Visszatérő álmaim vannak. Most éppen az albertfalvai strandon úszom. Egy erőteljes karcsapás, és máris felrepülök a levegőbe. Sokkal könnyebben és gyorsabban úszom, mint a vízben. Verebek és galambok között tempózom. Alattam az édenkertem. Színesben látok mindent. Valószerűtlenül kék a Duna, a Lágymányosi-tó, vagy ahogy mi hívjuk, a „Lágyi”, és a Gellért-hegy előtt a Feneketlen-tó. A kelenföldi református templomom tornya és a Váli utcai általános iskolám vöröses színben pompázik. Elrepülök a Sashegy fölé, de itt, hirtelen, minden szürkére vált át. Tele van szovjet tankokkal, gépágyúkkal, katonákkal. Szerencsére újra színes lesz a világ. Mint egy drón, úgy lebegek egy darabig ötemeletes, polgári bérházunk felett. Mögötte beépítetlen, bokros, fás, zöld mező. Focizásaink, biciklizéseink, snúrozásaink színhelye. Egy kis házikó mellett kutya ugat, tyúkok kapirgálnak és még kecskék is legelnek. Innen veszi édesapám a tejet.
Az első emeleten, a gangunkon landolok. Beszaladok a nyitott konyhaajtónkon, hazaérkeztem. Most hatéves kisfiúnak látom magamat, 1956 ősze van. A konyhában reggelizünk, vasárnap kora reggel van. Hosszasan csengetnek. „Ajajaj!” – sóhajt egy nagyot édesanyám. Hála Istennek, csak a házfelügyelő kiabál fel valamit a földszintről. Zűrzavaros álmomban azt is tudom, hogy
azért hozta édesanyámra a csengő a frászt, mert a háború óta mindig attól tartanak a szüleim, hogy eljön édesapámért a fekete, lefüggönyözött Pobjeda.
Bölcsészként 1939-től a Miniszterelnökségen dolgozott. Először a Tájékoztatási Osztályra, majd a Nemzetiségpolitikai Osztályra volt beosztva. Miután Szálasi átvette a hatalmat, édesapám felmondott. Ezért a környezete nagyon bátornak tartotta őt. Az Országos Széchényi Könyvtárba tudományos kutatónak vették fel. Az antifasiszta és antikommunista titkos, a háború után illegális és üldözött Magyar Testvéri Közösségnek és a Soli Deo Gloria református diákmozgalomnak is tagja volt.
Édesanyám csitítgatja a nyitott konyhaajtónál beszélő édesapámat, mire
ő jó hangosan, kísértve a sorsot, így reagál: „Most – nyomja meg a most szót –, most nem mondtam semmi rosszat a rendszerről!”
Ez a mondás családunkban szállóigévé vált. Reggeli után templomba megyünk. Amíg tart a felnőttek istentisztelete, addig a bátyám, én és három unokatestvérem gyermek-istentiszteleten veszünk részt az alagsorban. Édesapám lefekvéskor, minden este megáll az ágyunknál, és értünk imádkozik. Hibátlanul mondom el a Miatyánkot. Hiába református pap lánya édesanyám, mégis időnként letérdepel, és így imádkozik. Néha azonban kiszalad a száján: „Átok erre a népi demokráciára!”
„Amerikából jöttünk, híres mesterségünk címere két szóból áll. Csak a két szó első hangját áruljuk el: H. R.” – kezdi bátyám a játékot. Szüleinknek kell kitalálni, hogy melyik két szó a mesterségünk címere. Bátyám az ebédlőasztalhoz ül le, egy képzeletbeli mikrofont és egy papírlapot vesz a kezébe. Híreket, hírmagyarázatokat olvas fel. Az ötéves terv óriási eredményeiről, a szocializmus jólétéről, a rothadó kapitalizmusról és a megbonthatatlan magyar–szovjet barátságról áradozik. Az én feladatom az asztal alatt lenni, kiabálni és ordítani: „Nem igaz, nem igaz, nem igaz!” Mosolyogva néz egymásra édesanyám édesapámmal, és kórusban mondják a H. R. megfejtését:
Hazudik a Rádió.
Édesapám legszívesebben mindig az igazmondó rádiót hallgatná. Amikor a zúgó, alig hallható adás szól, édesanyám aggódik, hogy meg ne hallja valaki. „El is vihetnek ezért, kérlek, halkítsd le.”
„Ne aggódj, lelkem – nyugtatgatja édesanyámat. – Közvetlen szomszédjaink reakciósak, kitelepítésből jöttek haza, ők is a Szabad Európát hallgatják.”
Zavaros álmomban hirtelen tizenévesnek látom magamat, aki a Szabad Európa Rádión Cseke László Teenager partyját hallgatja a 41-es vagy a 49-es rövidhullámon, és 1966. október 23-án a forradalom tízéves emlékműsorán csügg.
Összefolyik minden pergő álmomban, megint első osztályos vagyok a Váli utcai általános iskolában. Egy hónapja még csak a nagybetűket tanuljuk. Postairónnal írunk, újságpapírra. Az O betűvel kezdjük. Ez nagyon unalmas nekem. Szemközt ültem a bátyámmal, amikor olvasni tanult. Először fordítva, most már azonban rendesen is, nagyon sok szót el tudok olvasni, sőt leírni is. Családi legenda, hogy a tanteremben, a tábla feletti Rákosi-címert én nagyon megszerettem. „Olyan nagyon szép!” – mesélem otthon. Tetszik a kalapács és a búzakalász, de különösen az ötágú vörös csillag.
Fejüket csóválják a szüleim. Bátyám ki is mondja, hogy ez borzalmas, mert szocialista, mert szovjet címer. „Nem is igazi címer” – mondja fel a leckét, amit szüleinktől tanult. Most, álmomban már tudom, hogy mire utalt akkor a bátyám.
Heraldikai szempontból azért nem tekinthető címernek a Rákosi-címer, mert nem tartalmaz címerpajzsot. „Még a mi 1655-ben, II. Rákóczi Györgytől kapott családi, nemesi címerünknek is van címerpajzsa”
– oktat álmomban édesapám. „A mi címerképünk díszes öltözetű, kalapos, piros mentés, csizmás ősünket ábrázolja, aki bal kezével görbe kardjának markolatát fogja, jobbjában kibontott lobogót tart.”
Édesanyám kalapját és piros pulóverét adja rám a bátyám. Jobb kezemben egy fakard, azaz egy hosszú, T vonalzó, a balban nagyapánk első világháborús piros, fehér, zöld zászlója van. Kardommal és zászlómmal rohangálok a lakásban. Most már ki nem állhatom a Rákosi-címert! Új játékot talál ki a bátyám, megtanít „ruszkizni”. Fakardjainkkal, fapuskáinkkal képzeletbeli ruszkik ellen harcolunk. A bátyám véletlenül rálép a földön húzott zászlómra. Egy pillanat alatt a földön találom magamat. Édesapám a közeli, Fehérvári úti SZTK-ba visz. Kulcscsonttörésem miatt felkötik a karomat. Röpcédulákat szórnak egy teherautóról.
„Ruszkik, haza!” – olvassa fel az egyik ház faláról oroszul és magyarul is édesapám. Összetalálkozunk nagybátyámmal. Ő egy kirakatüvegen látta a feliratot: „Talpra magyar, hí a haza, minden ruszki menjen haza!”
„A puskás emberek forradalmárok, a szabadságunkért mennek harcolni” – halljuk a felnőttektől.
„Szétlövik a házunkat, ha találnak nálunk forradalmárokat” – vinnyogja a bátyám, amikor az ablakban bámészkodunk. Egy szovjet tank ágyúcsövével nézünk farkasszemet. Édesanyám villámgyorsan tálcára teszi az éppen gőzölgő kedvenceimet, a paradicsomlevest és a rakott krumplit.
Fejvesztve rohanunk le a pincébe. A lépcsőházban, a lift földszinti fordulójánál, a fejem fölött egy géppisztoly böki mellbe édesanyámat.
Megbillen a tálca, ránk ordít egy szovjet katona. Az arcom a hasának ütközik, ami borzasztóan büdös. Jéghideg a katonai öv csatja és meleg a rám ömlő paradicsomleves. A fejem, a kezem, a ruhám, még a cipőm is vérpiros. Ragad mindenem, jó cukrosan szeretem a paradicsomlevest. „Davaj, davaj” – kiáltja a ruszki. Az óvóhelynek kialakított pincéig meg sem állunk. Végig remegek. Könnyes szemmel ölelnek át mind a hárman, amikor este sírva így imádkozom: „És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg az orosztól.”
Az elbeszélés a Közi Horváth József Katolikus Népfőiskola által meghirtetett Szabad Európa 70 pályázat díjnyertes alkotása.
Nyitókép: a lágymányosi BEAC-pálya (Fortepan, adományozó Magyar Rendőr)
