Ebben a minősítésben benne foglaltatott a szegénység, a romlottság, „a sör egyre melegebb, a WC-k egyre koszosabbak”, a közállapotok lezüllése, és a kifejezés – „ez már Balkán” – az itt élő embereket is züllött állapotukban illette. Erre a vonatra, amelyre gondolok, 1978 augusztusában, huszonhat éves koromban, csak utólag ragasztom a balkáni jelzőt, ami nem nehéz, hiszen ragadt a kiismerhetetlen eredetű, műbőr ülésekre nehezedő sokféle gusztustalan múlttól, sokféle elhanyagoltságtól, elveszett, elfojtott vagy meg sem született álmoktól. Elkérték az útlevelemet, hol volt már Svédország, hová távolodott a rövid dániai körbetekintés? Várakozás, gyomorszorítással. Még akkor is, ha nem követtem el semmit. A tény, hogy valaki él, már gyanúalapot szolgáltatott „ezeknek”, ahogyan otthon emlegettük őket. Az egyenruhás visszatolta elém az útlevelet, zavart-halk-csodálkozó hangon annyit kérdezett: – Hát maga visszajött?

Évtizedek múlva szereztem tudomást arról: azért adtak útlevelet, hogy ne térjek haza. Szocialista humanizmus. Sokan mások sorsával szemben emberségesnek nevezhető eljárás. Én meg visszatértem.

Hogyan kerültem oda, abba a pilismaróti falusi házba, amely mégis különbözött a többi épülettől? Emlékeim – valós vagy egyik regényembe beleszült emlékem szerint? – az ágyneművel kibélelt nagy lavórban ringatóztam, a lovas kocsit két muraközi húzta, nagyapám és nagyanyám a kitelepítéstől soványra húzott arccal, nagyon soványra szorult arccal inogott a kerékzöttyenésekre, anyám majd később érkezett két testvéremmel. Az a kevés életholmi lekerült a szekérről, és amikor a falak alján omladozó, savanyú-súlyos szagot árasztó vályogszobában becsukódott az ajtó, nagyapám szemüvege alatt párássá lett, két háborút, hozzájuk illően fogságot megjárt tekintetével annyit mondott: – Ezután itt fogunk élni!

Én meg növekedtem az ő odahajlásukban – és a minden esti kiságyamhoz hajlásuktól. Ó, mennyire növesztettek azok az ölelések; növekedtem nagyapám meséitől, és amikor a gyógyszerész úr – így hívták a faluban – estéli fáradtságában, hatvan éve felé baktatva az időben, le-lehunyta szemét, és félálmában elfordult valamerre a mese megszokott medréből, az ártatlanok kegyetlenségével szóltam: – Nagyapa, nem így van!

Hogy van a mese, az én mesém? Amint forgóktól kavargó hajammal, fejemben kavargó fantáziával előbb megismertem a házat, elöl a patika, utána a lakásunk, ahol ezután élni fogunk, a ház mögött a kert, a kertben hatalmasra nőtt fenyőfa, három diófa, szilvafák, körte és orgonabokor – azután kiléptem nagyosodó járásommal az utcára, hogy belenövekedjem az életembe.

Szemközt a Kishegy, tetején – majdnem a tetején – naspolyafa, alacsonyan szétterülő ágakkal, ez volt az én figyelőállásom. Letekintettem az országútra, hátam mögött a Szekrényhegyet láttam, szemközt a Dunáig vezetett a pillantásom. Valahányszor fölszaladtam oda, a szerpentinúton a stációk kísértek, én meg sokáig riadoztam attól, amit ott láttam. Egy emberről letépték a ruháját, szúrós vesszőből font koronát nyomtak a fejébe, két ácsolt gerendát kényszerítettek a hátára, és ahogyan odaszögezték… festék-vércsöppek. Később tudtam meg – tanultam meg okos felnőttektől –, hogy a kálváriahegyen az egyik utolsó keresztényüldözés idején római castrum, erődítmény épült, és ehhez az erődítményhez tartoztak a Duna partján, talán két kilométernyire az őrtornyok, a burgusok. Castra ad Herculem – és ha Herkules nevét kapta, ez jelentékeny voltáról árulkodott. Fekete bácsi kertje felől szűk bejárat nyílt a felszínen csupaszodó régi kövek között a mélybe – soha nem merészkedtem oda, pedig mennyire izgatta a fantáziámat. Mi lehet a mélyben, a múlt mélyében?

Fekete bácsi házában rengeteg falióra ketyegett, hangjuk ma is a fülemben, a domboldalon gyékényből font, kúpszerű méhkasok sorakoztak. Fekete bácsi fehér méhészöltözékben merészkedett a közelükbe, zúgott, zengett a domboldal a virághabos tavaszban – én meg ámultam pipaszárlábú gyerekként: milyen szép! És kaptam nagy karéj mézes kenyeret, s hallgattam az órák ketyegését. Ez a gyerekkori boldogságélmény is elbeszélnivalóvá sűrűsödött az Egy kisfiú naplójából novellafüzérben – oly módon, hogy bemerészkedtem a castrum múlt-mélyébe, ahol megelevenedett mindaz, amit odakint a stációk gipszfigurái meséltek el.

A Mózer-kert a Szekrény-hegy tetején. Akkor persze nem tudtam, hogy az ország egyik jelentős szelídgesztenye-ültetvényének ad otthont. Ősszel böngészni mentünk – mondták bengészésnek is –, és odahaza betöltötte a levegőt a sült gesztenye illata.

Ki jön velem kirándulni? – hangzott nagyapa kérdése patikazárás után, és már indultam is, jobb kezében tölgyfagyökérből készült sétabotja, és amikor elérkeztünk a Kőhalmi-sarokhoz, én dönthettem, merre haladjunk tovább: a Malom-völgybe vagy a Miklósdeák-völgybe. De az én falumban volt ám még sok más irány! A Bitóci-völgyben nyílt legkorábban a hóvirág, és ha nagy túrára indultunk, a Szent Ilona-pihenőre, egészen Dobogókőig eljutottunk.

A Halas-tóhoz időnként fekete autókkal érkeztek „ezek”, a horgászháznak a tóra néző oldalát ilyenkor leengedték, a felső két tó halait pedig leterelték az alsóba, csak úgy hemzsegtek. Ezt persze nem láttuk, mert a völgyet ilyenkor lezárták, „nem lehet tovább menni”, hát fordultunk másfelé, a Hoffmann-kunyhónak vagy a Hirsch-oromnak, és csak én láttam, ahogyan nagyapám kissé megrágja a bajuszát.

Az iskolateremből, odafigyelés helyett, hosszan elnéztem a szemközti villát. A gyermeki perspektíva izgalmával csüggtem rajta, terem nagyságú szobáit felöltöztettem mindenféle kalandos történettel. Jól ismertem belülről a Heckenast-villát, édesanyám barátnője ott lakott öt gyermekével, férje, Sándor bácsi, az erdőmérnök pedig a villa parkjában – áll-e még a mamutfenyő? – próbára tette ügyességünket, erőnket. Az emeleti szobákban a mennyezeti freskókat bámultam, és ha Heckenast, akkor Landerer neve is idenyomakodik, a nyomda, a 12 pont – 48 márciusa testközelbe került. Azt nem tudtam, hogy Landerer Heckenast besúgója volt, persze, hogy kinyomtatta a 12 pontot – a történelem díszletei változnak ugyan, az ember természete azonban változatlanul átível korokat és politikai kurzusokat. A villa bal oldalán kellő tisztelettel emeltem fejemet a két vastag törzsű, hatalmas fára.

„A Deák-hársfák”, csak így emlegette, már aki tudta, hogy miért kell emlegetnie. Az emlékezet úgy tartotta, Deák Ferenc ezeknek a hársfáknak az árnyékában fogalmazgatta nevezetes Húsvéti cikkét, amely azután elvezetett a kiegyezéshez.

(Ehhez persze, már valamelyest eszemre csuporodó koromban, hozzátettem: azért az osztrákok 1866-os elnáspángolása a königgrätzi csatában sem játszott kismiska szerepet a megbékélésben.)

Nagyanyám péntekenként sorban állt a hentesnél, hetente egy alkalommal árusítottak fagyasztott húst, volt vasárnapra szokásos ünnepi ebéd. Néha én is elkísértem őt, miután panaszkodott a lökdösődés miatt, amikor a hentes felhúzta a mészárszékbe vezető vasredőnyt. (Az ilyen élmény írattatta velem A megolvadt diktátorról szóló novellát.)

Megettük az ebédet, nyaranta magunkkal vittük az elemózsiát, és irány a Duna! Az iskolai nagyszünetben a nyárrá forrósodott homoki szőlőkben talpaltam a vízpartra, az én lihegve várt folyómhoz. Szemközt Kós Károly templomtornya erősödött két hegyív ölelésében az ég felé, és Szőnyi István szelíd-pasztell képei emelkedtek fel ebből a tájból.

Én meg éltem, gyermeki, majd serdülő szerelemtől bolyongó fejemmel és lelkemmel, napsütötten, vízbe vetett testtel, estelente olykor a nyitott ablakon át beáramló enyhületben nagyanyám egy másik család hozzánk menekített zongoráján Chopint játszott…

Véget kell vetnem az emlékezésnek. De hiszen még alig valamit mondtam el! A kényszerűség, ha így kezdődött is, elmállott, lekopott az én pilismaróti életemről, és maradt az egyszerűségében gazdag paradicsomom.

Hát hogyne nyújtottam volna oda az útlevelemet.
Hiszen hazaértem.