Ott kezdődött a baj, hogy későn vette észre. Igazából nem is eshetett volna már teherbe, mert a vérzése három éve elmaradt. A változókor nem hozott különösebb változást számára. Nem voltak tünetei, hőhullámok meg hasonlók. A parasztasszonyok nem érnek rá a testükkel bíbelődni, amikor alig győzik a munkát a földeken. Vagy ha tört is rá hőhullám, semmit sem érzett belőle, mert azon a nyáron sokszor volt kánikula.

El is hízott már ötvenöt éves korára, a feneke akkorára terebélyesedett, mint egy búbos kemence. De a faluban a kövérséget máshogy ítélik meg, mint a városban: Gogolákné Terire is azt mondták már tíz éve is, hogy „szép erős asszony”.

Épp fejte este a tehenet, az állat oldalának hajtott fejjel, amikor a szokatlan rúgást érezte a hasában. Elengedte a tőgyet. Először azt hitte, hasgörcs, megijedt, nehogy bélcsavarodás legyen, de aztán elmúlt. Amikor pár perc múlva újra jött egy még hevesebb, rádöbbent, hogy harminc éve tapasztalt hasonlót, amikor első gyerekét, Lidit várta. Egy szemvillanás alatt három évtizedet repült vissza a múltba – mintha teljesen kiesett volna az azóta eltelt idő. Néha az életünk legintenzívebb pillanatai összeolvadnak az emlékezet kohójában.

Azt hitte, azért fájnak most jobban a rúgások, mert már kiöregedett. Újra megragadta a tőgyet, gyakorlott mozdulatokkal húzogatta, és ahogy ütemesen csobbant a rocskában a tej, igyekezett visszagondolni, mikor eshetett teherbe. Az urával már csak igen ritkán feküdtek össze, régóta nem is vezetett róla följegyzést, nem lett volna semmi értelme.

A rúgások még párszor megismétlődtek aznap este, el is határozta, hogy elmegy a kalocsai kórházba, hasi ultrahangra. Másnap telefonált, hogy előjegyeztesse magát, de csak két hónap múlvára kapott időpontot. „Az nagyon sok” – mondta magában, és arra gondolt, inkább Leskó doktorhoz fordul, aki tizenöt éve, 1999 szilveszterén az ikreit világra segítette.

Leskó is Babódfalváról származott, és szegről-végről Teri rokona volt. Három nap múlva mehetett is a kórházba, hogy az idős orvos megvizsgálja. Az ura felajánlotta, hogy elviszi autóval, de Teri inkább maga ment, mert Karcsi már régóta sokat ivott, és nem akart bajt útközben.

Az orvosi szobában rövid kikérdezés után felfeküdt a vizsgálati ágyra, fatörzsvastag vádlijait föltette a lábtartóra, és a joviális Leskó nekilátott. Pár perc múlva az általában pirospozsgás arcú doktor falfehéren így szólt: – Terikém – dadogta –, azonnal átmegyünk hasi ultrahangra, mert nagyon furcsa dolgot találtam…

Teri is megszeppent, el is felejtette megkérdezni, mi az, amit „Laci bácsi” talált. Keveset kellett várakozniuk az ultrahangos vizsgáló előtt, pedig sok beteg volt, de egy osztályvezető főorvos és páciense előnyt élvez, kivált, ha valami halasztást nem tűrő vizsgálatról van szó.

Kisvártatva kijött egy beteg, kezében a lelete, és Leskó azonnal odalépett a nővérhez, aki épp hívta volna a következőt, váltott vele pár szót, aztán sürgetőleg intett Terinek, és tessékelte befelé. Teri újra vizsgálati ágyon, hasa bekenve azzal a hűs érzést keltő zselével, és már kezdődik is. Leskó a vizsgálatot végző, szintén idősebb, bizonyára nagyon tapasztalt doktornővel sutyorog, akivel együtt figyelik a képernyőt. A doktornő húzogatja Teri hasán azt az izét, Teri egy picit elfordítva a fejét látja, hogy meg vannak döbbenve, a doktornő a másik kezét a szája elé kapja. Leskó a kelleténél hangosabban azt dörmögi: – Te jó ég, mi ez?

Teri, miután estefelé hazaért a csotrogány furgonnal, azt se tudta, hogyan volt képes hazavezetni a járgányt, tántorogva szállt ki. Amikor Karcsi látta, hogy az asszony majdnem visszahanyatlik a vezetőülésre, mint egy rongybaba, nagyon megijedt, és szinte azonnal kijózanodott. Letette a két vödör csávát, amit épp az éhesen sivalkodó disznóknak vitt.

– Mi a baj, arany Terikém? – Karcsi legalább harminc éve szólította ilyen kedvesen utoljára, amikor megkérte a kezét. 

– Egy borjúval vagyok várandós… – nyögte az asszony, majd megint megtántorodott, és nekiesett az autó oldalának, végül össze is csuklott, mint egy colstok. 

Arra eszmélt, hogy Karcsi szólongatja a konyhai lócán, kicsit pofozgatja az arcát, és egy pohár vízzel kínálja. – Igyál, no… Mi volt a vizsgálaton, hogyhogy bornyúval?

– Ezt mondták az orvosok, több vizsgálat után. Még CT-re is elvittek, összecsődült az összes doktor, hogy ilyet még nem láttak, mióta világ a világ. Leskó Laci bácsi azt mondta, már nem löhet elvötetni, túl késő van ahhoz, az állat a méhömben már ölég nagy. Állatorvost is hívtak, az azt mondta, miután ő is mögvizsgált, hogy teljesen egészségös jószágnak látszik, mindene mögvan, úgy négy hónapos löhet.

Teri egészen kimerült, ahogy beszámolt a dologról, félre is billent a feje, elaludt. Karcsi nem ébresztgette, betakarta báránybőrrel, aztán fölkelt mellőle, indult a spájzba, ahol a stelázsi legalsó polcán, a kék zsírosbödön mögött a pálinkásüveget rejtegette. Azt most elővette, kivitte, letette a konyhaasztalra, töltött egy kupicával, és lehúzta. Majd még egyet.

Amikor Teri fölébredt, öreg este volt már, a veranda ablakán besütött a holdvilág, és a szúnyoghálón átszűrődött az estikék bódító illata. „Mintha rózsaillatot kevernének vaníliával” – gondolta Teri, és elmosolyodott magában. Karcsi kopaszodó feje az asztalra tett karjain nyugodott, a holdfény megvillant a feje búbján. Teri föltápászkodott, felkapcsolta a villanyt, mire az ura fölemelte torzonborz fejét, és bambán az asszonyra meredt, aztán elkomorult arccal megkérdezte:

– Kivel vótál, hogy ilyen szörnyszülöttet nevelsz a hasadba?! – szegezte neki a kérdést a részegségből fölzavart Gogolák.

– Haggyál már békibe, Karcsi, csak veled vótam. Csak azt nem értöm, hogy ha már túl vagyok a dógon, hogy eshettem teherbe… Amikó Leskót kérdöztem, azt mondta, látott ő már mindönféle furcsaságot, de ilyet még soha. Mondta, hogy döntsük el, mit akarunk: szüljem-e meg a bornyút, vagy császárral távolítsák-e el a méhömbül. Azt is mondta, hogy tartanak majd konzíliumot, ott eldöntik, hogy ők mit töhetnek, oszt miképpen. Mer nem biztos, hogy röndös módon mög tudna születni az állat…

– Hát ne is szülessön mög – dohogott az ura –, a világ csúfjára! Mit szólnának hozzá itt a faluban az embörök? Mindönki rajtunk röhögne.

– Leskó azt is mondta, hogy ha viszont vállalom a szülést, ők biztosítják, hogy maradjon titokban. Mondta azt is, hogy valószínűleg pénzt is löhetne vele keresni, mert külföldrül is gyünnének orvosok mög kutatók, hogy a csudájára járjanak a furcsa jelönségnek, és tudományosan is vizsgálják.

Karcsinak ekkor fölcsillant a szeme. – Hát, nem állunk valami fényösen anyagilag… Mi lönne, ha világra hoznád, vagy ők császárral világra segítenék, oszt betönnénk az istállóba a tehén mellé? Úgyis már régóta hívni akartuk Tillingert, hogy termékenyítse mög a Rózsit, de szíttuk a fogunkat, mer drága mulatság… A gyerökök elől eltitkolnánk, el se hinnék,  hogy kishúguk vagy öccsük az a Rózsi melletti aranyos kis bornyú.

Teri szégyenkezve lesütötte a szemét. – Karcsi, hogy tudunk majd belépni az istállóba, és vasvillával ganézni alóla is, mint a Rózsi alól? A mi gyerökünk alól?

– De ha egyszer marha lösz belüle, akkor nem „a mi gyerökünk”, hanem csak egy marha – érvelt Karcsi, akit egyre fűtött a pénzszerzés felcsillanó reménye.

– Leskó Laci bácsi azt is mondta, hogy van benne veszély is, mert nem tudják, hogyan zajlik a terhesség további része, hiszen még nem volt a világon ilyen.

– De azt mondtad, hogy az állatorvosuk aszonta, hogy teljesen egészségös jószágnak látszik, mindene mögvan: akkor reményködhetünk, hogy a terhesség végig röndben lösz.

Terit biztonságból az orvosok már három hónappal a szülés előtt külön szobába fektették, mint többszörösen veszélyeztetett terhest. Hisz még azt sem tudták, hogy az emberi terhesség idejét vagy a szarvasmarhák vemhességi periódusát követi-e a szülés; és ott volt a még nagyobb kérdés: ha a magzat a világrajövetel idejére akkorára fejlődik, mint egy igazi borjú, szétszaggathatja az anyja testét. Ezért naponta végeztek vizsgálatokat, de úgy tetszett, a kis jószág igazodik az emberi méh méretéhez. Amikor elérkezett a szülés ideje, az orvosi konzílium egyöntetűen amellett döntött, hogy a komplikációk elkerülése végett császárral segítik világra. Csontos lábai ugyanis gondot okozhattak volna a szülőcsatornában.

 

Népes orvoscsoport vett részt a szülés előkészítésében és lebonyolításában. Külföldről is jöttek, Amerikábólés Németországból, részben tanácsadóként, részben megfigyelőként. Ha lehet ezt mondani, minden a legnagyobb rendben ment, amikor kiemelték Teriből a kis jövevényt, teljesen olyan volt, mint egy rendes újszülött boci, csak kisebb. Két nővér fogta, és szemlátomást nem tudták, mihez kezdjenek vele: tegyék a mérlegre, mint húsárut a hentes, vagy tegyék egyenesen az anyja mellére, hogy érezhesse a megnyugtató szívdobogást.

Teri, miközben varrták össze a hasán tátongó nyílást, tüstént rendelkezni kezdett: – Tegyék már le a földre, nemsokára lábra fog állni! 

A két nővér, az orvosokra pillantva megerősítésért, így is tett, de ekkor a kismama erőteljesebben rájuk ripakodott: – Miért nem hoztak a szülőszobába friss szalmát, hogy a kicsikém jól érezze magát? – Ebben volt valami, mert a boci ott szerencsétlenkedett a fényesre és csúszósra súrolt és fertőtlenített kőlapokon. Két hátsó lábán már bizonytalankodva és dülöngélve megállt, mellső lábai viszont még térdnél behajlítva pihentek a kövön.

Mindenki a jövevényt nézte, Terivel alig törődtek, pedig miután összevarrták a sebét, az egy szempillantás alatt összeforrt. Ezt csak a német orvos vette észre, és nagy szemeket meresztett; száját épp nyitotta volna szólásra, amikor Teri anyaszült meztelenül feltápászkodott az szülőágyról, és négykézlábra ereszkedve gyermeke mellé térdepelt, és nyalogatni kezdte, ahogy a megellett tehenek szokták a kicsinyüket. A szobában a döbbenet visszafojtott sikolyait lehetett hallani, aztán valaki ráterített az asszonyra egy áttetsző zöld kórházi köpenyt, hogy legalább a szemérmét eltakarja, ami csak részben sikerült. Teri meglepően hosszú és széles nyelvével nyalogatta gyermekét, és busa fejével jobbról-balról meg-megtámasztotta, amikor a felállással kísérletező bocija egyensúlyát vesztve elesett volna. Kívülállóként nem lehetett eldönteni, hogy Teri ösztönösen cselekszik-e így – mint egy igazi tehén –, vagy tapasztalatból tudta, mit szoktak tenni a tehenek az ellésük után. Közben többen észrevették, hogy amúgy is hatalmas, lógó mellei egyre csak telnek, duzzadnak, csecsbimbói megnyúlnak és megvastagodnak, hurkás combjai pedig vékonyabbá, inasabbá válnak.

Ekkor az orvoscsapatból kivált az állatorvos kolléga, és leguggolva benyúlt a boci szájába, aztán kiszedett belőle valami nyúlós dolgot, hogy rendesen tudjon lélegezni.

– Most pedig itt az idő, hogy megkínáljuk föcstejjel a kicsikét, hogy ne csak szép jószág legyen, hanem erős is, és jó legyen az immunrendszere – folyatta az állatorvos, azzal a boci pofáját az anyja csöcséhez segítette, és segített neki szopni tanulni.

 

Gogolák közben a szülőszoba előtt járt föl-alá, és a dugi szíverősítőt is elfelejtette iszogatni, annyira elmerült a gondolataiban. Egyszer csak nyílt az ajtó, és kidugta a fejét egy maszkos nővér.

– Gogolák úr?

– Az vagyok, mi a helyzet?

– Hát… – jött a válasz –, a szülés sikerült, az újszülött jól van, már fölállt, és szopni tanul…

– És a feleségem hogy van?

Először hosszú csönd. Aztán:

– Bonyolult…

– Nővérke, mi azon a bonyolult, hogy jól van-e az asszony?

Újabb hallgatás. Majd a nővér kisurrant, hogy belülről észre ne vegyék, és így szólt: – Meg kell várni, mi lesz ennek a vége… Még a doktorok sem tudják…

– De azt csak meg tudja mondani, hogy hogy van az asszony!

– Hát éppen ez az…

Ekkor hirtelen kivágódott a szülőszoba ajtajának mindkét szárnya, és az orvosok a szarvánál, a farkánál fogva, meg valami hevenyészett kötél segítségével kivezettek egy tehenet. Az állatnak, amint szelíden Gogolákra nézett, éppen olyan volt a tekintete, mint Terinek, amikor valamiért bocsánatot kért.