyáikat államosították, földjüket valamelyik téesz területébe tagosították. A kulák kizsákmányoló voltának túlhangsúlyozása adott alapot mindehhez, még akkor is, amikor a gazda már lemondott minden földjéről, vagyonáról. A földjükkel együtt a téeszekbe belépők egy részét kulák voltukra hivatkozva kizárták, de birtokukat és termelőeszközeiket nem kapták vissza.

A kulák minősítés minden családtagot hátrányos helyzetbe hozott.
A kulákok gyermekei nem kaphattak iskolai jutalmat. A pedagógusokat arra ösztönözték, hogy ne támogassák továbbtanulásukat. Gimnáziumba nem vették fel, vagy kizárták őket. Egyetemre „helyhiány miatt” nem kerültek be. Sokan ezért az akkor épülő ipari központokban vállaltak munkát, hogy származásukat elfedjék, s munkásként vagy magántanulóként esti és levelező tagozaton folytassák közép- és felsőfokú tanulmányaikat.
A kulákfiúk csak munkaszolgálatos (MUSZ-os) katonák lehettek, mondván: „A nép ellenségeinek nem adunk fegyvert a kezébe.” A származási kategóriák szerinti elbírálás csak 1962-től enyhült.

A család egészét, még a gyermekeket is sújtó kulákbélyegtől csak elköltözéssel lehetett megmenekülni. Ezért és az erőszakos téeszszervezés miatt vidékünkről tömegessé vált az elvándorlás. Sokan a közeli Kecskemétre, mások az akkor épülő szocialista iparvárosokba (Sztálinváros, Kazincbarcika) költöztek, és az erőltetetten fejlesztett iparban, a bányákban vállaltak munkát. A terménybeadásokkal agyonterhelve, erős lelki és fizikai kényszer hatására nagyon sok család inkább lemondott ősi birtokáról, és elmenekült a csak szenvedést nyújtó szülőföldről. Többen öngyilkosok lettek az üldöztetés, a vagyonelkobzások miatt.

A kuláküldözést az egész ország megszenvedte, de a visszaemlékezések és dokumentumok tanúsága szerint különösen brutális volt az akkori Szolnok megyében, ahol az iratok az 1952-es esztendő legszigorúbb voltáról tanúskodnak. 1954 és 1956 között, amikor kissé enyhült a politikai rendszer nyomása, a termelőszövetkezetbe kényszerített, házaiktól megfosztott gazdálkodók ugyan kiléphettek a téeszből, önálló életük azonban csak pár évig tartott. Az 1959-ben indult újabb erőszakos kampány 1961-re az egész országot szövetkezetbe zárta. Ezzel megkezdődött a magyar vidék lecsúszása, az elvándorlás, a népesség elöregedése. (Kunszentmárton népességének egyharmadát veszítette el!)

Az elkobzott vidéki házakat tulajdonosaik 1956 után visszavásárolhatták, ehhez azonban a helyi hatóságok sokszor nem járultak hozzá. Azokat az 1960-as évektől a benne lakó idegeneknek adták el. Ennek következményét máig mutatja a sok elhanyagolt, üresen álló vidéki ház.

„Nem hagyjuk magunkat”

Ezt a réteget sújtották azzal, hogy a Budapestről 1951 májusában–júliusában kitelepített, „osztályellenségnek” kikiáltott polgárcsaládok kényszerlakhelyét kelet-magyarországi kulák családoknál jelölték ki, s a tulajdonosokat bizonyos helyiségek (szoba, kamra, előszoba, konyha) kiürítésére és átadására kötelezték. Gyakran egyetlen helyiség szolgált hálószobaként, konyhaként, fürdőszobaként, éléskamraként. Voltak olyan házak, ahová két-három családot is beköltöztettek, így a tulajdonosoknak csak egyetlen helyiség maradt. Az így tudatosan okozott kényelmetlenséggel akarták a két réteget szembefordítani egymással.

A két üldözött társadalmi csoport azonban összefogott. Egymást erősítve, méltósággal viselték megpróbáltatásaikat. Segítették egymást. A két kultúra találkozásából nem(csak) ütközés, hanem hasznos kiegészülés lett. Évtizedekig tartó emberi kapcsolatok szövődtek.

A szocializmus az osztályidegennek minősített kulák és a budapesti polgári családoktól nemcsak a vagyont, a vállalkozást, hanem a jövőt is el akarta venni. Ezek az intézkedések az ország fejlődését évtizedekre visszavetették. Sok család életét, jövőjét meghatározó tragédia volt a kitelepítés, a kíméletlen államosítás. Generációk felhalmozott tudása ment veszendőbe. A magyar vidék lecsúszása azóta megállíthatatlan.

Sztálin halála után, az 1953. június 26-án meghozott 1034/1953. számú minisztertanácsi rendelet megszüntette a kitelepítést. 1953 szeptemberében a deportált családok elhagyhatták kényszerlakhelyüket, de Budapestre, saját lakásaikba nem térhettek vissza. Elkobzott otthonukért, vagyontárgyaikért kárpótlást nem kaptak. Legtöbben a főváros környéki községekben telepedtek le. „Eljöhettünk, de nem volt otthonunk, nem volt munkánk, semmink nem volt, csak az öröm, hogy szabadok vagyunk, s a nagy lelkierőnk. Bíztunk abban, hogy a jó Isten velünk lesz és segít, hogy talpra álljunk. [Hogy] Megmutassuk azoknak, akik a megsemmisítésünkkel próbálkoztak, hogy nem hagyjuk magunkat…” (Poich Lorándné)

Ezeknek az éveknek a szenvedéseiről sokáig nem beszéltek, hiszen „megaláztatásairól nem szívesen beszél az ember”. Sokan pedig mindmáig félnek, hiszen az elkövetők leszármazottai itt élnek közöttünk. A történelem Ura bár megpróbálta, nem hagyta magára a sokat szenvedett embereket. A meghurcolt, a mindenétől megfosztott kulák, parasztpolgár, katonatiszt és polgári réteg hite, kulturális tőkéje erős volt, ezért vissza tudta szerezni elvesztett társadalmi pozícióját. Lelki és erkölcsi ereje megmutatkozott abban is, hogy gyermekeik előbb-utóbb főiskolát végeztek, tanult emberekké váltak. Az apáktól örökölt földszeretet gazdafiakból, gazdaunokákból agronómusokat nevelt.

Azok közül a fiatalok közül, akiket nem engedtek továbbtanulni, az 1956-os forradalom után többen elhagyták az országot, s külföldön szereztek egyetemi diplomát. „Csak azt nem tudják elvenni tőlünk, ami a fejünkben van!” – hangzott a korabeli szülői tanács. Az ateista ideológiával ellentétes vallásos nevelés, hitük és a belső igény a „csakazértis” munkára, a közösség szolgálatára, önképzésre serkentette gyermekeiket. Rehabilitáció híján társadalmi helyzetüket – egy jobb jövő reményében – önerőből építették újjá.

A veszteség mégis óriási. Nemcsak a tragikus egyéni, családi sorsok miatt. A magyar vidék ekkor veszítette el a szülőföldjéért, a közösségért is dolgozó legjobb, vállalkozószellemű, mezőgazdasághoz értő szakembereit. Hiányukat máig szenvedi a Körös és Tisza menti térség.

Paul Ricœur szerint az üldözés „emlékezést megbénító tett”, amely szerinte csak bocsánatkéréssel, felelősségre vonással, vezekléssel és az ezt követő megbocsátással oldható fel. A meghurcoltatásért azonban soha senki nem kért bocsánatot, azért felelősségre senkit sem vontak. Így nincs kinek megbocsátani.
A kitelepítettek közül többen (Jankovics Marcell, Somlyai Magda, Kaposy Miklós) megírták emlékeiket. Tiszakürti nagyapja tragikus sorsát örökíti meg Kürti Kovács Sándor A rab kulák című regényében.

A kommunista diktatúra által kitelepítettek, valamint az őket befogadók emlékének megörökítéséről az Országgyűlés 2012-ben hozott határozatot (16/2012. [III. 14.]). Az üldözött kulákok emléknapjává június 29-ét, Péter-Pál napját tették. A budapesti kitelepítetteknek még nincs országos emléknapjuk. A sorsközösség alapján gondoljunk rájuk is június 29-én!