1929-ben a Helikon erdélyi íróközösség a magyar–szász kulturális kapcsolatfelvétel során irodalmi estet tartott Brassóban. Kacsó Sándor, aki a városban élő helikonistaként tartotta a kapcsolatot ez ügyben a szász írókkal, a műsorban is szerepelt novellájának felolvasásával, és jelen volt az azt követő banketten is. Úgy fogalmaz emlékiratában, hogy az estre a szászok közül kevesen jöttek el, a bankettre viszont, ahol a vendéglátók nevében Viktor Glondys evangélikus lelkész, a későbbi szász püspök mondott köszöntőt, annál többen. Az est végén Mikes, Kacsó emlékezése szerint, „egy interjú reményében” „ügyetlenül készségeskedett” Bánffy körül, hogy rásegítse a bundáját, de a gróf „kissé türelmetlenül” rászólt: „Hagyja, kérem! Egyedül is elég nehéz!” Ez a fordulat akár az író arisztokratikus távolságtartásáról is tanúskodhatna. Ám a Helikon egyik marosvécsi találkozóján Bánffy „kartőn fogta” nála csaknem harminc évvel ifjabb írótársát: „Maguk, fiatalok – nyomta meg az első szótag hangsúlyát úgy, hogy az a betű hangzása inkább az á-hoz közeledjék – amolyan konzervatív főúrnak gondolnak engem bizonyára. Hát, hiszen én tisztelem is a konzervativizmust ott, ahol van mit konzerválni. De hát itt mi a fenét érdemes konzerválni, mondja?!”
A Kacsó Sándor följegyezte két bonmot akkor jutott eszembe újra (másutt már közöltem őket), amikor a Brassói Lapokban, majd a kolozsvári Ellenzékben is (ez utóbbi napilapnak Bánffy a főrészvényese volt) nemrég megtaláltam azt a rövid beszédet, amellyel a brassói banketten Bánffy Glondys üdvözlőszavaira válaszolt. Úgy tudom, ez a néhány bekezdés nem jelent meg azóta, írásos változata, vázlata nyilván nem is volt; a riporterek gyorsírással jegyezhették föl. A két napilapban közölt változat alig-alig tér el egymástól; a kolozsvári valamivel részletesebb. Az Ellenzék 1929. október 1-jei számában megjelent szöveget adom közre leletmentésként, Bánffy transzszilvanizmusának egyik bizonyságaként:
„Heinrich Zillichnek és a Klingsor körül csoportosuló írógárdának meghívására igaz örömmel jöttem Brassóba, a Barcaságnak ebbe az ősi fővárosába. Engedjék meg, hogy ez alkalommal legbensőbb csodálatomat fejezzem ki azon nemes munkán, amelyet Önök ebben a körben végeznek. Valóban az utolsó éveknek közleményei távoli világok előtt tettek ismertté sok eddig elrejtettet: nemcsak a szász nép művészi kincseit és ősidők óta tiszteletre méltó alkotásait, hanem az ő élő, egyéni lelkét is.
Mi, erdélyiek kinyilatkoztatásokra nem szorultunk avégett, hogy a szász népet becsüljük és szeressük.
Amaz órától fogva, amidőn a szász gyarmatosok a polgári erkölcsöknek és erényeknek első példaadásával ebbe az országba jöttek, sok század múlt el már, amelyet mi közös szenvedések és közös örömök között töltöttünk együtt el, és bizonyára az a kölcsönös egymásra hatás, amely bennünket testvéri barátságban és egymás megbecsülésében kötött össze, teremtette azt a szellemi irányzatot, amelyet erdélyi léleknek nevezhetünk. A tőlünk különbözőnek megértését, amelyet ez a szó fejez ki: »suum cuique« [’mindenkinek a magáét’ – Cicero]. Tagadhatatlan, hogy ez a szellemi irányzat mint vezető motívum vonul végig Erdély történetén, és az itt lakó népeket különbségük dacára mindig összekapcsolta és ma is kapcsolja össze. Történelmi eseményeket csak úgy tudunk helyesen megítélni, ha a korszellemnek viszonylagos mérlegére tesszük. Ami a mai embernek magától értetődő, az esetleg egy más korban soha nem hallottnak látszik, amit ma gátlásnak tekintenénk, az talán más időkben megváltást jelentett. Ha ezt szem előtt tartjuk, akkor nem tagadhatjuk az itt elmondottak igazságát.
Nemegyszer előfordult, hogy az itt élő nemzetek meghasonlottak, viszály tört ki közöttük, és harcba indultak egymás ellen. Az élet útja az, hogy a változó szakok megrázkódtatások nélkül be nem következhetnek, amelyek azután elszabadítják mint tűzvészt a gonosz szenvedélyeket, és sok legértékesebb művet megsemmisítenek.
Mégis az ilyen események csak múló tünetek voltak, és gyakran, sőt mondhatnám mindig idegen beavatkozások idézték fel.
Csak két példára hivatkozom: az ecsedi Báthory és idegen zsoldosai voltak azok, akik Nagyszebent erőszakkal vették be és fosztották ki. A Hóra-felkelés borzalmaiért pedig Bécs kapzsi intézkedései és a tőle ideküldött Genzler tábornok tájékozatlansága viseli a felelősséget.
Az a meggyőződés, a mi egymásrautaltságunknak ez a lelkesen vallott meggyőződése kell hogy vezessen bennünket és kell hogy megnyissa a nyugodt kulturális fejlődésnek azokat az útjait, ahol elnyeri és megtalálhatja mindenki, ami az övé. Így kell annak lenni, mert hisszük, hogy a becsületes szándékok mindig visszhangra találnak, mindig egymás segítségére sietnek. És akkor valóban igazzá lehet a költő mondása: »Und neues Leben blüht auf den Ruinen.«” [„És új élet virul a romokon” – Schiller]
A beszéd alkalomhoz illő, rövid, velős. Két elemét érdemes kiemelni. 1610-ben Báthory Gábor fejedelem a szász önkormányzatiság durva megsértésével, sőt eltörlésével birtokba vette Nagyszeben városát. Ezt már a magyar kortársak közül is többen bűnnek, legalábbis hibának tartották. Bánffy beszédében Báthory (s talán általában a Báthoryak) ecsedi, azaz nem erdélyi voltát domborítja ki, s ezzel arra utal, hogy meggyőződése szerint e tette a hagyományos erdélyi politikai gyakorlat tagadása volt. A másik elem: a Horea–Cloșka felkelés idején elkövetett sorozatmészárlás a magyar–román viszony egyik legnagyobb tehertétele. Ezt, úgy látszik, Bánffy főleg Bécsnek tulajdonítja. Az igazi okokat a történész nyilván árnyaltabban látja. Mégis fontosnak tartom, hogy
a magyar–szász kultúrkapcsolatok e fontos eseményén nem feledkezett el a harmadik erdélyi nemzetről, a románról sem, amelynek pedig talán egyetlen tagja sem volt jelen.
Szász László (e számuban recenzeált) Bánffy-monográfiájában sorra leszámol az íróval szemben támasztott előítéletekkel, a vele kapcsolatos sztereotípiákkal. A „főúri dilettáns” és a „reakciós” mellett van olyan toposz is, amely szerint az író Erdélyi történet című trilógiájának hőseit valódi személyekről mintázta. Ezt Kós Károly is megerősítette egyszer, Szász viszont idézi Mikó Imrét, akinek a gróf azt állította, hogy sosem létező személyeket, mindig típusokat ábrázolt.
Jó példái ennek a sztereotípiának a Bánffy Maskara című „bolondság”-ának ősbemutatója előtt megjelent sajtótudósítások. A színmű tárgya a társadalmi maszkviselés, ideje és színhelye az akkori jelen idő, az 1920-as évek Magyarországa. Ítélete: mindenki képmutató, maszkot visel, másnak akar látszani, mint ami valójában – legalábbis a felső osztályhoz tartozók és a hozzájuk dörgölődzők. Bánffy több művészeti ágban érezte otthon magát, bár korábban kötelességtudatból néhány évre elvállalta a Bethlen-kormány külügyminiszteri posztját, tagja volt a társadalmi elitnek, közelről ismerte a politika alakítóit. 1926-ban, e színdarabjának a budapesti Renaissance színházbeli bemutatója előtt efféle címeket lehetett olvasni a lapokban: „Élő, ismert alakok szerepelnek a Maskarában!”; „Gróf Bánffy Miklós új darabjának főszereplői élő alakok”.
A darab szerzője hivatalosan Kisbán Miklós volt; azt, hogy ez Bánffy álneve, már több mint tíz évvel korábban lehetett tudni (nem is titkolta: a színdarabnak a bemutatóval nagyjából egy időben megjelent könyvváltozatában a copyrightnál igazi neve és lakcíme is szerepel, a borítón lévő illusztráció alatt pedig ott van a szignója: G. B. M. Nem volt tehát szentségtörés, ha a lapokban a Maskara szerzőjét a próbákról cikkezve is sokszor eredeti nevén emlegették. Bánffy nemcsak a darab díszleteit és jelmezeit tervezte – vásári bábjátékra emlékeztető keretbe, „paprikajancsi-színházba” helyezve karikatúraszerűen kidolgozott alakjait –, hanem lényegében a rendezői feladatokat is átvette ifjabb Gaál Mózestől (az egyik próbán például maga olvasta fel az éppen elkéső művésznő szövegét).
Élelmesebb újságírók tehát a mű több szereplőjét megfellebbezhetetlenül azonosították. Az előjátékban szovjet csillaggal ékesített jakobinus sapkában színre lépő Kosh Imre grófot szerintük unokatestvéréről, Károlyi Mihályról mintázta Bánffy, a titkos földalatti szervezetek irányításával hencegő Katzer-Králik Kajetánt pedig Héjjas Ivánról. Kun Bélát is kolportálták az egyik szereplő mintájaként, s megnevezés nélkül egy antant diplomatára meg az előkelő pesti társaságok egyik hölgytagjára is utaltak, volt, aki kimondta, hogy Hatvany Lili bárónőről van szó. (Néhány hónappal később a kolozsvári, egyébként cionista Új Kelet cikkírója az ottani bemutató után cáfolta, hogy Kosh Károlyira emlékeztetne – kizárja ezt, hogy a színpadi alak nagyon rokonszenves ember –, Katzer-Králik alakja viszont e kritika szerint Friedrich István volt miniszterelnök paródiája.)
Bánffy „hol erélyesen, hol kétségbeesve” tiltakozott, amikor néhány színész is valamelyik politikust próbálta megjeleníteni a színpadon: szó sem lehet róla, ezek nem valódi személyek, hanem típusok! Egyik sajtónyilatkozatában is megerősítette, hogy még a részleteket is az életből merítette, de a jellemek nem illenek élő személyre: típusok, méghozzá „sűrített kiadásban”. Nincs a darabban semmi valóság, de remélhetően annál több igazság. Amikor Somlay Artúr a próbán Károlyi Mihály hangját és mimikáját mímelte, a gróf kijött a sodrából, s faképnél hagyta a társulatot. Végül állítólag megegyeztek, bár Somlay aligha változtatott a véleményén, mely szerint igaz, hogy ezek az alakok típusok, de valójában mi is a típus?
Adyból is csak egy volt, de „volt már idő, hogy legalább hatvan Ady Endre szaladgált Pesten az utcán”.
Hatszázhatvan ember is képviselhet egy típust, de mind „halálosan ugyanaz, mint a papa”.
A kritikusok között volt, aki fölismerte a színdarab eredetiségét, újdonságát és merészségét (Schöpflin Aladár például nem tartozott közéjük). Voltak, akik groteszk szimfóniának, pszichológiai farce-nak, Wedekind modorában írt arisztophanészi vígjátéknak nevezték, s volt, aki bolondokházába utalta volna vélhetően nemcsak a figurákat, hanem azt is, aki megalkotta őket.
A darab Budapesten megbukott. Szerepe lehetett ebben annak, hogy a nézőknek az előzetes információk keltette reményei nem váltak valóra, de talán az is, hogy Bánffy bírálata túlságosan találó volt. A belvárosi elit számára kétségtelenül szokatlan volt a színdarab tónusa.
Ugyanabban az évben Bánffy visszaköltözött Erdélybe, s érkezése idejére éppen a Maskarát állíttatta színpadra a kolozsvári színházban. A bemutatót követő, az Újságíró Klubban tartott banketten a pályatársak nevében Kuncz Aladár köszöntötte a hazatelepülő írót, utána Makkai Sándor, a püspök és Janovics Jenő, a színház igazgatója beszélt. A vendégek között különben ott volt a helyi állambiztonsági rendőrség vezérfelügyelője is. Kacsó is beszámol memoárjában a lelkes ünneplésről: „Nagyon örvendtünk mi akkor mindenkinek, aki hazajött, nem pedig itt hagyott bennünket!”
S ha jól következtetek a fönnmaradt emlékdarabokból, a sikerhez hozzájárulhatott az erdélyi közvélekedés: maskarák főleg Magyarországon vannak.
Nyitókép: Bánffy Miklós az 1910-es években.
