„It’s a long way to the top, if you wanna rock’n’roll”, üvölti Bon Scott, ami magyarul annyit tesz: „Hosszú az út a csúcsra, ha rock ’n’ rollt akarsz játszani/játszol”. Az én esetemben: hosszú az út… hát nem a csúcsra, de legalább a megértésig (ha sokáig naiv vagy, és végül nagy nehezen megtanulod: minden ember alávaló mocsok).

Naiv és idealista kisgyerek voltam, rendezett családi háttérrel: többnyire olvastam, de játszottam is azért, párszor megvertek, nem azért, mert olvasok, hanem mert minden gyerek keveredik verekedésbe élete során, nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget hát ennek, és ha tudtam, én is megvertem – többnyire másokat, nem pedig azokat, akik engem vertek meg. De azért bíztam az emberekben, szeretettel, és még rosszabb napokon is derűs közönnyel viseltettem irántuk.

És sokakat tiszteltem. Voltak kedvenc énekeseim, kedvenc íróim, költőim, gondolkodóim – élők és holtak egyaránt. Róluk aztán soha semmi rosszat nem tettem fel, egyszerűen a számomra fontos (művészi) értékükön túl nem számított, hogy amúgy milyen emberek, sőt gyakorlatilag nem is gondolkodtam ezen: eszembe se jutott.

Ezért aztán ahogy egyre többet tanultam, mindig meglepett és rossz érzéssel töltött el, amikor azt olvastam, hallottam, milyen ember volt Ady, József Attila, Jim Morrison, vagy ezer másik általam mélységesen tisztelt nagyság: az egyik nőket vert, a másik elhagyta a családját, ivott, depressziójával tönkretette maga körül az embereket, akik nem lehettek „művészek”, satöbbi. Rossz érzéssel töltött el, tehát gyorsan töröltem az élményt, az információt, és bízván bíztam bennük, tisztelvén tiszteltem őket továbbra is.

Nem beszélve az élőkről.

Elolvadtam a megtiszteltetéstől, ha egy-egy nagyember (vagy akit én annak láttam, hittem, gondoltam) szóba állt velem, netán elolvasta az írásaimat, tanácsot adott vagy akár csak a sárga földig alázott: kijár neki, megengedheti magának ezt a hangot, győzködtem magam szipogva. (Aztán mikor egyikük később bocsánatot kért, egyenesen csökkent a tekintélye a szememben pár centimétert, mert milyen ember az, aki nem tart ki a véleménye mellett, hiszen egyebekben kitartott, ezért is tiszteltem – nos, ennyire mazochista jellegű volt az én nagyember-tiszteletem.) (A nőket mindenekfelett tiszteltem és rajongva szerettem, kívántam őket, ez tovább színesíti a képet.)

Akiket pedig tiszteltem, szerettem, azoknak hittem minden szavát, mégpedig kételkedés nélkül.

Sőt – és ez talán a legkínosabb része a dolognak – fel is vágtam, hencegtem is vele, velük, a gondolataikkal: néha bizony az is előfordult, hogy a sajátjaimként adtam tovább őket.

Egy példa: volt egy kedves, nagyotmondó barátom, akinek egzotikus helyen volt egy nyaralója. Sokadmagammal ott mulattunk napokig, és egyik este, mikor ismét alaposan megrészegedtünk, ez a tekintélyes, nagydumás barátom kivonszolt egy rekamiét a sufniból, és azt nagy ordibálások közepette az udvar közepén égő tábortűz közepére vetettük. Miközben a lángok nyaldosták a kárpitot, ez a barátom, csak úgy, mellékesen megjegyezte, hogy még az is lehet, hogy maga Petőfi ezen a rekamién baszta Júliát (volt valami zavaros történet ugyanis arról, hogy Petőfi járt ebben a faluban).

Nos, midőn hazatértem kedves szüleimhez, hencegő, félvállról előadott modorban elmondtam, hogy bizony akkora buli volt, hogy még azt a rekamiét is elégettük, amelyiken Petőfi szerelmeskedett (azért finomítottam kicsit a sztorin) Júliával. Édesapám – aki akkor már pontosan tudta, amit én csak mostanában kezdek megérteni: hogy milyenek az emberek – bölcsen hallgatott, egyetlen szót sem szólt. (Rosszul is esett, amiért nem csodál minket, hogy micsoda nagy dolgot vittünk véghez.) Akkor ezt olvastam ki a csöndből: én egyszerű gyermekgyógyász főorvos vagyok, fiam, nem értek ehhez, ti foglalkoztok az irodalom szent dolgaival, ti értetek hozzá. Miközben (mint utólag rájöttem), valami ilyesmi volt benne: szegény hülye kisfiam, mindent elhisz mindenkinek, és rögtön hanyatt vágódik a megtiszteltetéstől, akármelyik hazug majom hozzá kegyeskedik szólni… és még csak el sem mondhatom neki, mert úgysem hinné el… Hát: majd megtanulod magadtól, fiam.

És lassan, nagyon lassan megtanultam.

Mindenki, akit tiszteltem, fokozatosan leszállt a piedesztálról, egészen közel került hozzám, és megláttam a hibáit: közvetlen közelről. A bálványokhoz nem szabad nyúlni, mondja a mester (az is egy görény volt), mert kezünkön marad az aranyozás. Vajon miért kellett megtudnom, hogy Sigourney Weavernek melyik a kedvenc Alien-sequelje?, kérdezem itten az egész problémát kifejezni akaró jelzésértékkel. Több lett ettől az életem? Francokat. Inkább kevesebb. Nem maradt semmi titok, semmi fincsi köd, ami elrejti a hibák ráncait, és csak a rajongást kiváltó, távolról tökéletes simaságot mutatja…

Az emberek aljasak, büdösek, szánalmasak, rosszindulatúak. Csak ki akarnak használni, át akarnak verni, meg akarják csináltatni a munkájukat velünk. Számítóak, perverzek, tele vannak testi és lelki görccsel, nyavalyákkal, amelyek undorítóak és viszolyogtatóak. Foguk odvas, leheletük bűzlik, izzadságszaguk van, egyébről ne is beszéljünk. És ugyanilyen savanykás, dohos, kisstílű és szagos a lelkük. Nincs bennük irgalom, szeretet, megbocsátás, csak rosszindulat, bosszúvágy, kicsinyesség, irigység és zsugoriság. Féltik a megszerzett fizikai és lelki javaikat, és egy kanál vízben megfojtanának mindenki mást, hogy egyedül maradhassanak, pontosabban inkább csak olyan kritikátlanul rajongó ifjak társaságában, mint amilyen én voltam. Mindenki hazudik, a szemedbe mosolyog, aztán tőrt döf beléd, lehetőleg hátulról. A nők meg? Ha nem csalnak meg, egyetlen céljuk marad, hogy elrontsák, megkeserítsék az életedet. (Mielőtt felháborodott leveleket és kommenteket kapok: ezzel a szöveggel illusztrálom a kiábrándulási folyamatot: legszívesebben mindent idézőjelbe tennék, és összekacsintanék az olvasóval. De az nehezíti az olvasást. Szóval nem, nem kérek kioktatást píszíből, olvassák irodalomként. Köszönöm.) A vesztedet akarja mindenki, kivéve az, akinek éppen segítséget nyújtasz vagy szolgálatot teszel – ő csak akkor tör az életedre, mikor a segítségnyújtás és a szolgálattevés utolsó akkordjai elzengtek.

Igen, tudom, átestem a ló másik oldalára, de nagyon jó végre itt lenni. A lónak ezen az oldalán volna a normális élet – kár, hogy mindig mindenki, kivétel nélkül mindenki későn esik át ide. It’s a long way to the top.