◼Már két évtizede, amikor nyugdíjba mentél, tervezted megírni az életedet. Először regény formájában tetted és álneveket használtál a La vie fabuleuse sur la planète Marx: Mémoires d’un extra-terrestre (Csodálatos élet a Marx bolygón: Egy földönkívüli visszaemlékezései) című, 2010-ben megjelent önéletrajzi ihletésű, francia nyelvű művedben. Hogyan viszonyul a regényhez most megjelent magyar önéletírásod?

Vannak olyan szerencsétlen flótások, akik egy földbirtokot vagy több nagykörúti bérházat örökölnek a családjuktól. Nem is tudom elképzelni, mi a csodát lehet az ilyesmivel csinálni. Szerencsémre, az én újságíró édesapám az írás képességét hagyta nekem örökségbe (meg egy kis cukorbajt), és gimnazista koromtól fogva minden alkalmat megragadtam, hogy papírra vessem azt, amit láttam, átéltem, meg azt is, amit szerettem volna látni vagy átélni. És persze amit tizenhat éves koromtól fogva megrendeltek tőlem. A franciák, akik között már több mint hatvanöt éve élek, ezt képletesen úgy mondják, hogy „l’écriture me démange les doigts” – szabadon fordítva, „az írásra viszketnek az ujjaim”. Így kerültem kapcsolatba, már kamaszkoromban, a Magyar Ifjúság című napilapon keresztül a profi sajtóval, amelynek középiskolás diákságom alatt rendszeres külső munkatársa lettem.

Igazi újságírói karrierem tizenkilenc éves koromban kezdődött, az MTI külpolitikai szerkesztőségében, majd huszonhárom évesen rám bízták az Esti Budapest című napilap világpolitikai rovatának a vezetését. Ott esküdtem örökké tartó hűséget a geopolitikának, amelyből számomra még egy ma is tartó valóságos passzió lett. A mai generációk, amelyek egy hétvégére Velencébe vagy Stockholmba ugranak át és vakációjukat Kanadában vagy fekete Afrikában töltik, el sem tudják képzelni, hogy a negyvenes-ötvenes évek Magyarországán mi mennyire az elektromos dróttal megerősített és árokkal körülvett országhatárok közé szorítva éltünk.

Nemcsak a külföldi utazás volt elképzelhetetlen, de a nyugati országok sajtóját sem lehetett megvenni az újságárusnál.

Úgy éreztem magam, mint a királyleányba halálosan szerelmes fiatal lovag, aki csak messziről csodálhatja álmai imádottját, mert zord apja egy kolostor vasrácsos cellájába zárta be leányát. Én csak álmodtam erről a mesés, elérhetetlen teremtésről, anélkül, hogy egy csókot tudjak lehelni hamvas orcájára.

Amit zárva, tiltva, lehetetlenné téve éltem át húszas életéveim elején, azt az 1956 októberében kirobbant, tragédiába torkolló kéthetes forradalom váltotta fel. A forradalom új lapot írt Magyarország történelmében, megremegtette az egész világot, és új szakaszt nyitott az én életemben is. Október utolsó napjaiban a véletlen hozott össze a szerencsétlen véget ért Dudás Józseffel. Az akkori Szabad Nép székház lépcsőházában kereszteztük egymást teljesen ismeretlenül. Állva folytatott néhány perces eszmecserénknek hála ismertem fel benne a politikai zsenit. Dudás egy napilapot készült indítani forradalmi bizottsága nevében. Véletlen találkozásunkból született a tiszavirág-életű Magyar Függetlenség, amelynek egy bekeretezett példánya ma is ott függ párizsi lakásomban, hogy az öreg nyugdíjast fiatalsága forró napjaira emlékeztesse.

A Vörös Hadsereg 1945-ös felszabadító érkezése és 1956. november 4-i elnyomó inváziója közötti tizenkét éves szakasz elfelejthetetlen nyomott hagyott hazánk történetében. Tizennégy éves voltam a kezdetén. Fiatalon, érdeklődő szellemmel megáldva a világháború rettenetes élményei után, a megújulást és a jólétet keresve, a marxizmus logikusan felépített és reálisnak tűnő filozófiája ragadott magával. Ezt a pozitív benyomást cáfolta meg, előbb kisebb-nagyobb mindennapi tényekkel, később pedig hajmeresztő eseményekkel a kommunista rezsim féktelen kegyetlensége és az a társadalmi és gazdasági csőd, amely lassan, de biztosan letaglózta a háborúban megviselt országunkat. A szovjet inváziót követően Dudás József volt a legelső mártírja a kegyetlen megtorlásnak. Menekülnöm kellett, nehogy én is a sorsára jussak. Francia regényemben ezt a felejthetetlen tizenkét évet kívántam papírra vetni. Miért franciául? Ez az idegen nyelv, amely az én mindennapi életem, munkám és társalgásom eszköze lett, segített kívülről szemlélni és kommentálni a belülről átélt eseményeket.

Franciául írt regényem, ha néhány életrajzi elemet magába foglalt is, általános történelmi visszatekintésnek készült. Tíz évvel később pedig te buzdítottál arra, Anna, hogy meséljem el fejezetek formájában életem valóban megtörtént tragikus, komikus vagy tragikomikus epizódjait. Éppen ekkor érkezett ide a világjárvány is. A kényszerű szobafogság ösztönzött arra, hogy a jelen kellemetlen valóságából a múltba meneküljek, és papírra vessem életpályám bizonyos mozzanatait.

◼Választott hivatásod az újságírás volt, ezért hajlandó voltál egy évig az angyalföldi ATRA vasüzemben vasesztergályos szakmát tanulni, hogy meglegyen a kellő háttered az újságíráshoz. 1957-ben Párizsba érve mindent fel kellett adnod. Hogy kezdtél új életet?

Régi história ez. Vasmunkás karrieremet a Magyar Ifjúság főszerkesztőjének, Katona Évának köszönhetem. Pontosabban mondva, a vasüzemet Éva kényszerítette rám. A mai világban ez elképzelhetetlen volna, de 1949-ben, érettségim után, a Rákosi-korszak legdogmatikusabb periódusában éltünk, amelyben mindent a marxizmus előírásai, szabályai határoztak meg. Ezek közül pedig a legfontosabb az volt, hogy a megvetett nemesség, vagy a burzsoának elkönyvelt és negatívnak tekintett középosztály helyett ezentúl a munkásosztály álljon a nemzet élén. A felelős pozíciókat betöltő személyeket, s köztük a sajtó munkatársait is, a munkásosztály fiaiból, lányaiból kellett toborozni.

Amikor érettségim után beállítottam Katona Évához, hogy többéves sikeres együttműködésünk után vegyen fel az újsághoz riporternek, válasza elutasító volt – nem voltam munkás származású, vagyis az új nemesség tagja.

Megmagyaráztam neki, nem tudom elküldeni néhai nagyapámat, aki korcsmáros volt Békéscsabán, visszamenőleg a csepeli Weiss Manfréd-művekbe vasmunkásnak, csak azért, hogy családi pedigrém megfeleljen korszakunk követelményeinek. Gúnyos megjegyzésemet hosszú fejcsóválások követték, s végül is a főszerkesztő elvtársnő arra a következtetésre jutott, hogy hát akkor, jobb híján, én magam menjek el fizikai melósnak. Így lettem esztergályos „átképzős”. A múltba visszatekintve, nem sajnálom ezt az egyéves személyes tapasztalatot, mert a „szakikkal” együtt iszákoskodva, amikor szombat délután megkaptuk a szerény heti fizetést, nemcsak sok jó barátra tettem szert, hanem azt is kiderítettem, hogy az angyalföldi melós aligha hasonlít arra a XIX. századbeli, pódiumra emelt német munkásra, akit Marx Károly, a filozófus elképzelt magának jól fűtött, elegáns lakásában, nemesi származású felesége társaságában.

Tudott dolog, hogy Marx írásait Engels finanszírozta. Amikor én 1957. február 8-án Varsóból jövet Párizsba érkeztem, egy árva krajcárom sem volt, és Marxszal ellentétben, nem volt mecénásom sem. Egy szót sem tudtam az ország borzasztóan komplikált nyelvéből, búcsút kellett hát mondanom szeretett hivatásomnak. Enni kellett, meg aludni is valahol. Jól beszéltem angolul, így havi száz dollárért kifutófiú lettem egy amerikai cégnél a gyönyörű Champs Elysées-n. Elmesélem könyvemben, hogyan másztam fel náluk a ranglétrán, s hogyan találkoztam össze véletlenül egy fiatal hollandussal, meg egy öregebb olasszal, akikkel kedvünk támadt egy olyan vállalkozást létrehozni, amilyen még sohasem létezett. Ez volt Nyugat-Európában a háború utáni gazdasági fellendülés korszaka. Minden lehetségesnek látszott a merészeknek. Az is, hogy egy árva vas nélkül indítsunk valami meglepőt, sikereset.

Két addig nem létező mesterséget összeházasítva mi is ezt tettük: kitaláltuk a szupermarketet katalógus-áruház formájában, Párizs elegáns negyedeit megcélozva. A merész ötlet sikerrel járt, és innen támadt nekem később ugyancsak egy katalógus-áruház ötlete a bordói borvidéken. Az is sikerült. Pár év alatt a távkereskedelem szakértője lettem, és a továbbiakban az amatőrfilm-előhívásban építettem fel egy négy országra kiterjedő európai hálózatot, amelynek Magyarország is tagja volt. De nem mesélem tovább, mert mindez olvasható a néhány hete megjelent Budapest–Varsó–Párizs – Az angyalföldi nejlonbortól a bordói eleganciáig című könyvemben.

◼A könyved amerikai típusú önéletírás, tele van humorral, érdekfeszítően izgalmas, szórakoztató. Ugyanakkor az életed nem volt fenékig tejfel. A negatív dolgokról miért nem írtál? Megírhatatlanok? Nagyon hiányzik számomra a könyvből például, hogyan élted át tizenhárom évesen Budapest ostromát egy Pozsonyi úti ház pincéjében. Elmondanád most?

Amerikai típusú? Lehetséges. Az amerikai irodalomnak egy bizonyos időszakára, stílusára hasonlít. A második világháború utáni diadalmas, gazdaságilag és politikailag fellendülő negyvenes, ötvenes, hatvanas évekre gondolok, Irwin Shaw, Philip Roth, Saul Bellow vagy John Updike könyveire, hogy csak néhány szerzőt idézzek ebből a rendkívül termékeny korszakból. Hozzátenném, hogy 1977 és 1986 között sokat jártam az USA-ban, mert néhány bordói bortermelő baráttal fejünkbe vettük, hogy a New York állam északi részén kotyvasztott ihatatlan nedű helyett valamilyen kitűnő fehérbort produkálunk az ő szőlőjükből. Érdekes kaland lett belőle… És persze ott, közöttük alkalmam volt élvezni az amerikaiak mindennapi fanyar humorát, meg azt is, hogy nem felvágósak, de szerényen büszkék, ha sikerül nekik valamilyen üzleti, kulturális vagy érzelmi siker, amit célba vettek.

S hogy a másik kérdésedre is válaszoljak, én az élet negatív dolgait nem veszem komolyan. Egyszerű kihívásnak tekintem őket, amelyre méltón kell válaszolni. Úgy, hogy nyertesként kerüljek ki belőlük. Ez persze az emberek közötti magán, üzleti vagy társadalmi természetű konfliktusokban lehetséges. Budapest ostroma alatt, tizenhárom és fél évesen, a világháború kellős közepén, miközben bombák hullanak az égből, ágyúk és géppuskák szórják a tüzet mindenfelé, már hetek óta nincs mit enni és nyilaskeresztesek randalíroznak az utcákon – vajon mit tehet az ember a túlélés érdekében? Nem sokat. Mint annak idején mondtuk, „dekkolni” kell a pincében, kivárni a pokol végét, és amikor visszatér a nyugalom, elfelejteni a rossz pillanatokat.

◼Az elmúlt években némiképp visszatértél ifjúkori hivatásodhoz, az íráshoz, a geopolitikai elemzésekhez. Rendszeresen hallgatunk a Karc FM-en. Hogy látod az aktuális helyzetet?

Mint már mondtam, az írás vágya rendszeresen csiklandozza az ujjaimat. Több évvel ezelőtt az a megtiszteltetés ért, hogy rendszeres külső munkatársa lehettem a Karc FM A sors szimfóniája című kitűnő sorozatának. Tárgyam persze még mindig a geopolitika. Hogyan látom földgolyónk jelenlegi állapotát? Ha részletesen mondanám el, meg tudnánk tölteni vele az Országút teljes számát. Röviden mondva: rossznak. A még mindig tartó világjárvány komoly kihívás elé állított bennünket. Az ukrajnai háború gazdasági téren máris nehezen megoldható, új próbatételek elé állíthat mind a világgazdaság, mind a menekültválság terén. Nem is szólva arról, hogy az Ukrajna és Oroszország közötti, bennünket egyáltalán nem érintő vádaskodás és vadaskodás kirobbanthat egy harmadik világháborút. Ezúttal atombombákkal. Nem szeretném, hogy a Moszkva és Washington közötti ellenségeskedésnek mi, magyarok és franciák legyünk az áldozatai.

◼1990 és 2020 között évente legalább egyszer családostól jöttél Magyarországra. Milyennek láttad harmincnégy év után először az országot, s milyennek láttad az elmúlt három évtized alatt?

A berlini fal leomlását követő években még nagyon érezhetők voltak az előző rendszer nyomai, hagyatékai. De utána, évről évre tapasztaltuk az újraéledést. Jólesett ismét tanúja lenni a magyarok dinamikájának, amit az 1945-ös, háborús romokat követő újjáépítésben egyszer már átéltem.

1990 óta feleségem, lányaim, unokáim, annak ellenére, hogy mindannyian párizsi születésűek, második hazájuknak tekintik Magyarországot, és szívesen jönnek-mennek benne. Olivia lányom, aki pszichológus, írt is egy fejezetet a könyvembe, amely az „apanyelvről” szól.

Egyébként most dolgozik doktorátusi tézisén, amely a magyar pszichológiai tudomány (Ferenczi Sándor és iskolája) gyökereit analizálja. Árpád unokánk hatévesen, magyar keresztnevével azt állította párizsi iskolájában, hogy ő Budapesten született. Megmagyaráztam neki, hogy az ilyen jóindulatú füllentést nevezik hazafiságnak.

◼Visszatekintve az életedre van, amit másképp csinálnál? Ha igen, mit és hogyan?

Fiatalságom óta semmi sem úgy adódott, ahogy megterveztem. A sors egész sor előre nem látott kihívás elé állított. A lényeg az, hogy ilyen esetben nem szabad pánikba esnünk, mert a legmeglepőbb kihívásra is létezik pozitív megoldás. Ezt mesélem el a könyvemben, a valóságban átélt példákkal. Legtöbbjük mulatságos. Nem elszomorítani, hanem jó kedvre hangolni ösztökélem az olvasót, mert úgy találom, hogy ebben a megátkozott világban, mindennek ellenére szép az élet.

◼Mik a további terveid?

Meghat, hogy ezt a kérdést teszed fel egy kilencvenegy éves embernek. A válasz magától értetődő: hosszú és sikeres karriert csinálni a szépirodalomban.

A szerző irodalomtörténész