A cikk ugyan júliusban jelent meg az Élet és Irodalomban, de a minap egy műhelybeszélgetés során újból előkerült, s ennek nyomán a sajtóban is felbukkant. Indokolt tehát foglalkoznunk a hátborzongató vitairattal, ami ugyan keveset mond el „a magas irodalom lektűrösödéséről”, annál többet a téves prekoncepcióhoz kapcsolódó eltorzult érvelés természetrajzáról. Itt található: A magas irodalom lektűrösödéséről.

*

A szerző, miután leszögezi, hogy amennyiben „a magas irodalom meg sem próbál tudásforrássá válni, hanem megelégszik a társadalmi-politikai közbeszéd szolgálólányának szerepével, elkerülhetetlen, hogy az irodalom a kultúra óvszer nélkül fogyasztható konzumzenéjévé váljon.” Hogy úgy általában milyen az óvszer nélkül fogyasztható konzumzene, miben különbözik a szigorúan óvszerrel fogyasztandótól, s egyáltalán a konzumzene fogyasztása során az óvszert a fülünkre vagy valahova máshova kell-e húzni, az nem derül ki.

A képzavar mögött, mint a továbbiakban kirajzolódik, az az állítás húzódik meg, hogy a magas irodalom elveszítette „tudástermelő” funkcióját, s ezért egyre szűkebb térre szorult vissza. Példaként említi a történelmi regényt, amely „a múlt megismerésének eszközéből a nemes szórakoztatás műfajává silányult”, illetve „a XIX. század lélektani felismerésein alapuló szépirodalmi narratívák”-at, amelyek „a pszichológia fejlődésével, az emberi viselkedés törvényszerűségeinek katalogizálhatóságával, és ezáltal az érzelmi reakciók megjósolhatóságával gyakorlatilag fölöslegessé váltak”.

A „nemessé silányult” műfaj problémájának feltárása után kifejti, hogy az ismeretterjesztő jellegű magas irodalom mellett szükség van a ponyvára is, hiszen az irodalom populáris vetülete a „felülről lefelé szivárgó kulturális javak” elgondolásához hasonlóan szórakoztató módon viszi le „a társadalom alsóbb rétegeibe” a tudományos ismereteket. „A lektűrnek és a ponyvának ezért nagyon fontos szerepe van abban, hogy az irodalom mindmáig egyáltalában létezik, annak ellenére, hogy nem képes új ismeretek létrehozására” – írja Milbacher Róbert.

Mindezt kissé csodálkozva vezeti elő a szerző, ki is mondva, hogy ilyen körülmények között az irodalomnak már régen nem kellene létezie. Hogy mégis van, annak bizonyra az az oka – elmélkedik esszéistánk –, hogy „érzékelve az irodalomnak mint tudásforrásnak a térvesztését, a szerzők újabb és újabb területekre kalandoztak, amelyek legalább időlegesen azzal az illúzióval kecsegtettek, hogy az irodalom eszközeivel új ismeretekkel gazdagíthatják az emberiséget”.

Nem ebben a sorban említi meg, de az irodalom feladatának tartja például az absztrahálás képességének fejlesztését, trenírozását vagy éppen csak szinten tartását. Erre „az emberiség még nem talált ki hatékonyabb és viszonylag nagyobb tömegek számára is elérhető olcsóbb eszközt, mint a képzelet, a fantázia aktivizálását igénylő és a történetmondást és történethallgatást részben pótló: olvasást”. Platón és az újkori utilitáriusok mind a tíz ujjukat megnyalhatnák ennek hallatán. Mégsem kell száműzniük az irodalmat a hasznosságok világából, hiszen íme, milyen hatékonyan olajozza az emberi együttműködéseket!

Milbacher folytatja a funkcionális listát és elénk tárja az irodalomban rejlő propaganda lehetőségét. Úgy véli, az irodalomban „a XIX. század kínált … olyan menekülő utat a nemzet képzetével, amelynek a megalkotásában, közvetítésében és fenntartásában pótolhatatlan szerepet játszott. A nemzet mint a mindmáig leghatékonyabban működő társadalmi fikció szükségszerűen az irodalmi absztrakcióban találta meg leghasznosabb médiumát.” A dolgozat végén hozzácsapja a nemzet kérdéséhez a baloldaliság és a liberalizmus témakörét is mint balos, illetve liberális giccset, érzékeltetve, hogy ezeknek soha nem is volt más formájuk, mint az értéktelen propaganda.

Esszéistánk okfejtése oda konkludál, hogy mára a „magas irodalom” nemcsak funkcióit veszítette el, hanem autonómiáját is. Hiszen – szögezi le Milbacher – a kortárs irodalmat nem az irodalom magasztos feladatai, hanem könyvpiaci szempontok irányítják. Ennek következtében „nem az irodalmi alkotás alakítja az olvasót, hanem az olvasói igények az irodalmat”. S mivel amúgy jó tollú szerzők termelik az ilyen szövegeket, a „nyilvánosságban tematizált jelenségek” „egyszerűen befogadható történetekké” formálnak „bonyolult társadalmi … problémákat”. Így aztán kialakul egyfajta irodalmi stagnálás. Hiszen „míg az író … kiszolgálja a mély tartalmakat közvetítő, de könnyen befogadható olvasmányra vágyó olvasót, addig ez az olvasó abban az illúzióban ringatja magát, hogy az irodalom csúcsteljesítményével találkozik”.

*

Azt gondolhatnánk, hogy hepehupái ellenére is kerek elemzést adott az ismert irodalomtörténész, de valójában azt gondoljuk, hogy megdöbbentő, mennyi ostobaságot képes összehordani egy egyetemi oktató. Persze tekintélytisztelet is van a világon! Az ember mégsem áll le vitatkozni egy habilitált doktorral, ha feltételezhető, hogy csak az olvasó nem érti azokat a magvas összefüggéseket, amiket a tudós megfogalmaz. Itt azonban minden érthető és minden világos. Milbacher Róbert, ha olykor ugyan fájóan ostoba képeket használ, mégis precízen fogalmaz. Nagy előnye e pontosságnak, hogy téveszthetetlenül felismerhetők a hamis és tendenciózus állítások.

Lássunk pár ilyet!

Szerzőnk röviden összeveti Stevenson és Babits egy-egy regényét, azt állítva, hogy „Freud mindent megvilágosító pszichológiai forradalma után” Babitsnak már nem volt lehetősége arra, amire Stevensonnak. Emez „még informatív módon tudósít a maga tudományos-fantasztikus, misztikus eszközeivel az emberben rejlő kettősség rettenetéről, vagyis antropológiai, ismeretelméleti, erkölcsi szempontból egyaránt új jelenség feltárását végzi el”, amaz pedig „a freudi fogalmi rendszer fojtogató közegében leszűkül ennek az új narratívának a demonstrálására, és mivel ezt maga a szerző is érzi, a regény abszurd befejezésével némi misztikus … kontextust próbál hozzárendelni.” S ha már Babits és Freud felbukkan, nem hiányozhat innen Kosztolányi sem, aki alig képes „többet mondani az emberről, mint amit a kor Freudtól már amúgy is megtanulhatott”. Azaz, mondja szerzőnk, „a pszichológia professzionalizálódásának hatása alól” a Freud utáni szerzők már nem képesek kivonni magukat.

A dolog azért meglehetősen vicces, mert nemcsak túlzás, de százéves távlatból nézve egyenesen röhejes a freudizmusról mint „mindent megvilágosító pszichológiai forradalomról” írni. A freudi elmélet és gyakorlat a valóságban marginális jelensége a lélektannak. Tudományos szempontból gyakorlatilag értéktelen. Fogalmai és módszerei a tudományosság köntösében jelentkező ezotéria területéhez tartoznak. Ügyes szimbólumrendszer, amiből azonban hiányzik a validálás és verifikálás lehetősége.

De vissza a romantikához, mert esszéistánk sem végzett még vele! Egy helyen a „nem racionalizálható emberi és metafizikus jelenségekre fókuszáló” romantika „szükségszerű kifáradásáról” és ennek nyomán a giccses biedermeier megszületéséről beszél. Csakhogy korábban azt állította, hogy „a szekularizálódó irodalom a felvilágosodás tudományos forradalmával párhuzamosan tapasztalhatta meg először saját kompetenciájának beszűkülését”. A romantikának tehát a tudományos lélektan megjelenésével kellett volna elhalnia. Ezt az elhalást korábban (Stevenson és Babits összehasonlításával) 1886 és 1916 közé teszi. Csakhogy a biedermeier a romantika első nagy tombolása, a francia forradalom és a napóleoni háborúk után jelent meg. A művészettörténet 1815-től számol vele. A pszichológia tudományát akkoriban meg leginkább Franz Anton Mesmer és Franz Gall képviselte, a maguk meglehetősen bumfordi és teljességgel tudománytalan felfogásával. Hol volt még akkor Wilhelm Wundt tanár úr, aki a Lipcsei Egyetemen megalapította az első pszichológiai kutatással komolyan foglalkozó laboratóriumot? Európában az 1879-es dátumot tekintik a modern pszichológiatudomány születésének. Ez pedig meglehetősen közel van a Dr. Jekyll és Mr. Hyde 1886-os kiadáshoz. Mintha a kötet a közgondolkodást izgató kérdésekre adott volna egyfajta választ. Ahogy ugyancsak egyfajta, de nyilván egészen másféle választ adott rá Wundt laboratóriuma, Freud analízise és akár Babits A gólyakalifája. (Ez utóbbi például irodalmi jellegű szemben Stevenson giccsével).

Nagy szökellésekkel eljutva a posztmodern lezárultáig, így ír esszéistánk: „Ennek kimerülésével … ugyanaz a folyamat játszódott le, mint ami a romantika esetében: csupán az eszköztára (önreflexió, irónia, intertextualitás) maradt meg egyfajta popularizálható és lektűrösödő formai elemek tárházának.” Innen azonban valami nagyon hiányzik. Valójában Milbacher Róbert szerint hogyan merül ki egy ilyen irányzat? Korábban arról volt szó, hogy a szekuláris irodalmat a felvilágosodás tudományos forradalma szorította vissza, a romantikát a pszichológia tudománya ölte meg. De akkor mi számolt le a posztmodernnel? Hol van az az új tudományos eredmény, ami véget vetett a posztmodernnek?

Nem ez az utolsó bekezdés a szövegben, ahol a tényeket a maga állításaihoz igyekszik hajlítani a szerző. Az elgiccsesedést így foglalja össze, és így támasztja alá: A magas irodalom, „vagyis hagyományosan a világ újralátását ígérő irodalmi közeg … a giccsé válás csapdájába esik, ugyanis az általa tematizált és persze nóvumként kínált kérdéseknek csupán a popularizálására és részben technicizálására törekszik. Ez a jelenség a magyar irodalomban már lejátszódott a nemzettel mint nagy narratívával kapcsolatban: az Aranynál még heurisztikusnak tekinthető közösségi elbeszélés követői/epigonjai kezén fokozatosan popularizálódott, míg mára nemzeti giccsé silányult.”

Igen ám, csakhogy éppen Milbachernek kellene tudnia, hogy az Aranytól jelenünkig húzott ív, mely a nemzeti irodalom „heurisztikusnak tekinthető közösségi elbeszélés”-étől vezet „a nemzeti giccsé silányul”-ás felé, igazi utólagos konstrukció. A szerző tényleg azt akarja elhitetni, hogy ő még soha nem találkozott azzal a töméntelen mennyiségű nacionalista giccsel, ami már Arany előtt is jelen volt, s máig is jelen van kultúránkban? Pont ő, aki monográfiát írt Aranyról, ő ne tudná, hogy a nemzeti giccs egyidős a nemzet fogalmával, s már a legkorábbi irodalmi divatlapoknak is gerincét adta?
És ez persze igaz a később emlegetett „liberális giccs”-re és „balos giccs”-re is. Nem új jelenségek ezek sem. Az eszmék feltűnése, elitnek szóló és populáris változatának megjelenése nehezen képzelhető el úgy, ahogy azt a hardcore marxista művészettörténet igyekezett bemutatni: a kezdetben haladó, s ezért véletlenül sem giccses művészeti irányzat a progresszió kifulladásával stagnál, majd a hanyatló korszakában regresszív, s ezért egyre giccsesebb, laposabb, tartalmatlanabb, hamisabb kultúrapótlékká válik. Nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy Milbacher a dialektikus és történelmi materializmus nagy felfedezésének, a „tagadás tagadása törvényének” sémájába igyekszik belegyömöszölni irodalmunkat.

*

Mert hát mit is állít a publicista? Persze azon túl, hogy a modern literatúra a sekélyes olvasói igényeknek megfelelve a giccs posványában fürdik?
Milbacher tanár úr érvelésének fontos eleme annak megmutatása, mire való az irodalom. Ehhez a teoretikus funkcióhoz kapcsolódva tud ugyanis eljutni ahhoz, hogy nem tölti be szerepét, nem felel meg feladatainak, hanem olcsó szórakoztatássá válva „elnőklapjásodott”.

Szerzőnk újra és újra visszatér ahhoz az állításához, hogy az irodalom célja a tudástermelés. Beszél az irodalomról, mint „tudásforrásról”, egy helyen úgy fogalmaz, hogy az „új tudás felmutatása volna a lényege a magas irodalmi produkciónak”, másutt azt „az emberi ismeretek bővülésének eszköztárában” jelöli ki irodalmi kultúránk helyét, aztán világosan a tudományos fejlődéshez köti az irodalmat, mondván, az „irodalom mint a tudástermelés forrása … a XVIII. század végétől egyre inkább kiapadni látszik, egyre szűkebb térre szorult vissza”, majd a következő mondatban hozzá teszi, hogy a „tudományos gondolkodás látványos térnyerésének és robbanásszerű sikerének fényében könnyű belátni, hogy az irodalom a világ megismerésére irányuló emberi erőfeszítések professzianizálódásának vesztese lett”. E hanyatlás végpontját pedig így mutatja be: „…az irodalom szórakoztató funkciója egyben egyfajta ismeretterjesztő szerepet is betölt, amennyiben a legócskább ponyva sem képes más ember- és világképet közvetíteni, mint ami a megírásának idejében a köztudalomban forog, vagyis már evidenciává vált.”

A magas irodalom tehát a szerző szerint legfőképpen abban különbözik a lektűrtől, hogy míg emez csak szórakoztat, amaz tudást is közvetít. Ezek szerint a szépirodalmat az ismeretterjesztő irodalom című polcon kellene keresnünk. De vajon miért nem ott tartják a könyvtárosok?
Bizonyára esszéistánk is sejti, hogy haszonelvű irodalomelmélete nem igazán kielégítő, ezért futólag és hevenyében egyéb funkciókkal is ellátja a szépirodalmat. Arra azonban nagyon vigyáz, hogy ezek az elemek véletlenül se rombolják le szépívű koncepcióját.

Többször visszatér arra, hogy az irodalom – néha a giccs, néha a magas irodalom – nem is annyira a konkrét tudományos ismeret, inkább az aktuális világkép bemutatásának volna eszköze. Egy helyen a nemzeti gondolat propagandistájának tartja, másutt a liberális és a baloldali giccs médiumának nevezi, a kortárs irodalmi jelenségekről pedig lesújtóan kijelenti: „…saját eredetiségük illúzióját azzal keltik fel, hogy olyan témákat dolgoznak ki, melyek aktuálisan foglalkoztatják a kor társadalmát, sőt többnyire a politikai közbeszéd tárgyait képezik.”

Hogy ez az állítás a régebbi irodalomra is igaz lehet, azt nem akarja észrevenni, pedig akár a felvilágosodás tudományos robbanásának idején megjelenő ismeretterjesztő irodalomra, akár a romantika korának lelki mélységek iránt érdeklődő irodalmára, akár a nemzeti eszme irodalmi tükröződéseire, akár a századelő freudi ihletésű irodalmára, és persze jelenünk sok furcsa irodalmi próbálkozására igaz: az alkotók nem tudományos ismereteket közölnek (vagy azok helyett a maguk „megfejtéseit”), hanem a kor jelenségeire reflektálnak. Ha ez a lélek titokzatos mélységeinek romantikus boncolgatása, akkor arra, ha a freudizmus, akkor arra, ha „az identitáskérdések (nemi, szexuális, vallási), az abúzus, a menekültügy, a klímakatasztrófa, a társadalmi igazságosság kérdése, a diktatúrák színeváltozásai” – ahogy azt a kortárs irodalmat bírálva megjegyzi –, akkor arra reagálnak. Nemcsak a „balos giccsre” jellemző a „politikai jelszavak repetitív harsogása”, hanem minden irodalomra Aiszkhülosztól Ljudmila Ulickajáig vagy Nádas Péterig.

Egy ponton azonban mintha szélesre tárná az esszéista az irodalom megismerőfunkciójának kapuját, és olyasmit is beengedne rajta, amit korábban gondosan került. „A legutóbbi nagy ismeretteremtési próbálkozás maga a neoavantgárdból kinövő posztmodern volt, amely a megismerés nyelvi létmódjának filozófiai meglátásai nyomán az elbeszélés, a történet, a nyelv szerepének újszerű megközelítésével kínált az irodalom számára új színteret a kibontakozáshoz” – írja. S ez olyasvalamit jelent, hogy esszéistánk megengedi: nemcsak a tudományos ismeretek bővülésével gyarapodhat tudásunk, de új nézőpontok felfedezésével, új összefüggések meglátásával is. Ebben a nyelvnek kitüntetett szerepe lehet, de azért a posztmodernről, mint „ismerettermelési próbálkozásról” beszélni olyan, mintha azt mondanánk: a megismerés új szintje a barokk vagy a kubizmus.

Odáig azonban nem jut el, hogy az irodalom esztétikai, etikai vetületeit is a megismerés kalapjába söpörné. Ehelyett azon kesereg, hogy a népszerű „témák, amelyek garantált sikert jelentenek a kortárs irodalmi térben, … semmiképpen sem erősítik az irodalom heurisztikus funkcióját, hiszen nyilvánvalóan ezeknek a témáknak csupán médiumául szolgál az irodalmi forma, nem pedig kizárólagos, máshol fel nem lelhető forrásául”. Később tovább ragozza állítását leszögezve, hogy „az új tudás felmutatása volna a lényege a magas irodalmi produkciónak, ha ez szinte lehetetlen küldetésnek tűnik is”.

És itt végre fején találja a szöget: lehetetlen küldetés. A szerző olyasmit vár az irodalomtól, ami egyszerűen nincs benne és soha nem is volt. Gyanítom, egyszerűen összekeveri a formát és a tartalmat, s a tartalom oldaláról közelít az irodalomhoz, miközben a mese szinte teljesen lényegtelen. Bármilyen témája lehet az irodalomnak. Irodalommá az előadás módjától válik, a nyelvi, esztétikai igényességétől, illetve attól a kontextuális kérdéstől, hogy az adott irodalmi szöveg mennyire illeszthető be az egymásnak felelgető irodalmi szövegek diskurzusába. Hogy mi a tartalma, mi a sztorija, hogy a szerelemről, a hatalomról, a kiszolgáltatottságról vagy mondjuk a felfedezés izgalmáról szól, az gyakorlatilag mellékes. Miféle korábban nem volt tudást ad a Rómeó és Júlia? Gyanítom, még a legkevésbé tájékozott kamaszok sem tanulnak belőle semmit a szerelemről.

Milbacher új ismerettel kapcsolatos igénye a leggiccsesebb gondolat, amit ez a dolgozat felmutat. És ezzel el is jutottam oda, ahova indultam. Esszéistánk cikke semmit nem mond A magas irodalom lektűrösödéséről, ám annál többet elárul az egyetemi oktatás tragikus színvonaláról, gyermekkorom és ifjúságom legnívósabb lapjának mélyrepüléséről. A fejtegetés nem egy egyetemi oktató kidolgozott esszéje, hanem a Robi olvasónaplója című alanyi blogba illő vázlatos ötletkavalkád. Előzetes elképzelésekhez igazított tendenciózus érvelés, a kitekintés hiányáról árulkodó magyarázatok, szélesebb összefüggések iránti vakság, elavult irodalomszemlélet jellemzi ezt a munkát.

Furcsamód mégis eléri célját. Ha ugyanis van olyan klasszikus irodalomtörténeti és összehasonlító irodalomtudományi tanszék, ahol ez a szellemi erőfeszítés elégséges, ha van olyan irodalmi lap, ahol ez a cikk közölhető, ha van olyan szerkesztő, aki nem dobja vissza bosszankodva ezt az írást, akkor az esszé mintegy önmaga példáján demonstrálja: súlyos válságban van irodalmi életünk. Lehet, hogy a magas irodalom is ellektűrösödik.