Keveset beszélt, inkább égszínkék szemeivel értekezett. Rejtett mosoly bujkált azokban, néha, ritkán szemernyi huncutság is.
Szeretett titkolózni. Nem mondta meg, hová visz, hová megyünk. Nárittyenbe jég aszalni, volt a válasz, ha kérdeztem, s én repedtem szét, pukkadoztam a kíváncsiságtól. Mi az a Nárittyen? S hogy lehet aszalni a jeget? Soha nem mondta meg. Pedig vágyakoztam ritka szavaira, utózengése volt azoknak, mint a nagyharang kongásának.
Kézen fogott, nagy, forró markában, mint madárfiók, lapult az én kicsi kezem, elindultunk, s igyekeztem akkorákat lépni, mint ő, ami soha nem sikerült, téblábolás lett belőle, de tántorgásunkat, ha kiértünk a faluból, s nekivágtunk a mezőt átszelő ösvénynek, esetleg az éber mezei nyulak, ha látták. Tavasz volt, fényzuhatagban haladtunk, mellettünk kétoldalt cifra gyomok sorfala maradozott el, kék virágú katángkóró kacsintott, sárga somkóró ágált, ócska laboda vágott grimaszokat, törpe útilapu ágaskodott, s köszönt alázatosan. A színek és a szirmok idebolondították a szorgalmas méheket, azok morzejelek segítségével értekeztek egymással, testes dongó döngicsélt mogorván, a kéklő magasban pacsirta trillázott, s távolról tétova rigófütty érkezett.
Illatoztak a fák, a bokrok és a világoszöld rétek.
Észrevétlen, láthatatlan létezés ereszkedett le a dombkaréjokról a patakvölgybe.
A boldog öntudatlanság perceit éltük át.
Már láttam, merre irányítja lépteit a nagyapám. A patakhoz megyünk, hogy tilinkót, furulyát, dorombot faragjon nekem, ezt minden évben megcsinálta, amikor a fűzfák csordultig teltek a föld fehér színű vérével, a felszívott nedvességgel.
Megálltunk egy fűzfa alatt, ő kivette fehér harisnyája zsebéből a mindent tudó, csillagos bicskáját, és levágott hármat-négyet a lehajló ágakból.
Letelepedtünk a fűbe, ő munkához látott.
Alkotás volt az, nem munka. Akárha a teremtés nagy feladatát bízták volna rá, úgy megadta a módját. Rövid darabokra vágta az ágakat, egyet a bal kezébe vett, jobb kezében a híres bicska, s azzal akkurátusan végigverte, kopogtatta a fűzfát. Tudtam, mert múlt esztendőben mondta, így válik el a kéreg a fától. A kopogtatás után megcsavarta, ezzel választotta szét véglegesen azt, amit a természet összerakott. Végül olyan hirtelen mozdulattal húzta ki a síkos, hófehér ágat a kérgéből, mintha kígyóbűvölő lett volna.
Ez kellett nekünk. A fűzfa kérge. Ebből készül a tilinkó és a doromb. Az év legnagyobb ajándéka.
Gyermek-ámulattal bámultam minden mozdulatát.
Látod, mondta, ez a haszontalan fakéreg megszólal, ha megcsinálom a fúvókáját és az oldalába lyukakat vágok.
És azt csinálta.
Két ujjához mérte a fényes, nyálkás, héj nélküli fűzfavesszőt, az volt a mértékegység, ott levágta, kihasított egy kis részt abból, s visszadugta a kéregbe. A dugó alatt akkora nyílást vágott, mint egy levelibékának a szája, hasonlított is a béka szájához. S amikor a lyukakat is kivágta hosszant, kész volt a tilinkó. Mindig én fújtam meg először, olyan kedves, finom hangja volt, mint egy varázsfuvolának.
Nem adtam volna Dárius kincséért.
Színültig telt a szívem boldogsággal. Szemben ült velem a szép arcú nagyapám, körben, körülöttünk a rét, amit átszelt a tiszta vizű patak, fölöttünk, az égen lomha bárányfelhők, s az én kezemben a tilinkó.
Teljes volt a világ, és végtelen, akárcsak az én boldogságom.
Máskor hosszabb gyaloglásra indultunk.
Tempósan, méltósággal lépkedtünk mi mindig, mintha az öröklétbe meneteltünk volna.
Tudtam, hogy messze megyünk, mert nagyapám előkotorta a kemence mögötti sutból a patkós bakancsomat, szerfölött csodálkoztam ezen, hisz még csak kora ősz van, ilyentájt én még mezítláb szoktam járni.
Sokáig babráltam a cipőfűzőkkel, s amikor ő ezt megelégelte, letérdepelt elém, és megtanított, hogyan kell csokorra kötni a fűzőket. Igaz, ő húzós bognak, s nem csokornak nevezte azt.
Két áldott, kérges kezének babrálását most is érzem a bokámban, a lábszáraimban.
S előttem soha senki nem térdepelt, csak ő.
Nem a tilinkós rétre mentünk most, a felszegi utcán keresztül hagytuk el a falut, s én abból már tudtam, hogy a Nagyerdő az úti cél, azt sem lehetett félreérteni, hogy nagyapám a karjára akasztotta a hosszú nyelű, kicsi fejszéjét, s nyakába kanyarintotta az abaposztóból készült tarisznyáját.
Azért nevezték Nagyerdőnek a nagy erdőt, mert valóban nagy volt. Mi, gyerekek soha nem láttuk a végét, szerintünk nem is volt vége annak sehol. Ennek a Nagyerdőnek az északos felét Vészerdőnek hívták az emberek, bizonyára nem ok nélkül, valami rettenetes dolog történhetett itt, de senki nem tudta, hogy mi.
Átvágtunk a felső határon, gyönyörű kép maradt meg az emlékezetem egyik zugában, most is látni vélem, egy szakadékos oldalba lyukakat kapartak az üregi nyulak, fiókák dugták ki az orrukat a kotorékokból, de ijedten vissza is húzták. Ilyet se látni mindennap.
Félórai gyaloglás után elértük az erdőt.
Meredek kaptatón kellett felhágni, a fák gyökerei kinőttek a földből, de talán az esővíz mosta le azokról a földet, ezek az erős, nagy gyökerek voltak a lépcsők, nagyapám kettesével és szép méltósággal lépegetett fölfelé, én egyesével és nagy iparkodással haladtam, lihegve, kipirult arccal érkeztünk Kerekmező tetejére.
Erről a Kerekmezőről különböző irányokba vezettek az erdei utak, nagyapám tudta, melyiken kell elinduljunk, hogy Vészerdőbe jussunk.
Ide sem először hozott, talán már kétszer is voltam itt, kicsi koromban a hátán hozott ki Kerekmezőre, hallom most is a lihegését.
Azért kellett neki Vészerdő, mert oda szinte senki nem járt, itt a fák meg tudtak öregedni, egyik fa a lábán száradt, másik kidőlt, s korhadt évekig, vihar is pusztított, baglyok és vadmacskák tanyája lett.
És a fatapló otthona.
Emiatt jöttünk. Kellett nagyapámnak a tapló, mert csak úgy tudta meggyújtani a pipáját, ha a cifra, csavaros acéllal és a kovakővel szikrát csiholt, s ez a szikra belekapott a taplóba. Hiába szólták meg, hiába mondták a szüleim, a rokonok, apó, kiment már a divatból az acél, kova, tapló, van gyufa elég, s a pozdorjánál is olcsóbb, miért nem használja azt.
Csendesen, halkan szólalt meg ilyenkor, hagyjátok, gyermekeim, tudjátok, mennyire szereti az unokám az égő tapló szagát.
És ez igaz volt.
Halálom napjáig hordani fogom az orromban azt a csodálatos illatot, amit akkor éreztem, ha ő rágyújtott. S nemcsak a taplóét, a szikra keletkezésekor a kovakőből is szag terjedt szét, éles, izgató szag, s amikor a két illat összevegyült, én ájultam el a gyönyörűségtől.
Szóval Vészerdő és a tapló.
Kerekmező után ereszkedni kellett, megfogta a kezemet, nagy esés lett volna abból, ha a lábam megbotlik valamiben. Beleremegtem, mert ismét éreztem hatalmas tenyerének madárfészek-melegét. Boldogság öntött el, megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan boldogság, lám, óriás az én nagyapám, ő a legnagyobb ember a világon.
Poroszkáltunk lassan, óvatosan, mint az öreg lovak, áldott csend és nyugalom vett körül, alig rezzent falevél, nem a szél mozgatta azokat, hanem az erdő lélegzete.
A vékony fák inogva hajladoztak, az évszázados cserefák gyökereikkel kíméletlenül markoltak a föld gyomrába, éreztük, az élet forrása a talpunk alatt van, erő tör fel a mélységből.
Ahogy beljebb és beljebb haladtunk, a hűvös árnyék lett az úr, zöld derengés terjedt szét a fák között, alig láttunk, szempillantásra belém költözött a félelem, de hamar elszállt, mert nagyapám megszorította a kezem. Nem volt ok nélküli az ijedelem, egy szálegyenes, meztelen bükkfa tetejéről vadmacska fújt ránk, szőrét felborzolta, farkát kiegyenesítve megmerevítette, szikráztak a szemei, veszett gyűlöletet érzett a betolakodó ellenséggel szemben.
A madarak még nem távoztak el, kora ősz volt, vadgalamb surrant, szerelmes gerlepár ült vékony ágon, mátyásmadár hangoskodott, cinegék csipogtak, sármányok, pintyek koncerteztek, rigó füttyentett, szarka szökdécselt és hangoskodott bolondul. Mindent látnak ők fentről, kétoldalt van a szemük, mégis mindent látnak.
Megálltunk, nagyapám felemelte a mutatóujját, hallod, kisunokám, mondta, imádkoznak a szárnyasok, dicsérik a Teremtőt, értelem költözött a tudatlan állatokba.
Az első nagy taplót kidőlt fa oldalában találtuk meg. Csodálkoztam, mert szürkésfehér volt, s nem barna, csak később, csak otthon tudtam meg, miképpen változik meg a színe.
Mivel nem kellett fára mászni, nagyapám lekanyarította bicskájával a hatalmas taplót, s a kezembe nyomta. Mohó sietséggel szagoltam meg, s fintorogva adtam vissza. Büdös volt. Számított erre, s cöccögve kacagott. Majd meglátod, mondta, szót fogad nekünk ez a tapló a tüzes katlan lobogó vizében. Érthetetlen volt, amit mondott, de tudtam, hiába kérdezősködöm, nem fog válaszolni, szavajárása volt, nem sokat érnek a szavak, meg kell mindent tapasztalni.
Beledugta az abaposztó tarisznyába a kapott kincset, és csörtettünk tovább a sűrűségben.
Furcsa. A gomba akkor kél életre, amikor haldoklik a fa.
Törvény ez is, mint a természet sok más törvénye.
Tudta ezt nagyapám, ezért a koronákat figyelte, milyen a színük, ha nem voltak sötétzöldek, ha sárgultak, végigfuttatta a szemét az egész törzsön.
Két nagy taplót fedezett föl kora délutánig. Olyan magasan tapadtak a fák kérgéhez, nem érte föl azokat.
A baltájával nyílegyenes ágakat vágott le, s szólt, húzd le a bakancsodat, kisunokám. Tettem, amit mondott, ő is lehúzta a lábbelijét, természetesen a fűzői miatt, s a négy bakancsfűzővel összekötözte a husángokat. Pont olyan hosszú rúdhoz jutott hozzá így, amivel fölérte s letaszigálta a kincset érő taplókat.
Tompán puffantak a vastag avarban.
Majdnem megtelt az abaposztó tarisznya a három hatalmas taplóval, s mi megindultunk hazafelé.
Alkonyatkor más arcát mutatja a táj. Az erdő borította hegy tüzet fogott a lenyugvó naptól, megnőttek az árnyékok, hűvös szél lebbent, felborzolta a hajam, megbillentette a nagyapám kalapját, a csordapásztor hajtotta haza a barmait, lenge kolompszó úszott a levegőben.
Otthon a nagyapám nem várt másnapig, még ma, még az éjjel megfőzzük a taplókat, mondta, engem pozdorjáért küldött a pajtánk háta mögé, ő apróra tördelt kétmaréknyi száraz ágat, s tüzet gyújtottunk a katlan üstje alá. Nem bíbelődött az acéllal, a kovával, a taplóval, nesze, itt van a gyufa, mondta, a te kezedben jól áll, s hamarosan láng nyaldosta az üst fenekét és oldalát. Félig töltötte vízzel, s abba belenyuvasztotta a három nagy taplót.
Összegyűlt a család, némán nézték ezt a tevés-vevést, és én büszke voltam, nagyon büszke, mert tudtam, mindez miattam, érettem történik. Legszívesebben a nagyapám nyakába ugrottam volna, s szorítottam volna görcsösen, csakhogy azzal elrontottam volna, összetörtem volna a szertartás méltóságát.
S különben is a nagyapám nem volt híve a nyali-falizásnak, szerinte az embert, még akkor is, ha gyermek, a cselekvések teszik naggyá.
S hogy meddig virrasztott ő éjszaka, nem tudhatom, mert édesanyám a vacsora után ágyba bújtatott, s aludtam, mint a bunda.
Hajnal felé az üregi nyulakról álmodtam.
Reggel futottam ki a nagyapámhoz, ő már hámozta és darabolta fel a puhára főtt taplókat, s most nem huncutságból dugta az orrom alá, kellemes szagot szippantottam be. Persze, gondoltam, ez még nem tökéletes az acél, a kova és a szikra nélkül.
A nagy eperfánk alatt volt a favágó, két csutak is hevert ott, én az egyikre ültem le, ő a másikra, s az ismert mozdulatokkal tömte meg a pipáját, aminek egy kicsi, lyukacsos fedele volt, sokszor megfigyeltem, az föl-le ugrál a szippantásoktól.
Ezután következett a legszebb pillanat, a bal keze hüvelyk- és mutatóujja közé szorította a kovakövet s a taplót, a jobb kezével csiholni kezdett.
A villám sem cikázik szebben, mint ahogy villogott nagyapám szépre mintázott acélja.
Nem ment hamar, negyedórába telt, de éppen az volt szép és jó, hogy sokáig tartott. Nem siettünk.
Ilyen legyél, kisunokám, mint ez a szikra, mondotta csendesen, amikor már a pipa dohányára helyezte a füstölgő, égő, illatos taplót.
Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán by Copilot
