„Boldog, ki itt jársz, teéretted is / Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt; / Véres harcok verték fel hirét, / De csak a béke katonája volt” – ekként foglalta össze Sírversében tragikus és küzdelmes, belső vívódásokkal terhes életútját.
Megcáfolta ezzel azokat a hangzatosan elítélő, olykor pedig felmagasztaló kritikákat, melyek hol háborúellenessége, hol háborúpártisága miatt érték. Életének és halálának, a háborút ki- és felismerő világlátásának tanulságai különösen aktuálisak, figyelmeztető erejűek napjaink ,,háborús kísértései" idején.
Gyóni útkanyaraiban visszaköszönnek a történelem és a politika változó hullámai,
melyek hányták-vetették a kor emberét a nagyhatalmak alattomos érdekeinek megfelelően. Életének végső stációján, a fogolytáborban talált rá igazi emberbaráti küldetésére rabtársainak szinte lelkigondozójaként, és szakrális költészete is ott bontakozhatott, teljesedhetett ki.
Gyóni Géza (eredeti nevén Áchim Géza) szülőfaluja, Gyón iránti szeretetből választotta későbbi költői nevét. Apja Áchim Mihály evangélikus lelkész, anyja Bekker Gizella, pozsonyi tanító leánya, aki hat gyermeknek adott életet. Az egész családot az egyszerű emberek, a kisemmizettek iránti keresztény együttérzés, a szociális érzékenység jellemezte, s Gyóni ebben a szellemi-lelki miliőben nőtt fel.
Életútjának jelentős állomása volt, mikor apja indítására a pozsonyi evangélikus teológiára jelentkezett. Ám
érdeklődése hamarosan a lüktetőbb világi élet és az újságírói pálya felé vonzotta.
Kitörni vágyásában benne volt mérhetetlen szeretetéhsége, s a rá-rátörő depresszív, halálközeli hangulatoktól való menekülés is. Cikkeit, verseit a vezető lapok szívesen fogadták, közölték, de mindenütt csak ideiglenes állásra talált. A lelkész atya ekkor fiát a létbiztonságosnak tűnő jegyzői pálya felé igyekezett terelni, de sikertelenül. Közben behívót kapott Boszniába időszakos hadgyakorlatra, ahol kőtörő munkára hajtották a bakákat, mint a rabszolgákat. Ekkor írta Cézár, én nem megyek című versét, melyben egy római legionárius szájába adta lázadó hangú tiltakozását a gyilkos szolgálat ellen: „Vérben úszik vad hegyek orma, / Paskolja vér; paskolja ár. / S engem a halál-dáridóra / Cézár parancsa vár… Már összeszedtem kis cókmókom. / Indulni kell… Vérben úszik vad hegyek orma. / Cézár, én nem megyek…”
1914 tavaszán aztán megérkezett igazi háborús behívója a keleti frontra, Galíciába, ahol mint póttartalékos közlegény állt szolgálatba Przemyśl várának védelmében. A háborús hangulat, a harci mámor, a gyors győzelem reménye 1914 nyarára egészen feltüzelte őt is. A hadi propaganda, mely csakhamar nemzeti színezetet öltött, sokakat megtévesztett szólamaival. Gyóni is elhitte, hogy „az ezeréves magyar határok védelméért kell harcba szállni”, és szinte huszáros lendülettel sodródott a tömeggel. De azután ahogy ez a lendület lankadni kezdett, a háborút hetyke kalandként felfogó versek mellett egyre szaporodtak a szenvedéseket, veszteségeket feltáró vallomások lírájában (Magyar katonák dala). Már felfedezte az ellenségben is az embert, méghozzá az öldöklésbe hajszolt embert.
A vár ágyútűznek kitett pontjain megtapasztalta a háború véres, hullafoltos arcát,
verseiben rámutatott a harcok aljas érdekmechanizmusára, a pártoskodók és vitézkedők bűneire, akik kényelmes hadállásaikból vezényelik a pusztulásba a kiszolgáltatott bakákat: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket: / Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket… Vakitó csillagnak mikor támad fénye, / Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe, / Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget, / Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet…” (Csak egy éjszakára)
E vers dübörgő erejű tiltakozás, megrázó képsorai erkölcsi fenyegetésként, felelősségre vonásként süvítettek át egész Európán, bejárva a harctereket. Rövid időn belül számos európai nyelvre lefordították, s Galíciában írott költeményeit később már a lengyel táborban is kézbe vehették katonatársai nyomtatásban. Esténként e verseket olvasgatták, ezek nyújtottak vigaszt nekik. Przemyśl várának feladása 1915-ben maga után vonta a hadifogságot. Az ostromgyűrű megnyílt, s útnak indították a tiszteket és a bakákat a messzi Szibéria felé, a krasznojarszki fogolytáborba. Szibéria Gyóni életének utolsó stációja volt, és itt, a fojtó, reménytelenségbe torkolló rabság börtönében talált rá igazi költői küldetésére. A versírás nem csupán időtöltés, napi személyes lelkigyakorlat volt számára, küldetésként élte meg, hogy a fogolytársaknak napi lelki mannát adjon soraival. A fogság, majd a tébécé lázas „tisztító tüzeiben” szinte minden salaktól megszabadulva érkezett meg végső állomásához 1917 nyarán: az ifjúságában hűtlenül elhagyott Úrhoz, a kegyelem Istenéhez.
Gyóni életével írta alá költészetét.
Példát adott arra, miként lehet az élet-halál küzdelemben emberként helytállni, a hazától több ezer kilométer távolságban a honvágy tüzétől reménykedőn élni, éltetni másokat, s hűséggel ünnepelni Márciust és Szent István királyt, ünneppé tenni az emlékezést a lélekben megfáradt rabtársaknak.
A halál kapujában a kórházi ágya melletti falra küszködött utolsó sorai üzennek a mának is, nekünk is: „Térjetek meg / És szeressetek. / Elnyel mindeneket a hőség / És csak Istené a dicsőség…”
