◼Most jelenik meg kilencedik könyved, a Dzsó! című verseskötet. Az elmúlt tíz évben prózaköteteket adtál közre: a Hegyvidéki beszéd tárcanovellák és két kisregény gyűjteménye, a Puskás dekázik esszéket, kritikákat és interjúkat foglal egybe, míg legutóbbi könyved, a 2016-os Árva ragyogás egyszerre nemzedéki és családtörténet, nevelődési és levélregény, esszé- és dokumentumregény. Prózád olvasói tudhatják, hogy szüleid révén szoros kapcsolatba kerültél a néptánccal, magad is táncoltál. Miként hatott ez az irodalmi tájékozódásodra, látásmódodra?

A szüleimhez képest – akik 1950. szeptember 1-jén a Magyar Állami Népi Együttes alapító táncosaiként találkoztak először Budapesten – inkább úgy mondanám, hogy én csak táncolgattam. Persze kezdettől a vágyaim netovábbja volt, hogy példájukat a legmagasabb szinten követhessem, ám amikor eljött az idő, apám már hallani se akart róla. Hatalmi szóval állta utamat 1971 őszén, nem engedett az Állami Balett Intézet első, azóta legendássá lett néptáncos osztályába, annak ellenére sem, hogy a tagozat létrejöttét megálmodó Rábai Miklós megsúgta neki, egyetlen szavába kerül, és enyém az 1-es rajtszám. Azóta is próbálom őt fölmenteni, talán, ha teljes mélységében érzékelhette volna, mi minden épült föl bennem tizennégy éves koromig általuk – de mindig be kell látnom, apám túlzottan sikeres volt ahhoz, hogy az én vágyaim befolyásolják a szándékait. Hosszú évekkel később mástól tudtam meg, hogy már-már lemondott rólam, annyira megviselte, hogy a döntését követően csaknem egy évtizedig nem voltam azonos önmagammal. Ugyanakkor az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy az irodalom is természetesen általa szállta meg a lelkemet, először szigorúan számonkért penzumok alakjában, később azonban már személyes menedékemmé is válhatott. Őt még idősebb barátja, a fiatal író, a Losoncról kényszerűen áttelepült Szeberényi Lehel képezte ki regös-cserkész korukban odahaza, a gömöri Bánrévén, tőle hallott először például Molnár Istvánról, a színpadi néptánc atyjáról, az általa létrehozott, és méltán elhíresült, amúgy hatalmas tömegeket mozgató Siófoki Népfőiskoláról, a népi mozgalomról, Illyésről, Németh Lászlóról, Veres Péterről, az országos gondokról. Nekem mindez már egyenesen a nyakamba ömlött, így tizenöt évesen a Fekete bojtár, azaz Sinka István életművébe ástam be magam a hasznavehetetlen, engem mindenestől tagadó külvilág elől, éveken át az általa megénekelt valóság volt az én egyetlen komolyan vehető közegem, aminek legnagyobb erénye talán éppen az volt, hogy rajtam kívül nem érdekelt senkit. Megtanultam legalább száz versét kívülről, bihari miliőjét pedig egyszerűen átemeltem Gömörbe, így a Sinka-hősök, Bődi Mariskától Zab Mihályig önző módon az én külön bejáratú Bánrévémet gazdagították. Volt már benne gyakorlatom, ugyanis szinte párhuzamosan Reymont Parasztokját ugyanígy tettem magamévá. Aztán 1975 őszén – gyakorlatilag fütyülve rá, hogy szeptemberben még a Vasas atlétájaként ifjúsági magyar bajnok voltam gerelyhajításban a Népstadion gyepén –, akár egy tollpihét, úgy szippantott magába a korabeli magyar kultúrát megtermékenyítő táncházmozgalom, majd annak zászlóshajója, a Timár Sándor vezette Bartók Béla Táncegyüttes, ahol bár nagyon igyekeztem magam jól érezni, de egyetlen percre se tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az eredetileg megcélzott minőség lehetőségét én már 1971-ben örökre elveszítettem. Végül két korszakos könyv, Csoóri Sándor Nomád naplója és Kányádi Sándor kötete, a Fekete-piros versek döntött felőlem 1978–79-ben, katonakoromban, amikor segítségükkel végérvényesen beláttam: nincs már fölöttem hatalmasabb erő az irodalmi élménynél.

◼Első köteted 1989-ben jelent meg Mécsek címmel, majd 3-4 éves időközökkel további négy verseskötetet publikáltál, köztük az Almahó gyerekverseit. A 2002-es Visszajársz a hegyre kapcsán Papp Endre intenzív személyességű líráról beszél. Mi befolyásolta, határozta meg költői útkeresésedet?

A Mécseknek (amelynek másik felét Pálinkás István írta) valójában egyetlen akceptálható pozitívuma az volt, hogy megjelent. A zöldfülűek határtalan optimizmusával abban reménykedtem, hogy általa valamiképpen visszatornászhatom magam a felszínre, tulajdon esélyeim közelébe. Valami tényleg megmozdulni látszott akkor (ha jól emlékszem, ezerötszáz példányt rendelt belőle az Állami Könyvterjesztő Vállalat, szinte minden fővárosi könyvesboltban találkoztam vele), de a következő évtől már új időszámítás kezdődött, mert Utassy József fogadott bojtárjává, ám még kellett három-négy esztendő, mire sikerült minden vonatkozásában átkalibrálnom a léptékeket, és valóban felnőnöm a feladathoz. Az Almahót már a szó legszorosabb értelmében ő kényszerítette ki belőlem, mondván, ha költőként továbbra sincs szavam az önfeledten csiripelő gyerekeim mindennapjaihoz, leveri a derekamat. Én pedig kerek egy esztendőt töltöttem el ebben a felejthetetlen bűvöletben. Amit a Visszajársz a hegyre kapcsán Papp Endrétől idézel, azzal messzemenően egyetértek, hiszen több alkalommal leírtam már, hogy bennem mindent a személyesség mozgat. Ezt valószínűleg otthonról hozom, és nyilvánvalóan nem kevés köze van apám mérhetetlen karizmájához, akiért mindennek ellenére továbbra is rajongtam. A létezés intenzitásának az a foka, amellyel ő képes volt viszonyulni, akár a színpadon, akár másutt, már gyerekként lenyűgözött, mert minduntalan az volt az érzésem, hogy ezzel valamiféle katarzisközeli rangot és potenciált is kölcsönzött az eseményeknek. És ez nem valami képzelgő hókuszpókusz, mert a dolog a valóságban ennél jóval egyszerűbb és bonyolultabb is persze, a lélektan a személyiségfejlődés folyamatában a külső hatások belső tulajdonságokká válása kapcsán tárgyalja, és interiorizációnak nevezi. A lírai alanyiság szerepét és jelentőségét illetően pedig leginkább Csoóri Sándor gondolatába igyekeztem kapaszkodni, aki gyakran emlegette, hogy éppúgy nem hisz a költői személyiségtől megfosztott versben, mint ahogy az arc nélküli költőben sem, amivel magától értetődő módon azonosulok ma is, és aminek minden ellenkező híreszteléssel szemben semmi köze a „Csak én birok versemnek hőse lenni” babitsi gyötrelméhez. Valószínűleg ugyanez az attitűd a felelős azért is, hogy egyszerűen irtózom mindennemű fikciótól, s versben és prózában is arra törekszem, hogy azt tegyem, amit senki sem képes megtenni helyettem.

◼Említed a prózát. Ha jól sejtem, elsősorban kamaszkori élményeid „hívták elő” a prózaformát. A Hegyvidéki beszéd kisprózái egy-egy emlék kisepikai magjából nyílnak ki, az Áramszünet című kisregényed az első munkahelyén csetlő-botló fiatalembert idézi meg ironikusan. Ugyanakkor soha nem elégszel meg a belsővé váló élmény felidézésével, a társadalmi háttér is mindvégig eleven. Igaz ez a kötet későbbi kisregényére is: a Quo vadis, hungare? közép-európai kulturális örökségünket egy dél-amerikai kirándulás tapasztalataival méri össze. Banális a kérdés – pláne tőlem, aki tudom, milyen megelevenítő erővel idézel fel történeteket élőszóban is –, nyugodtan kerüld ki: tudott-e a költő a benned élő prózaíróról?

A legvégéről kell indulnom: bátran állíthatom, hogy halvány sejtelmük se volt egymásról. Annyira nem, hogy pontosan emlékszem rá, az első prózai megnyilvánulásom azonnal komoly válságtüneteket váltott ki belőlem. Éppen Sinka Istvánról kellett néhány sort írnom egy évforduló kapcsán, Szikra János barátom kért rá a Magyar Felsőoktatás szerkesztőjeként, még valamikor az 1990-es években, amire egyszerűen nem mondhattam nemet. A felkéréskor még úgy éreztem magam, mint akit hájjal kenegetnek, aztán két hétig birkóztam kilátástalanul a nem egészen egyoldalnyi szöveggel, amely végül meg se közelítette azt, amire szívem szerint vállalkoztam, és őszintén mondom, egyáltalán nem örülnék neki, ha valaha újra a szemem elé kerülne. A Hegyvidéki beszéd megjelenése (2005) körüli időkre viszont már sok minden egyéb a helyére került bennem is, a mondatszerkezeteimben is (hiába: amíg a ritmusa nincs a füledben, ne flörtölgess a szonettel). És igazad van, tényleg az apró epikai magoncok szökkentek szárba legelőbb, amelyeket már gyerekként, tehát ösztönösen is úgy gyűjtögettem, mint az önépítés, az identitás lélekmelengető talpköveit, csak éppen még nem tudtam sem megnevezni, sem pedig elhelyezni őket a „rendszerben”. Egyáltalán miért fontos ez? Ha valaki meghallgat egy mesét, de bármilyen autentikus történetet, mondjuk a nagyszerű Berecz András tolmácsolásában, minden sejtjével megérzi benne azt a lefegyverző közösségi tapasztalatot, ami miatt egyáltalán fenn tudott maradni (!), és amelyet az üzenete mögött kirajzolódó plasztikus társadalmi háttér minősít. De meglehet, tán éppen azért beszélek így, mert a történetmesélés e primer formáihoz vonzódom inkább, ahonnan még az indokoltnál is zavartalanabb kilátás nyílik azok morális és pedagógiai szempontú vonatkozásaira.

◼A primer történetmondás írott változata a magánlevél. Az Árva ragyogás apai nagymamád és szüleid (illetve az Állami Népi Együttes néhány tagjának) leveleiből, levelezőlapjaiból építkezik. Számomra különösen izgalmas, ahogyan a levelek óhatatlan mozaikosságából, a hozzájuk fűzött kommentárjaid segítségével olyan nagyepikai írásmű jön létre, amely a családtörténetedet, a nevelődésedet felvázolva válik különleges kordokumentummá az ötvenes-hatvanas évek Magyarországáról (sőt, az együttes utazásai révén a korabeli Nyugat és Kelet is felsejlik viszonyítási pontként). A címbéli kifejezés rendkívül sokrétű értelmet nyer, de talán a legfontosabb, amit az egész regény ethosza sugall: a ragyogás, az élethivatás beteljesítése erősebb az árvaságnál (legyen az magánéleti vagy társadalmi). Az árva ragyogás a művészlét, a művészi hivatás metaforája is – ha még maradt valami a művészet patinájából…

Le se tagadhatnád, hogy te voltál a kötet szerkesztője, hiszen azzal, amit különösen izgalmasnak nevezel benne, tulajdonképpen a könyv arkhimédészi pontjára tapintasz rá, amelyre fontos volt már az elején, az első lapon is erős hangsúllyal hivatkoznom. „Ezen a sziszifuszi ponton lépek most be életem legfontosabb s egyben leghatalmasabb, így a tudatomat, s az érzelmeimet minden bizonnyal végleg rabul is ejtő mozaikjába. A Bánrévéről induló s e nézőponthoz – mint sajátos személyiségjegyhez – mindvégig vissza-visszatérő családi töredékhalmazzal tehát ugyanaz a dolgom, mint (kicsiben!) a magaméval volt. Összébb rendezni az arra érdemes részeket, és megkísérelni a lehetetlent. A legkisebb hézagba is bebújni, s oly módon eggyé forrasztani őket, hogy egy mindeddig nem létező minőségben újból, s immár bárki előtt életre kelhessenek.” Ami pedig a címet illeti, egy ideje leginkább egykori osztályfőnökömet, Ozorai Ilonka nénit juttatja eszembe a Virányos úti általános iskola alsó tagozatából, aki 1965–66 táján, az első fogalmazásórán ezt a mondatot íratta föl a füzetlap tetejére:
A jó cím rövid, de sokatmondó…

◼Mestered, Utassy József is hajlamos volt a szentenciózus lekerekítésekre és cirkalmas legorombításokra, ha írásműről volt szó. Ugyanakkor – magam is láttam a közösen írt versrögtönzéseitek kéziratait – önfeledten játszani is tudott. Hogyan lett a mester-tanítvány viszonyból életre szóló barátság?

Legegyszerűbben talán úgy mondanám, hogy az előbbit a véletlen hozta – bár immár én is egyre inkább hajlok rá, hogy ilyen vonatkozásban véletlenek nem léteznek –, az utóbbi viszont, szerintem, eleve kódolva volt, mert a hátunk mögött, a tudtunk nélkül, valójában tőlünk függetlenül, már jóval korábban, Bükkszenterzsébet és Bánréve között eleve megköttetett. Mi csak a magunk sajátosságaival ruháztuk föl, és töltöttük meg tartalommal. Amikor én megtudtam, hogy Jóska is palóc, ráadásul Bánrévétől csak néhány kőhajításnyira, Ózdon született, ahonnan apám pályája is elindult, én örömtáncot jártam, mert egészen biztos voltam benne, hogy ez jóval több mint egy szerencsés apropó, egy még kiaknázatlan aranyfedezet, de bármennyire átadtam is magam a vágyaimnak, a hozzá vezető utat ekkor még nem találtam. Pedig Bükkszenterzsébeten is számtalanszor átutaztam már apám mellett, autóval, aztán később a rozsnyói busszal is ahhoz, hogy soha, egyetlen kérdőjel föl ne merüljön bennem, ha bármikor ilyen sorokat olvasok majd: „Ölelni kéne, / csókolni hosszan téged: / Bükkszenterzsébet!” Aztán persze mégis eljutottam a színe elé, és amikor bemutatkoztam neki, a legnagyobb elképedésemre kiderült, hogy hajszálpontosan tudja, ki fia-borja vagyok. Ha nem is név szerint, de apámat, a televízióból megismert és a lelke mélyén őt is megtestesítő karaktert szigorú identitásként őrizte magában, ahogy rajta kívül még rengetegen az országban. Elég volt csak utalnom rá, máris áttüzesedett tőle. Ma már kevesen tudják, hogy az 1950-es években Rákosi Mátyástól viszonylag „függetlenül” nemcsak egy, hanem két Aranycsapat létezett Magyarországon. Puskásék mellett a másik a Magyar Állami Népi Együttes volt, amelynek ez idő szerint apám a plakátembere, és amely a labdarúgókon kívül a legkeresettebb magyar exportcikknek számított a glóbuszon. Aztán Dzsó egyetlen szemvillanásával tudomásomra hozta, hogy mindez csak akkor válhat a kettőnk hasznára, ha magam is érdemes vagyok a figyelmére. Mert mindeközben versekről, költészetről még szó sem esett. Kereken harmincéves voltam ekkor, ő pedig negyvenhat. Erről a pontról kellett elrugaszkodnunk 1987-ben. Mit is mondhatnék még? Tizenhárom évig voltam a bojtárja, de – hogy egy folklórból vett gyakorlati példával éljek – az elsőtől az utolsó pillanatig ugyanazzal a tudatossággal néztem föl rá, ahogy a népzenész Csoóri Sándor is annak idején az egész életét meghatározó korszakos széki prímásra, Ádám Istvánra. Mert ahhoz, hogy egy mestertől elleshess valamit, legelőbb az életformáját, a mikrokörnyezetét kell töviről hegyire megismerned és módszeresen belaknod. Ami aztán következik, azt már nevezhetjük akár barátságnak is.