1949-ben az érettségi tételek között sem Babits Mihály, sem Kosztolányi Dezső nem szerepelt és az órákon sem esett egyetlen szó sem róluk. Amikor szóvá tettük, kiváló magyartanárunk, Terestyéni Ferenc csak annyit felelt: „Kedvesem, vedd tudomásul, hogy a nevezett két személy nem szerepel a tételek között.” Magyarországon 1954 előtt a kommunista hatalom száműzte a tananyagból a XX. század magyar irodalmának, a Nyugat folyóiratnak e két nagy alakját.

A Tanácsköztársaság idején egyetemi tanárrá nevezték ki, egyik verséért vallásgyalázás címén perbe fogták – a kommunista iskolákból mégis kitiltották. Ezt nem tudtuk másnak tulajdonítani, mint hogy művei sokasága közvetett vagy közvetlen módon katolikus világszemléletéről vallott.
Rákosi Mátyásnak szovjet részről 1953-ban történt háttérbe állítása tette lehetővé, hogy az 1941-ben mirigyrákban elhunyt Babits Mihály végre méltó síremléket kapjon a Fiumei úti sírkert 34-1-30 jelű sírhelyén. A Ferenczy Béni által alkotott, Apollót ábrázoló síremléket 1954. november 26-án avatták fel. Időpontja szájról szájra terjedt a Bölcsészkaron. A sajtó nem közölte, utólag is csak a Magyar Nemzetnek és az Új Embernek engedélyezték.
„Ma már áll az új sírkő a Kerepesi temetőben. Tegnapelőtt, mikor kinnjártam, még ott feküdt a dértől gyémántos fűvön. Körülötte állványok, pallók, a kőlapon frissen kivésett, kőportól hamvas betűk: Babits Mihály. Ferenczy Béni bronz domborműve egy fához támasztva állt: Apolló, a költő- isten fájdalmas énekre nyitja ajkát, lantverő ujjai a levegőt tapogatják, tétován, mintha a semmiből akarnák előcsalni a halott költő elröppent hangjait.
Ma délben találkoznak az új síremléknél a költő szerettei, barátai. Szomorú vendégsereg a hetvenegyedik születésnapon. Hűség, baráti gond állította ezt az emléket. (…) Babits emlékköve klasszikusan szép műalkotás. Apolló az istene, nem Mammon, mint a talmi márványoké, alabástromoké. De mégiscsak pénzbe került, nem mennyből szállt alá. A költő kéziratos hagyatékának vételára volt az alap. Költőkből, írókból alakult baráti bizottság gondoskodott róla, hogy ez az összeg kiegészüljön. (…) Ápoljuk ne csak szavakkal, de tettekkel is irodalmunk nagyjainak emléket, emeljük fel földön fekvő sírköveiket, hogy nagy holtak példáját idézve, az élőknek adjanak tanulságot és erőt” – int írásában Vargha Balázs (Magyar Nemzet 1954. november 26.)

Illyés Gyula beszélt a nagy létszámban megjelent egyetemi fiatalság előtt. „Ma már kevesen emlékezhetnek arra is, hogy 1954 késő őszén Illyés Gyula avatta fel Babits Mihály Ferenczy Béni által készített síremlékét a Kerepesi temetőben. Ez a szöveg is csak akkor jelent meg (Művelt Nép, 1954. december 5.). A bolsevikok részéről már 1945 májusában meginduló Babits-átkozás évei után az enyhülés egyik jele a síremlékavatás minisztériumi támogatása, a beszéd megjelenése. Illyés egyrészt jelképesen utalt a sanyarú utóéletre, másrészt úgy tett, mintha Babits köztiszteletnek örvendene:
»Tizenhárom évvel ezelőtt ezen a helyen valamennyien Babits Mihály példája mellett, Babits Mihály újító merészsége, csillapíthatatlan igényessége, szívós hűsége, mély embersége és frázistalan hazafisága mellett tettünk hitet. Nem volt okunk megbánni. Kiderült, mennyire szükségesek ezek az értékek jelenünknek, jövendőnknek is. Kevesen vagyunk itt, tizenhárom év után, de ennyien tizenháromszor tizenhárom év után is lesznek itt, és Babits Mihálynak ez volt a legfontosabb.

Mert Babits Mihály, aki – mint annyi magyar – züllő s veszendő nép fiának tudta magát, s aki tán épp ezért az időt akarta legyőzni, s volt épp ezért már ösztönében az idővel dacoló magyar művek híve, Babits Mihály ilyen – nem térben, hanem időben növekvő sokaságot kívánt magának. Ezt megkapta s megkapja, amíg lesz magyar nyelv, olyan, amely nemcsak napi tennivalót közvetít, hanem eszméket és virtusokat is, a századok tennivalóit.«” – idézi Illyés szavait is Vasy Géza.

„Nagy író nem lehet nagy jellem nélkül” – írta Illyés 1943-ban Naplójegyzeteiben. Azt vallotta, hogy Babits életműve csak a legnagyobbakéval mérhető.