Tisztelt Olvasók! Alábbi írásom Nagy Koppány Zsolt A lélek bűzéről című írására reflektál (hiú szándékom szerint folytatja a megkezdett gondolatmenetet). Annak előzetes tanulmányozása nélkül jelen szöveg olvasása értelmetlen. Kérem, kizárólag úgy olvassák, hogy előtte elolvasták azt.

Mikor a mindenkori másik – példakép, családtag, barát, szerelmes – lelkének bűzétől fuldokolva elkezdünk kitámolyogni egy élethelyzetből, még nem tudjuk realizálni, mi történt. A támolygás a felismerést jelenti. A konkrét életveszély felismerését. Életveszély alatt értsünk itt meghasonlást, lélekvesztést, tudatvesztést, mentális szorultságot. Nem a másik tehet róla, hanem az az erőtér, amit ketten generáltunk, és ami bevonzott ránk tapadó, élősködő entitásokat. Nem kell itt semmi misztikus, lila-ezós fantáziákat eregetni: ha beszélgetek veled, vagy több-kevesebb rendszerességgel jelen vagy az életemben, és nexusunkban egyre több energiát veszítek, amit máshonnan kell pótolnom (pia, sport, szerető, munkamánia vagy a modernitás kedvenc szava, a hobbi), akkor az az energia nem a másikat táplálja, nem is engem, hanem valami láthatatlant (láthatatlanokat).
Ez van minden csalódásban, amiről Nagy Koppány Zsolt ír. Költőiebben-túlzóbban: ez a csalódás maga. És, igen, ahogy a tisztánlátó szerző írja, de legalábbis utal rá: ez a csalódás egy életen át tart.
Létünk e drámája, e mélységes élettragédia akkor kap némi gellert, mikor ezeken a töredezett, fájdalmas, élhetetlenül kellemetlen nexusokon átragyog az emberi kapcsolatok óriási táblázatának egy ritkán látott minősége: a valódi lélektestvérség.
Jártatok már szerencsétlen, nevetséges életünk valódi lövészárkaiban? Láttátok, micsoda energiák mozdulnak meg, mikor két elvált férfi pár sör után felismeri, hogy ugyanazt élték át, és hirtelen egyikük sem találja buzisnak, ha egymás vállára borulva zokognak?
Láttátok, micsoda érett, búzakalászos fények ragyognak föl, mikor egy elvált asszony és egy elvált férfi együtt legeltetik gyermekeik, és hirtelen észreveszik, hogy pont olyanok, mint az a család, amit elképzeltek maguknak, mielőtt korábban kudarcot vallottak minden elképzelésükkel?
Láttátok, milyen az, mikor az arcunkba kitörölhetetlen árkokat vájó kudarcok után fölragyog a megvalósulás ígérete minden erőlködés nélkül?
Beszélgettetek már nagy, lelki dolgokról részegen? És találkoztatok már olyan emberrel, akivel akkor is megrészegülve beszélgethettek, ha egy kortyot sem ittatok?
Nagy Koppány Zsolt a felismerésről ír. Én meg a felismerés utáni megbocsájtásról. Ugyanúgy érzem a saját lelkem bűzét, mint másokét. Tényleg iszonyat szaga van. A fent részletezett tapasztalások pedig segíthetnek minket abban, hogy elviseljük a bűzt. Vagy alkalmasint tegyünk ellene. Tehetünk is.
Érkezhetünk egymáshoz díszbe öltöztetett szívvel, tiszta, fehér ruhában, fehér zászlóval. Érkezhetünk egymáshoz vágylevetve, vágynevetve. Érkezhetünk egymáshoz kíváncsian és őszintén: mit tud ez a jó lélek, amit én nem tudok? Mert valamit mindenki tud... Talán a VHK első, vagy második lemezén volt az a dal, amiben kiérdemesült metálsámán Grandpierre Attilánk azt üvöltötte: szárnyaim már gúlában várnak – hol vagy?
Ha tudunk valakivel úgy beszélgetni, hogy időnként lelkesen egymás pofájába üvöltjük e kérdést, már nem járunk rossz ösvényen.
Ha úgy beszélgetünk valakivel, hogy már üvölteni se kell, mert tudjuk, hogy hol van, akkor az arany útra léptünk.
Elkezdhetjük a csalódások mérge helyett az inspiráció aranyát fecskendezni a másik tudatába.
Van, akivel sikerül, és van, akivel nem.
Mindegy, hogy az ő kudarca, vagy a miénk. Mindegy, ki hibázott.
Akivel a hibáidat megbeszéled, aki előtt …hibáid föl mered tárni, és nem bánod, ha ő is ugyanezt teszi, az a testvéred. Akiben fölismered a magad hibáit, és ezért egyszerre bocsájtasz meg magadnak-neki.
Így folytatódik hát a lélekbűz érzékelésének története. És még van tovább…
Mondjam még?