Másként szólva, hol van az, amivé a hajdani közmegegyezéses líra változott a mai mindennapokban? A kötelező tankönyvi emlékeztetőkön, a szereptévesztett slamos hangoskodáson, a magányba záródott rögeszméseken meg az alkalmi és privát nyelvgyötrő kínálatokon kívül? És vajon, ha az elsőnek feltett kérdésre választ tudunk adni, az sugalmaz-e megfontolásra érdemes feleletet arra, hogy van-e helye a versnek a mi időnkben?

Válaszoljon ki-ki magának és magában.

Ha akarnám, se tudnám tagadni, hogy azok egyikeként kínlódom a kérdések és válaszlehetőségek között, akiknek – aligha túlzás – egzisztenciális mélységében kellett átélniük az irodalom presztízsének, és mindenekelőtt a lírának felfoghatatlan értékcsökkenését a „posztmodernitás” címkéjével jelölt ezredfordulós időkben. És a devalvációját mindannak, ami az irodalomnak újrateremtendő életes és szellemi televényt ajánlott. És hadd tegyem hozzá: azon mind kevesebbek egyikeként mondom itt és ez alkalommal, amit mondok, akik az irodalmi mindennapokban még személyesen megtapasztalhatták a most százéves (és negyvenhét éve elhunyt) költő jelenlétét. Jelenlétét az egyetemes magyar versben és az „akkori” magyar időkben.

Pontosan emlékszem – ma is eleven a döbbenet:

1978. január 30-ának reggelén felhívott Thiery Árpád kollégám a Kortársnál azzal, hogy meghalt Nagy László. Felfoghatatlan váratlansággal.

S aztán mások is többen, és én is sokakat. Mintha valami nem létező világóra kattant volna végérvényeset… – fogalmazok még ma is ilyen kényszeres fellengzősséggel. És ki emlékszik már a Duna-parton a Széchenyi utca 1.-re, ahol együtt volt – hogy szem előtt legyen? – a Kortárs, a Nagyvilág és az Élet és Irodalom szerkesztősége. Ez volt a kortárs magyar irodalom központja. Mert az irodalom a folyóiratokban élte az életét. Az emeleten egy kicsi szobában az ÉS örökös képszerkesztője, Nagy László. És ez a szobácska volt az energiaközpont, ahol maga a művészet rendezkedett be, csöndes diskurzusok formájában és fedezékében. Aztán a kora délutáni órákban, a szerkesztőségi letudnivalók egy másik térben és társasági dimenzióban öltöttek új formát, a Nádor utcai Nimródban. Csoóri Sándor írja valahol, hogy „vannak istenáldotta költők, akiknek még a létezése is esztétikai élmény”. Tehát: a hosszú asztal fejénél a lassan odabotozó Nagy Lászlóval, aki, ha nagy ritkán megszólalt, a leghangoskodóbbak is elhallgattak – elszórva meg költők, festők, mintha… véletlenül betévedt szerzők, Erdélyből jött albérletkeresők, elsőkönyves süvölvények, alanyi és örökké reménykedő dilettánsok, párttagok és vidéki kollégák… Ahogy a Luxorban is, a Hungáriában, a Fészekben, a Belvárosi Kávéházban meg a város random (ez a szó akkor még nem létezett) presszóiban és kocsmáiban. És ugyanez Pécsett, Szegeden, Debrecenben…

Különfélék voltunk, de együtt éreztük jól magunkat.

Ezért is nyugtázhattuk megrendült bólintással, ahogy a halálos hírháló órák alatt nemzeti méretekre tágult. És éreztük, éreznünk kellett azt is, amiben utóbb már biztosak lehettünk, hogy nemcsak egy nagy költő intett végbúcsút, hanem egy korszak is a nemzet életében. Ma már bajosan lenne tudatosítható, ami akkor észrevehetetlen volt, az, hogy miként vált Nagy László a korosztályán is túlnövekedő költővé, a pátriárkai (Csoóri Sándor szavával: ajatollahi) méltóságában fölénk magasodó Illyés Gyula mellett. Észrevétlen történet volt az, ahogy A tékozló ország (1954) és ötvenhat utáni sokéves és sokatmondó hallgatása, majd a József Attila sírja megjelenése (Új Írás, 1963. május) után lassan megszűnt Juhász Ferenc primátusa.

Líratörténeti folyamat volt ez, amely nem nélkülözte a politikumot sem.

A Nagy László-dal „addig” mintha megbújt volna a Juhász-époszok árnyékában (mondom most a minimális filológiai akríbia mellőzésével), de ahogy azoknak a szellemisége kiüresedni látszott és poétikai izgalma csökkenni kezdett, úgy ragadta el az olvasókat a megszülető Nagy László-i hosszúvers, a Búcsúzik a lovacska, A Zöld Angyal, és mindenekelőtt a Menyegző (1963–1965). És ez nemcsak a költői helyét végleg megtaláló Nagy László ideje, hanem mindazoké, akik egy „osztály”, a klasszikus nemzetfenntartó osztály eltűnését akarták megállítani a művészet időtlenségében. Folklór, nosztalgia, stilizáció, amit századok hitelesítenek – emlékezzünk Huszárik Zoltán Elégiájára, Kósa Ferenc Tízezer napjára, Csoóri Sándor Tudósítására, Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című döbbenetes tudósítására, de akár még a Szegénylegényekre is, amelyben a mitikus brutalitású emberi mélyidő találkozik egy új (világ)korszak személytelenül rideg rendjével…

És a politika?

Nagy László már 1966-ban Kossuth-díjat kapott, amit az akkori, de még inkább az újabb kori ódzkodók azzal véltek magyarázni, hogy ő az, aki kerüli a nyílt konfrontációt a rezsimmel, aki mintegy „belesimul”, aki mintha nem is tudna cenzúra és öncenzúra fertőző jelenlétéről… Ez talán „igaz” is – mint látszat, de az senki előtt nem volt kétséges, hogy Nagy László magánemberi csöndjei és versének minden gonoszsággal, tébollyal, förtelemmel és pusztulással szembeszegeződő hevülete mögött miféle magánemberi közérzet és eszmehit munkál. Ő valóban „a morális megszállottság” költője volt, a tisztaságé, a szó minden jelentésében. Amiről mit sem tud a politika… Az már csak nyomorúságos kortársi emlékkép, ahogy a hajdani népi kollégista barát ott megy 1972 karácsonya előtt a farkasréti télben, öngyilkos felesége koporsója mögött…, Aczél Györggyel egymásba karolva… Nos, ezt már soha nem bocsátotta meg neki az irodalmi élet, annak egyetlen csoportja sem.

Úgy gondoltam sokáig, hogy Nagy László éve: 1975.

Ekkor adták ki verseinek és fordításainak négykötetes gyűjteményét. Én is elragadtatással írtam róla méltatást. Soha szóba nem hozta, de talán hosszabban állt meg rajtam ezután a szeme, és talán több szóban válaszolt, ha kérdeztem, mint annak előtte. Akkor is, amikor 1976 novemberében ott álltunk kopott díszőrséget Szilágyi Domokos ravatalánál Kolozsvárt… 1975 – akkor csak átéltük a kortárs művészet spontán befogadásának révületében azt, milyen elképesztően sokszínű ez a líra, és hogy képes felszínre hozni a nyelv metaforikusságának végtelen gazdagságát. Ha valakire, az életművét ekkor összegző Nagy Lászlóra érvényes költőtársa, Csoóri Sándor máig teljes mélységében feltáratlan megállapítása, mely szerint a magyar líra legnagyobb pillanatai közé tartozik az, amikor népi tudatot reprezentáló lírai formák összetalálkoznak a szürrealizmussal.

A „néptudalom” persze nem a folklórcicoma ornamentikus felszíniségét jelenti,

hanem az ősiséget, a természettel birkózó mitológiát, nyelvünk kimeríthetetlen energiakészletének feltárását. És hogy tágabbra nyissuk emlékidézésünk blendéjét, utaljunk arra, hogy ez a naptári idő a magyar líra egészében egyszerre volt az összegzéseké és az ismeretlen másságok felé indulásoké. Csak címek és nevek: Tandori Dezső második kötete, a Psyché, Kormos István summázata, Pilinszky Jánostól a Szálkák, Csanády Imre Összes versei, Petri György és Oravecz Imre, Veress Miklós és Szepesi Attila, Baka István és Nagy Gáspár…

Nagy László végső távozásával nemcsak egy majd két évszázados líratörténeti folyamat zárult le,

a „népiességé”: egy történelmi korszak is elbúcsúzott, polgáraival és parasztjaival, hagyományaival és ideáival, hitével és méltóságával és – a rendjével. És azzal a költői nyelvvel, amelybe senki oly mélyre nem szállt alá, mint (Vörösmarty Mihály és Arany János után) Nagy László.

Utolsó verseskönyve, a Jönnek a harangok értem (1978) mi más, mint egy nagy magyar epitáfium… Igaza lehet Németh Lászlónak: „Egy költő műve azzal, hogy itt hagyta, nem kész. Nemzete szellemében kell elkészülnie.” S talán feltételezhetjük ebben a mind kopárabb jelenben, hogy érdekünkben áll nemzetként visszapillantani (honnan jöttünk…) és körbenézni (hova is jutottunk…), és elhinni, hogy ha van nyelv, van vers is, ha van múlt, akkor lehet jövő is.

 

Nyitókép: Fortepan / Glósz András