Pályája sokszálú, számunkra azonban elsősorban mint szerzőnk, szerkesztőbizottsági tagunk és legelsősorban is mint lapunk egyik megálmodója jelentős. Kívánunk neki ezen a jeles napon az Országút szerkesztősége és minden munkatársa nevében további tevékeny, alkotó éveket, erőt és kitartást a munkához!
KÉT VERS ECKHART MESTER HASONLATÁRA
1. Futó kisfiú
Öröme hasonlatos a paripáéhoz, melyet szabadjára engedtek a zöld mezőn, ahol sík és sima a föld, hogy szaladjon a pázsiton paripához illőn, olyan gyorsan, ahogy csak tud – mert ilyen a paripa öröme, a paripa természete. Ilyen az Isten is. Boldog és elragadtatott, ha azonosságot érez, mert egész valóját beleöntheti – mert ő ez a hasonlóság maga.
2. Ez a darab havas mező
Kiváltság ez a darab havas mező; legtöbbünknek ennyi látvány sem jut. Innen is, onnan is, bokrok és fák menedékéből, sövények és áttetszőre rozsdásodott drótkerítések mögül, öreg házak kerítik tágasan. Köztük a szürke égbolt tömör s talán végtelen darabjai – a domb úgy görbül, hogy elhihetem, rajta túl a befagyott Óceán, éteri korcsolyapálya kezdődik. Nincs ott tűzfal, korom, dízelbőgés, nincs piros csíkos vastalicskáján parizert majszoló utcaseprő, nincs olajos, véres latyak.
Két kutya rohan felém a dombtetőről, ahonnan máskor a nyugati szél süvít le. Szabályos cikcakkban, ritmikusan távolodva s közeledve szaladnak a friss havon. Négy lábuk leszegve fékeznek, csúszkálnak, hemperegnek. Porzik a hó, beleharapnak. Idáig nem jutnak el: a mező széle előtt nagy kanyarral visszafordulnak, majd ,,s” betűt írnak a hóba, önfeledt hurkokat. Rohannak, rohannak, de a mező széléig sose jutnak. Mint a dodzsemek a Városligetben, gondolom – de ez a mozgás bonyolult, pompás, tökéletes.
Miféle tréfás gondviselés, mi végre rendezte el nekem ezt a szilaj rezervátumot s köréje a fenyegetés bokrokba rejtőző előőrseit?
Bennfentes öregasszonyok mondják, jövő télre háromemeletes házak épülnek ide. Végeztek már talajfúrást is. Ez volna hát az utolsó igazi havazás?
Körfényképet készítek a mezőről. Felnagyítom, egymás mellé ragasztom a képeket, kibélelem velük szobám három falát. Jövőre majd ott sétálok.
De minek a fényképezés? A hó mélyhűthető, vegyi permettel már az őszi ág is tartósítható – megörökíthető.
Ha sétálni akarok, a mezőt majd inkább elképzelem. Néhány év, és elhiszem, az a kinti mező sosem volt.
1978–1980
ADJ JELET, ARANYVIRÁG
Mozdulj, aranyvirágos függöny, lebbenj hisz lebbenhetsz
rögtön ha ma nem is lebbensz szövött virágos függöny, mikor
mozdulsz hullámzó méltósággal mintha combok oszlopa,
asszonyhas
domborulata mozdulna mögötted hívón, hogy odasímuljak, hogy
odasimulhassak Hozzád asszony-öl, bársonydomb, rejtett
szurdok
a virágok mögött, Hozzád, ó elesettek oltalma, világ ékessége,
élet forrása, kedvünk szülője,
ó adj jelet, rezzenj függöny,
lebbenj aranyvirág, ó fenséges
Anima
te fenséges, hisz ha
aranyvirág lebben, függöny rezzen, te adsz jelet,
kedvünk szülője, élet forrása, világ ékessége, elesettek oltalma ó,
bársony domb, rejtett szurdok a virágok mögött, simulnék
Hozzád asszony-öl, ha hasad domborulata mozdul hívón, mintha
combjaid oszlopa mozdulna hullámzó méltósággal, mikor
lebben a szövött virágos függöny,
mikor hangtalan, nehéz hullámzással
szél lebbenti az aranyvirágos függönyt,
én tudom, te mozdulsz,
és a világ helyére fordul.
1987–1988
HAJNALI HALÁSZAT
Három óra, hajnal. Álmodtam, riadok.
Indulnék, mint prédára vadállat.
Mint ősöm, moccanok, talpra pattanok.
Mintha kezdődne a hajnali halászat,
indulnék, a csendbe merítve hálót.
Padló reccsen. Puha neszek. Óra ketyeg.
A szoba. Üvegen át a várost látom,
ezer csillaga lent pára-tóban rezeg.
Háló, halász, csónak, zsákmány. Mindez álom.
A verőér lanyhul. Ernyed izom, ideg.
Visszavár az ágy, az anyaméh-meleg.
Oldalamra fordulok. Merítném hálóm,
örök öl hajlékán álmodnék tovább.
Mintha megválthatnám álmommal a halált.
1996
A SZÉL JÖTT BE SZOBÁMBA
A szél jött be szobámba, hozzám ő beszél?
Útvesztőmbe tőle érkezik a válasz,
a levélzizzenés? A régi költő az?
Akihez a szél szólt egykor, s most ő beszél
hozzám, hogy mondatát majd én adjam tovább?
Mért is élek, merre tart ostromlott éltem,
higgadt, hideg fejjel ezen tűnődtem
a hajnali órán. Kinek, mire szolgál
énem, makacs világfaló gépem? Hogyan
magyarázzam, ha megkérdi lányom, fiam,
mért kell élnie, mért kell élnem? A szél szólt:
„mindezért itt, hogy részese légy”. Így hangzott,
valahogy így. Ez elég? faggattam. „Elég.”
Álmomban hallom, szöszög, rebeg a levél.
2001
VI. GÖMBVILLÁM
(Az Archaikus töredékek ciklusból)
Mint a gömbvillám, úgy érkezik majd.
Betoppan, ide-oda cikázik.
A rettentő, a túlságos. Őrizted
emlékét idegeidben, készültél.
Rettegted, remélted a hirtelen
eljövetelt. Erődöt építettél,
labirintust, hisz érkezhet bármerről.
Jön? Jöjjön a fénylabda, de lassuljon.
Késsen a szembesülés. Vakító
fénye tompuljon az útvesztőben.
Ismerhess rá: mondat, mely neked szól,
s felcseng dörmögő, hadaró hangok
zsivajából. Nevezhesd meg: mosoly,
nyílvessző hibátlan íve. Ismerj rá:
tavasz, rigófütty, loncillat, hóvihar.
Nevezd meg: szerelem, halál, Isten.
Fénylő nevek e homályos nemlétben.
2005
