„Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe! / Oly sokáig vártunk rád epedve, / Annyi éjen által, mint kísértet, / Bolygott lelkünk a világban érted” – sóhajt A szabadsághoz Petőfi Sándor Pesten, 1848-ban. Forradalmak zúgtak akkor végig Európán.

Vajon mit gondolna, mit tenne, hogyan nézne mai szabadságunkra, ha tudná, hogy az ő hősi halála óta micsoda kálváriát járattak velünk világhatalmak, fogyatkozó erőviszonyaink közben. A haza páratlan szerelmese következetesen megismételné: Egy gondolat bánt engemet: ágyban, párnák közt halni meg…? Mert bölcsőjébe a Teremtő odatette a magyar szabadság álmát? Álmodna-e minden népnek, minden embernek szabadságot?
S hozzá pacsirtás szavú békét. Az egész világnak, minden hazának és nemzetnek világszabadságot?

Költő volt. Meghalt az álomért. Így él tovább nemzetében.

Jöttek álmunk ellenségei 1848/49-ben és 1956-ban: vágtató lovakon küldtek ellenünk császári és cári hadseregeket, majd tankokat, bombázókat a legcsodálatosabb álom gyilkos ellenségei.

Miféle álmokat ébreszt ma bennünk Petőfi költészete? S miket ébreszt mai életünk?

Az nem lehet, hogy annyi szív… E gondolatra ahányszor rádobban szívünk, átéljük, mit jelent hazádnak rendületlenül magyarnak lenni? Mikor kirobbant a második magyar forradalom, Tamási Lajos – a Petőfi után éppen száz évvel, 1923. január 1-jén született költő – a zsarnokok szemébe vágta: „kire lövettek összebújva ti, / megbukott miniszterek? / Sem az ÁVH, sem a tankok / titeket meg nem mentenek.” (Piros a vér a pesti utcán)
Sorsunk kegyelméből vagy gyöngeségünk folytán talán felfogni sem tudjuk azt az irgalmatlan veszteséget, szenvedést és csalódást, ami történelmünk túl sűrű, szédítő kanyarjai közt kihullott, kihullik belőlünk. Napirendre térünk felette? Mennyire fájt, elődeinknek különösen, amit az első világháborúban győztes hatalmak hideg bosszúállásukban ellenünk elkövettek. Országhatárainkon belül megmaradt tegnapi és mai magyaroknak mennyi áldozatot kellett hoznunk legkedvesebbjeink megmaradásáért a Kárpátok alatt, trianoni veszteségeink óta, minden magyar nagyobb szabadságát keresve itthon és otthon, megcsonkított hazánkban, határainkon kívül és belül, megfogyatkozott számú népünkkel. Anyánkra, Máriára, anyaországunkra, magunkra kellett és kell gondolnunk először, hiszen ha nem ezt tennénk, még kevesebb erőnk maradna az elszakított területeken élő magyarok szabadságának megtartására és növelésére, a belső áldozatok lehetőleg testvéries elosztására.
S mindeközben hányszor szakadt rongyaira kultúránk már-már alig összetartó szövete. És még élünk.

Kérem az Olvasót, vegye kézbe szerkesztett könyvem, a Szabadság, hadd nézzünk szemedbe! első és második kötetét, amely Petőfi Sándor születésének kétszázadik és Tamási Lajos születésének századik évfordulójára jelent meg. Nem fognak csalódni. S gondolkodjunk el külön-külön és minél többen azon, ami benne van: forradalmaink és magyar költőink életén, halálán. Sorsukon és sorsunkon.

A Petőfi-olvasókönyv előszava tisztázza, hogy nem akartunk mi elszakadni Ausztriától. Nemhogy Széchenyi, kezdetben még Kossuth is meghagyta volna Magyarországot – ha a körülmények engedik – a Habsburg császárok magyar királyi koronája alatt.
A felelős magyar kormány megalakulása és működése igen gyorsan megtörtént. Rohamtempóban születtek a 48-as magyar törvények. A császári és királyi korona hamarosan összekoccant, sok tisztázatlan kérdés maradt, például: közös főparancsnokság vagy két külön hadsereg; a pénzügyek feletti rendelkezés joga; a birodalmi államadósság megosztása, ahogy a nemzetiségek jogainak rendezése is.

A császári kamarilla szinte az első perctől kezdve szőtte terveit a függetlenedő magyarok ellen,
s Innsbruckban úgy döntöttek, visszaszerzik teljhatalmukat Magyarország felett, ha kell, akkor fegyverrel. A császárhű Jelačićot horvát bánná és altábornaggyá nevezték ki, s a rebellis magyarok ellen küldték reguláris birodalmi haderőkkel, a déli határőrvidék granicsárjaival és egyéb katonasággal. Előtte felkelésre biztatták a szerbeket, szították a tüzet a magyarok ellen az erdélyi románokban is.
A császáriak azt hitték, rövid idő alatt sárba-vérbe tapossák a védtelennek vélt Magyarországot. Fel sem merült bennünk, hogy ők veszítik el a küzdelmet a hazájukért és szabadságukért küzdő magyarok ellen. Végül a fiatal Ferenc József kézcsókra járult I. Miklós cár elé, s kikoldulta tőle a birodalom számára nélkülözhetetlen fegyveres segítségét.

A túlerővel szemben a magyar haza Világosnál egy időre elveszett. De a nemzet nem veszett el, nem veszítette el önmagát. Annyit nyert lélekben, közös öntudatban, hazaszeretetben, hogy ezt már senki nem vehette és veheti el tőle sohasem. Eltűnt Petőfi is a segesvári csatában, Fehéregyháza közelében, de a nemzet nem veszítette el őt sem, ahogy önmagát sem. A Géniusz kötetei kézről kézre jártak, verseit ezrek másolgatták titokban, forgatták fejükben, szívükben, érlelődött a magyar nép a szabadságra. Ekkor lett Petőfi Sándor a magyarság közös nagy költője. Ma is Petőfi verseit olvassuk és szeretjük legtöbben, mert a szabadságot szeretjük legjobban, a szabadsághoz ragaszkodunk legmélyebben, legerősebben. Ahhoz a szabadsághoz, amiért megküzdöttünk, és ahhoz a szabadsághoz, amiért napról napra meg kell küzdenünk.

Ha győzött volna a magyar forradalom és szabadságharc 1848/49-ben, akkor erőnk szerint elkerülhettük volna Trianont, Magyarország feldarabolását. Ilyen nagy dolog a szabadság! (Márai Sándor). „Megszünt végre hosszú bujdosásod, / Sírba esett, ki neked sírt ásott, / Bevezettünk, s uralkodás végett / Elfoglaltad a királyi széket. // Te vagy a mi törvényes királyunk, / Trónusodnál ünnepelve állunk, / Körülötted miljom s miljom fáklya, / Meggyúlt szíveink lobogó lángja. // Oh tekints ránk, fönséges szabadság! / Vess reánk egy éltető pillantást, / Hogy erőnk, mely fogy az örömláztól, / Szaporodjék szemed sugarától. // De, szabadság, mért halvány az orcád?” (Petőfi Sándor: A szabadsághoz)

A magyar irodalomban kétszáz éve töretlen fénnyel ragyog Petőfi Sándor neve és költészete. Az
ő csodás nyelve ma is a világosság maga. Petőfi Sándor születése után száz évvel, 1923. január 1-jén ugyanaz a szabadságszerető lélek született újjá,
s él tovább Tamási Lajos költészetében, különösen 1955/56-tól, a forradalmat közvetlen megelőző s az azt követő évek, évtizedek verseiben. Tamási ugyanúgy a szépség, jóság, tisztaság, tisztesség, igazság és a szabadság költője, mint Petőfi. A magyar nemzet e két költőjének szabadság- s hazaszeretetéhez nem fér kétség. Népüket felemelő, bátorító tetteik és vágyaik, becsületességük, jellemszilárdságuk, népszeretetük, önérzetük és férfiasságuk, türelmük és türelmetlenségük, emberi melegségük, bátorságuk, baráti szeretetük, komolyságuk, szülő- és gyermekszeretetük sok vonatkozásban rokon. Tamási ugyanúgy sorsvállaló költő, mint Petőfi.
Az első kötet írásai Petőfiről és az 1848/49-es forradalomról és szabadságharcról szólnak, s kétszáz év magyar költőinek nagy versei követik Petőfi szellemét 1956-ig. A második kötet az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódva Tamási Lajos költészetét mutatja be. Petőfit szinte mindenki ismeri vagy ismerni véli; Tamásival nagyon igazságtalanul bánt el a hatalom, a történelem és az irodalom; a magyar írószövetségek vezetőinek és íróinak emlékezete roppant szelektív. A többség vajon miért zárja ki emlékezetéből a súlyosabb feladatokat vállaló Tamási Lajost? Az írói, költői szabadság adta lehetőségekkel élünk-e vagy visszaélünk inkább, tegnapiak és maiak? Tamásinak volt egy pillanata, mely vele lobbant el, de azóta életében és halálában is inkább hallgattak, és hallgatnak róla ma is. Hallgatott róla a hallgatáshoz szoktatott ország, s hallgat róla a sok beszédhez szokott ország is. De ahogy Petőfi neve nőtt az időben, Tamásié is nőni fog. Mert Tamási Lajos a forradalom fellobbanásának, majd elfojtott emlékezetének szimbóluma. Az nem lehet, hogy azt feledjük el, ami világraszóló dicsőségünkre vált vagy igazán azzá válhatott volna.

Reménykedünk mégis: 1848 és 1956 magyar forradalmát, szabadságharcát és irodalmát mérgezettség nélkül megbecsülni jönnek majd tisztább, becsületesebb, igazságosabb, szabadabb nemzedékek.

Petőfi Sándor és Tamási Lajos válogatott verseinek fényében, irodalomtörténészeink és íróink, költőink műveinek tükrében nézünk szemébe igen változatos múltunknak, sok rabságunknak, kevés szabadságunknak. Magunkba nézünk, nemzeti létünkbe, saját lelkünkbe. Nem kisebb őszinteséggel, mint ahogy ezt a szembenézést e két költő kívánta és kívánja népétől, olvasóitól.

Témánk és meggyőződésünk szerint a legfontosabb költeményeket válogattuk Petőfi utolsó két és fél évéből. Ugyanúgy válogattunk Tamási Lajos költészetéből 1985-ig, a Zugligeti ősz megjelenéséig. Amennyi életereje maradt 1992-ig, tényleges haláláig, az csak a még egyszer felvillanó reményhez volt elég, 1989-ben. Minden szempontból fontos és hiteles a forradalmat előre jelző 1956-os Keserves fáklya kötet több verse – bennük az „örök álom” –, mely álom maradt: Magyarországnak és költőinek pillanatnyi győzelme a túlerővel szemben. Végül árulás és felejtés temeti maga alá kétszer harminc évre a magyar forradalmat, a nemzetet és költőit, vagyis minden magyart. Ami maradt 1956 dicsőségéből, az nem tudott vérré válni nemzetünkben, mert hosszú rabságunk nem engedte meg. Mielőtt a költő lelkének gyertyalángja utolsókat lobbant, még akkor is hitről üzent a megmaradóknak: „Lávából, hamuból is, / akárha föld alól is, / bevégzed s újrakezded / sehol meg mindenhol is”. / (Tamási Lajos: Mert az úton)
Tamási írt, ameddig írhatott. Felemelte és a nép nevében előrevitte a „keserves fáklyát”, „örök álmunkat”, a forradalom tüzét, lángját, lobogó világosságát. Látta, hogy „A gyanakvással önérzetében / megsértett nép nem csapott lármát, / csak összenézett és legyintve / megvonta vállát. /… / Vezérei ostobaságát / jószívvel meg is magyarázta, / csak a gyanakvás fájt szívének / s rászokott a szomorúságra”.

Utolsó kötete megjelenése után még hét évet kellett kibírnia élve, nehéz lélekkel, némaságra ítélve. Írás nélkül volt a legnehezebb. De kivárta a janicsárok végnapjait, a szuronyos szovjet csőszök által felügyelt magyar kukoricásban. Mellőzött volt, mint a magyar forradalom. Reményvesztett országban reménykedett? Álmok nélkül? „Álmok nélkül lehet élni? Erről is mindent elmondott a verseiben” – írta Varga Domokos Tamási Lajosról 1993-ban a Hazatérés előszavában. „Le kell még a halált is győznöm…” – felel Északi föld című nagy poémájában a költő. „Legyőzte a halált” – így szólt Fekete Gyula. – Valóban legyőzte a halált.

Akik meg akarják érteni e két magyar költőt, Petőfi Sándort és Tamási Lajost, verseikből, verstöredékeikből mindent megérthetnek. Azt is, hogy micsoda felejtés öldökölt, pusztított itt lassan, de biztosan. Hova és mivé lett szívünkből a szeretett édes haza az orosz tankokkal eltaposott győztes forradalom után? Az 1989-ben újra felcsillanó remény is hamarosan hamvába holt. De a „fogyatkozó számú ember” erőt vesz magán, mert élni akar és cselekedni. Felépíteni Magyarország szabadabb és boldogabb templomát. Vagy meghalni futva Héjjasfalva felé? Nem fut tovább. „Szemből halál!” Hűnek maradni Egy gondolathoz! – inti magát. Most Szilágyi Domokost hallom, az Ómagyar Mária-siralom hangján, az
ő szemével látom Petőfit: „Civil őrnagy. Nincs lova se. / S reménytelen szerelmese // a szabadságnak. Lásd, kozák, / tiédnek is. /…/ Kortársaid legjobbikát / döfi át bosszuló pikád.” (Héjjasfalva felé) Igen. Vállalni kell a sorsot, halálban is, életben is. Azt a sorsot, amit 1846 decemberében megjósolt magának a költő-
előd? Azt is, amit a költőutód, Tamási Lajos vállalt: az „örök álmot”, a forradalmat. Széchenyi is azt kérte egy 1848-as vezércikkében: „Óh istenem, ne hagyj elvesznem puha ágyban, kályhasut mögött, ha lehet, hazámat szolgálva haljak meg.” Úgy halt meg ő is.

 

A szerző költő, újságíró