[megtorpan a zaj]

Köd emésztette, elbomló hajnalon
a nedves betonszagtól részeg a szél
(feltámad, tolong, majd ismét elalél,
benne csenddé dermed minden zaj). Nagyon

megáll, aminek mozdulni kellene,
megtorpan az út, a csatornafedél,
elapad a csőr, csak a csontja mesél.
Csak szél: sem zaj, sem út, sem csőr, sem mese,

sem líra-ízű, vastag disztichonok.
Őrizd meg magad, ne légy mártír. Konok
idegrendszered megrögzött késztetés.

Mozdulatlan utcák csendje éltet, és
a betonszag lassan mindent feledtet.
Rászedted magad! Nem vehetsz kegyelmet.

 

[tükröződik csendje]

Karcsún tükröződik benne a látszat,
kezeiben évszakokra bomlik a
ráncos remegés. Mindez csak annyira
fáj, mint emelkedésnek az alázat.

Keljünk – vetem oda neki –, menni kell.
És magára húzza a plédet, akár
az éjt. Ideges. Valamit nem talál.
Alkut köt akkor a tágas semmivel,

csendje szelíd, roppanásnyi félelem.
Amikor éppen elveszti a hitét,
a messzeség ködbe zárja. Amiért

a harag tornyosul, már lényegtelen,
mégis átizzik a vérző árkokon –
egy lövedék az éjszakán átoson.

 

[tükröződik csendjük]

Csont és bőr artisták a korlátokon,
lélegzetük páradús vákuum, pikáns
létezés, reménytelen abszurditás.
Az osztott rétegű szürke fájdalom

tükröződik mennybe kékült testükön,
akár a huzatos irgalom. Pedig
küld az ég némi varázslatot nekik,
öröklétet mindüknek külön-külön…

A trapézon a remegés emberi –
a többi csak rutin, apró mozzanat.
Fölszedik a sérülteket, holtakat.

Az elmúlást a taps, a fény elnyeli,
mindegy is, hogy a zuhanás kié volt –
alant a homokban tenyérnyi vérfolt.