Ez is csak egy munka – ezzel nyugtatom magam, természetesen, sikertelenül. Hogy írjak nekrológot? Hogy én és éppen róla? Ha az embernek idős – évtizedekkel idősebb – barátai vannak, és írással foglalkozik, már-már elkerülhetetlennek látszanak az ilyen feladatok. Mégsem érkezhet olyan halálhír, amely ne rázna meg és ne érne felkészületlenül. Gyurkáé – budai családja, hazai olvasói és magyar anyanyelvű barátai így hívták – pedig egyenesen szívbe markoló.

Ferdinandy György kiváló író és első osztályú novellista volt,

számomra azonban ennél sokkal jelentősebb: a legfontosabb barátok egyike, aki nagy mértékben alakította az életemet. Barát, talán legjobb, talán atyai (jó). „Drága Marcikám!” – szólított meg feketén fogó, vékony hegyű, műanyag foglalatú tollal leveleiben. „Fiú” – mondta nekem is így, mint sokaknak. Ebben minden: gyengédség, figyelem, törődés, szeretet és barátság dolgozott. Meg egy kis regényesség, amely egyáltalán nem állt távol tőle. Huszonegy évesen emigrált, háromszor házasodott, háromszor vált el első feleségétől, egy „trópusi tanodában” kötött ki, utolsó éveit pedig a floridai Miamiban élte, amelyet nem szeretett, magát a várost is „tévedésnek” tartotta. Volt olyan időszaka a koronavírus-járványnak, amikor úgy éreztem, olyannyira elszigeteltté válhat a tengerentúl (így is történt!), hogy a rendszeres küldemények, levelek, alkalmi képeslapok jelenthetnek neki valamit. „Kedves Ferdi Nándor!” – volt, hogy így írtam neki a humorára jellemző, általa faragott nyelvjátékkal. „Ötödik gyermeked: Marci” – zártam több levelemet. „Még az is megfordul a fejemben, hogy milyen más lenne, ha volna egy ilyen okos, és főleg: szakmabeli nagyfiam” – végtére is, ezt írta rólam a Könyv a világvégén című, 2020-as rövidpróza-gyűjteményében olvasható, Látogatók című szövegében. (És milyen büszke vagyok erre!)

Fájt a lába, amikor hetvenkilenc éves korában megismerkedtem vele a budapesti Károlyi-palotában, ahol egymás mellé ültünk, és úgy kezdtünk el beszélgetni, mintha mindig ismertük volna egymást. Pedig csak két-három évvel korábban olvastam először tőle, a Pók a víz alatt című kötetét, amely azért nem kerülte el a figyelmemet, mert AEGON Művészeti Díjra jelölték. Így viszont már „ismerős olvasóként” merülhettem el a történeteiben, amikor Árvai Magdolna értő segítségével az egyik legőszintébb interjúját kínálta a Nők Lapja olvasóinak budai háza kertjéből.

Ferdinandy György és a szerző. Miami, 2022 nyara
Fotó: Alba Lucia Lepe Soriano

 

Tarján Tamás irodalomtörténész, akit Gyurka is igen nagyra tartott, akadémiai székfoglalónak is beillő módon, parádésan tallózott az akkori Ünnepi Könyvhét kínálatából a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében. Köztük volt egy új Ferdinandy-kötet is. Pontosabban, köztük volt az adott év Ferdinandy-kötete is, mert Gyurka – míg az egészsége, munkabírása és mondanivalója lehetővé tette – minden évben új kötettel állt elő. Az Álomtalanítás volt az első könyve, amellyel megajándékozott (és amelyet még aznap délután, a Szentháromság téren elkezdtem olvasni). Meglepően barátságos, derűs és laza volt: az első pillanattól cinkostársnak tekintett. Röviden nyilatkoztattam a könyves sajtóeseményről szóló cikkemhez, és szabályosan ittam a szavait, ahogyan elmesélte, milyen festőinek és megkapónak találta a Santo Domingó-i Nemzetközi Könyvvásárt, ahova néhány évvel korábban meghívták.

Azonnal barátságba keveredtünk. Bár ragaszkodott a tegezéshez és a becenévhez, az első hetekben még nem állt rá a szám. Legközelebb akkor találkoztunk, amikor interjút készítettem vele. Ha időről időre elém tette a számára legfontosabb, már letisztázott írásokat, röviden elmondtam róluk a véleményemet. Kezdetben

engem lepett meg a legjobban, hogy mennyire partnernek tekintett:

ha igazam volt valamilyen apró meglátással kapcsolatban, néhány másodperces mérlegelés, majd belátás után mindig elfogadta a javaslatomat. Aztán már én gépeltem az írásait a „rádiós kislányok” helyett. Én pedig megkértem, tüzetesen nézze át és lektorálja a próbálkozásaimat. Elolvasta nagyapám, Mészáros Sámuel első és egyetlen, nyolcvanöt évesen megjelent kötetét – és annyira tetszett neki a „legidősebb magyar pályakezdő költő”, hogy levelet is írt neki.

Megkért, küldjem el az írásait rendszeres publikációs fórumaihoz: Alföld, Bárka, Eső, Forrás, Jelenkor, Kalligram, Magyar Napló, Vigilia… Nem megyek végig a listán, nem tudnék, Gyurka is felsorolást vezetett. Idővel „beajánlottam” egy-egy olyan laphoz, amely éppen akkor vagy még egyáltalán nem szerepelt a számos, gyakran évi tíz-tizenkét folyóirat között, később új lapok keresték meg, oda is mentek jegyzetek, esszék, novellák. A kispróza nagymestere, így köszöntötték az Arany János-díj átvételekor a Magyar Írószövetség székházában, ahol második felesége, a kubai származású, de magát inkább Puerto Ricó-inak valló María Teresa Reyes, volt angol nyelvi lektor, műfordító maga mellé ültetett. Rengeteget lehetett tőle tanulni, talán később ezért szerkeszthettem négy új kötetét. Úgy ismertem meg, hogy hétről hétre tucatnyi közönségtalálkozóra, olvasókörbe, könyvbemutatóra zarándokolt el – „kétségbeesetten” hitt az irodalom szükségességében és erejében. Megtiszteltetés, hogy többször beszélgethettem vele nyilvánosan – itthon, külföldön, rádióban és virtuálisan. Nagyon szerette, figyelte, olvasta a kortárs magyar irodalmat. Eljött átadni az általam alapított kulturális közönségdíjat Száraz Miklós Györgynek, és felkért, hogy távollétében vegyem át a magyar irodalom kategóriában neki ítélt Prima Primissima Díjat. Majd hosszú évek tervezgetése után elindítottam életműkiadását: a gazdag, tekervényes és gyakran nehezen átlátható írói pálya reprezentáns darabjai közül három már megjelent.

„Legutolsó kötete, a Sziget a víz alatt önéletrajzi ihletésű, és arról az időszakról szól, amikor tanár volt a trópuson” – olvashatjuk a távozásáról szóló hírek, összegzések egyikében a tévedést, hiszen azóta több könyve is megjelent.

Ferdinandy György művészete, személye, alakja ilyen volt: gyakran félreértett, rosszul magyarázott, háttérbe tolt

(első magyarországi kötete, a Szerecsenségem története a korabeli sajtóban gyakran Szerencsétlenségem történeteként jelent meg, nevét pedig nemritkán Ferdinándynak írták el, életrajzi adatait rosszul vagy hiányosan közölték, a Kossuth-díjat soha nem kapta meg). Irodalma olyan világban bontakozott ki, amikor még létjogosultsága volt a nyugati emigrációnak, és bár a külföldre szakadt magyarok tipikus sirámait nem szívelte, széthúzásukat mélyen ellenezte, igazán csak a magyarok érdekelték. Hősei mindig olyan sikertelen, hétköznapi emberek, mint amilyenként (néha) magára hivatkozott. Az útpadkára szorultak krónikása – mondogatta. A nagy modern, francia írók (Céline, Aragon, Cendrars kiadója adta ki, levelezett a legendás Maurois-val, Londeix-höz pedig közeli barátság fűzte), valamint Füst, Déry, Lénárd alakította szemléletét. Később, amikor élete javát már Puerto Ricón töltötte, megismerkedett a latin-amerikai irodalommal, amely szintén hatással volt rá. Sokakat nagyra tartott, s akiket emberi vagy írói kvalitásaik miatt kevésbé, azokat sem mellőzte.

Egy kézirat a rengeteg közül: az író halálával nagyjából hatvanöt év rendületlen alkotómunkája zárult le
Fotó: Alba Lucia Lepe Soriano

 

Budai házukban számtalanszor, floridai otthonukban hat alkalommal fordultam meg. Legutóbb a szellemesen „Trabantnak” csúfolt járókeretek egyikével közlekedett, gyakran azonban elengedte és a falat tapogatva tett meg egy-két lépést. Nem volt jó passzban, keveset beszélt, de ha mondott valamit, annak súlya, a történetnek íve, a humornak értelme volt. Ekkor már négy éve nem járt szülőföldjén. Rávettem, hogy kissé bizonytalanul, régi történetmesélő kedvében fogyatkozva beszéljen Miamiban berendezett életéről, az írásról és a nem-írásról, a sport szeretetéről és a nagy francia meg a nagy magyar elődökről. Egy életen át hordozni fogom a szívemben, hogy utolsó interjúját nekem adta.

2023. május 9-én, kedden délután láttam utoljára. Utána, bár már nem hetente, mint régen, de rendszeresen tartottuk a kapcsolatot. Tíz percet – általában percre pontosan ennyit beszéltük telefonon. Legutoljára, egy héttel azelőtt, hogy kórházba került, valamivel túlszárnyaltuk saját „időkeretünket”. Úgy éreztem, az egykor bőbeszédű, mégis lényegre törő, idősnek is szorgos, mindig tervezgető író/barát mostanra tényleg elfáradt. „Ez állati!” – meg is lepett, amikor lelkesen így felelt valamire. „Ez nagyon nehéz, mert nekem nem nagyon működik már az agyam” – kezdett bele, majd olyan választ adott, amely homlokegyenest az ellenkezőjéről tanúskodott.

Két tucat könyve van meg, köztük magyar, francia és spanyol kiadások. Kiveszem az üveglap mögül az Álomtalanítás dedikált példányát. Csak most látom, ajánlás és aláírás, majd útmutató alatta: a 287. oldalnál kezdődik! „Sehova se tartozni” – ez a fellapozott, ars poetica-szerű írás címe. Ferdinandy György nagyjából hatvanöt éven keresztül írt, irodalmi életműve az újraközlések, nyelvváltások miatt szinte átláthatatlan. Alig akad gyakorlott kritikus, aki otthonosan mozogna a Ferdinandy-univerzumban, a fiatalok pedig megrettennek ettől a hatalmas, jelentős szövegkorpusztól. Mégis, olvassuk bárhol, egyértelmű, hogy a magát világcsavargónak tartó bölcs mesélő és lelkiismeretes krónikás mindannyiunkhoz szól(t).

Vaya con Dios, Gyurka!