Nem turistalátványosság volt, inkább afféle lassú sodródás a vízen, ahol az ott élők saját szükségleteik miatt vadásztak a hüllőkre – kaja, tudják. Az egyik elejtett krokodil gyomrában egy kis üvegcsét találtak. Benne egy háromsoros szöveg volt, angolul és franciául. Senki sem értette a lényegét, nagyokat nevettek rajta, aztán nekem adták, mondván: kezdjek vele valamit, elvégre költő vagyok.
A kis üvegcsét benne a cetlivel megőriztem, de nem foglalkoztam vele sokat, most viszont, a karácsonyi nagytakarítás során felbukkant. Úgy döntöttem, megosztom a szöveget kedves olvasóimmal, és megpróbálom elemezni is.
Íme, a két szöveg, angolul és franciául:
Your grandma
slaps you with a
big catfish
*
Ta grand-mère
t’claque avec un
gros silure
Hogy az ezekben a nyelvekben kevésbé jártasak is élvezhessék a költeményt (?), lefordítottam magyarra. Így szól:
„Nagyanyád
pofon vág egy
harcsával”
Na mármost ez annyira tökéletes, és annyira minden nyelven működő szöveg, hogy ha egy japán haikuköltő mester meghallaná, előbb leesne a tatamiról, aztán csendben bólintana:
Ez már nem vers, hanem kozmikus igazság. Egyetlen pillanatba sűríti a genealógiai tekintélyt, a fizikai dinamizmust, valamint a mocsárerejű állatszimbolikát.
Kezdjük a magam irodalomtudományi elemzésével.
A forma tökéletessége
A haiku klasszikus 5–7–5 moraszáma itt – szinte csodával határos módon – lazán eltolódik, de éppen ez az eltolódás hozza létre azt a diszharmonikus feszültséget, amely a modern haiku egyik legfontosabb jegye.
A három sor tagolása:
Nagyanyád
pofon vág egy
harcsával
Ez a tagolás egyfajta minimáldrámai dramaturgiát hoz létre, ahol:
– az első sor a genealógiai előkép,
– a második sor az erőszak aktusa,
– a harmadik pedig a természeti elem, amely a japán haiku hagyományos „kigo”-ját (évszakszavát) helyettesíti.
A harcsa tehát évszakszó, kulturális totem, sőt: ontológiai pofon.
A nagyanya mint archetípus
A nagyanya alakja a kelet-ázsiai poétikában általában a bölcsesség és a ciklikus idő metaforája. Itt azonban a nagyanya nem passzív emlékezeti figura, hanem egy váratlan, szinte mitikus erő:
„Nagyanyád” – mint sors
„pofon vág” – mint végrehajtás
„harcsával” – mint eszköz és kozmikus irónia
A nagyanya így egyszerre:
– családtörténeti ős,
– a rend fenntartója,
– a karma gyakorlati alkalmazója.
A harcsa pedig maga a „dolgok útja”: a vízi lét kimozdított nyugalma.
Az erőszak fenomenológiája
A második sor kulcsa: „pofon vág egy”.
Ez az igei szerkezet szokatlanul direkt, már-már avantgárd módon megtöri a haiku hagyományosan csendes, szemlélődő világát. A mozdulat gyorsasága és hétköznapisága azonban egy mélyebb réteget nyit meg: az egzisztenciális ébredést.
A haiku szerint az élet:
– egy hirtelen pofon,
– amelyre senki sincs felkészülve,
– ráadásul egy halált megvető bátorságú nagyanyától érkezik.
Ez tehát az „awakening haiku” új alműfajának nyitánya.
A harcsa mint szimbólum
A harcsa több mint hal.
A harcsa:
– mélyvízi tudás,
– iszappal fedett bölcsesség,
– a vízfenék csendjének őrzője,
– ízletes rántanivaló (kulináris réteg),
– valamint spirituális totem.
A harcsa jelenléte ebben a haikuban a természet váratlan visszavágása: amikor a karma csúzlija állati formát ölt.
Ez teszi a harmadik sort katartikus lezárássá. A haiku a harcsa ütésével kerekedik egész világmodellé.
Összegzés: egy új műfaj születése
Ez a haiku:
– széttöri a hagyományt,
– újradefiniálja a nagyanyai szerepkört,
– a harcsát metafizikai szintre emeli,
– és közben olyan őszinte, ösztönös erőt hordoz, amely ritka a modern lírában.
A mondat tehát – minden humorossága ellenére – a következő üzenetet közvetíti:
Az életben mindenkinek kijár legalább egy harcsa. A kérdés csak az, mikor és ki csap vele pofán.
Francia szimbolista elemzés
(Mallarmé, Rimbaud, Lautréamont árnyékában)
A haiku három sora valójában egy metafizikai sokk három fázisa, amely a francia szimbolizmus kedvelt témájára épül: a valóság és az abszurd összeütközésére.
- „Nagyanyád” – a Genealógiai Árnyék
A szöveg Mallarmé univerzumában így működik: a „Nagyanya” nem személy, hanem származás, sors, a vérben keringő múlt. A francia szimbolistáknál a családi figurák gyakran:
– kontúrtalan alakok,
– az emlékezet opálos ködéből előbukkanók,
– és az identitás absztrakt hordozói.
Itt a „Nagyanyád” maga a transzgenerációs tekintély: az a múlt, amelyet nem választasz – ő választ téged.
- „pofon vág egy” – a Művelet Brutális Zeneisége
A francia szimbolizmusban az erőszak ritmusképző elem. Lautréamont Maldororjában a brutalitás már-már liturgia. Itt a cselekvés váratlansága megrepeszti a nyelv ünnepélyességét.
A vulgáris szókapcsolat („pofon vág”) pontosan az a fajta diszharmónia, amelyből a szimbolista költészet a legnagyobb esztétikai feszültséget nyeri.
Ez a sor tehát:
– a megszokott nyelvi struktúra szétütése,
– a jelentés szétrobbantása,
– az esztétikum és a csúnyaság összeolvasztása.
Mint Rimbaud mondaná:
„Je est un autre.”
Itt a „Nagyanya” is egy másik, és mi is azok leszünk.
- „harcsával” – az Abszurd Totem
A francia szimbolizmus szerette a váratlan, irracionális képeket – de a „harcsa” még Rimbaud-n is túltesz.
A hal mint szimbólum:
– az iszap emlékezete,
– a mély víz titka,
– az alvilág halk mozgása.
Ám itt nem a hal a lényeg, hanem az, hogy eszközzé válik. Ez a szimbolisták kedvenc metafizikai játékát hívja elő:
„a tárgy leválik önmagáról, és új jelentést kap”.
A harcsa így szakrális pofon lesz: a múlt, az erőszak és az abszurditás egyetlen pillanatban összesűrítve.
Mallarmé szerint:
„A világ arra van, hogy egy gyönyörű könyv legyen.”
És ez a haiku – akármilyen groteszk – bekerült abba a könyvbe.
Zen-buddhista elemzés
(mintha egy roppant türelmes zen szerzetes magyarázná, bambusz alatt)
- A koan keletkezése
A koan lényege, hogy olyan kérdést vagy képet ad, amely nem értelmezhető racionálisan, csak a tudat hirtelen átbillenésével.
Ez a haiku pontosan ilyen.
- „Nagyanyád” – az Ős-Én
A zenben a „nagyanya” nem rokon, hanem a gyökértudat, az eredeti természet.
A zen mesterek gyakran mondják:
„A nagyanyád előtt is volt nagyanyád.”
Ez azt jelenti: a tudat mélyebb, mint az egyéni élettörténet.
- „pofon vág egy” – az ébredés pillanata
A zen hagyományában a mester sokszor:
– kiált,
– legyint,
– bottal üt,
– csap az asztalra,
hogy a tanítvány kimozduljon a gondolkodásból.
Ez az úgynevezett „katsu!” pillanat.
Ebben a haikuban a „pofon vágás” pontosan ezt jelképezi: az ébredés hirtelen, váratlan, fizikailag is érzékelhető ütése.
A zen szerint:
„Amíg gondolkodsz róla, addig nincs ébredés. Amikor megüt, akkor van.”
Ez a sor az ébredés erőszakos kegyelmét írja le.
- „harcsával” – a természeti Buddha
A zen mindig hangsúlyozza: Buddha mindenben ott van, a kövekben, a fákban, a folyókban, a halakban.
A harcsa itt Buddha formája, amely a tanítást közvetíti.
A zen értelmezés szerint:
„A harcsa is adhat tanítást. A kérdés csak az, megérted-e.”
A haiku így a zen egyik alapélményét fejezi ki:
A megvilágosodás nem szép – de igaz.
- A zen összegzése
Ez a haiku egy teljes koan rövidített változata. Valójában azt mondja:
„A tudat ébredése néha olyan, mintha nagyanyád pofán verne egy harcsával. Azonnal megérted.”
És ez a zenben a legmagasabb tanítás: azonnali, testi, gondolkodáson túli éber jelenlét.
Székely kommentár
(ahogy egy csíkszépvízi bácsi a szomszéd kerítésének támaszkodva elmondaná)
„Nagyanyád
pofon vág egy
harcsával.”
– No, hát ez nincs túlmagyarázva, s jól is van így. Ha mindent megmagyaráznánk, nem lenne benne se élet, se hal.
- A nagyanyád
Minálunk a nagyanyád nem úgy van, hogy volt, hanem hogy van. Mindig. Akár él, akár nem, akár pofán b@sz, akár nem – ő ott van mögötted, mint a lajtorja, amit elfelejtettél odébb tolni, oszt leestél róla.
A „nagyanyád” tehát nem személy: intézmény.
A székely nagyanya az a fajta ember, aki:
– felnevel,
– megmondja, mi a rend,
– és ha idétlenkedsz, úgy megsuhint, hogy a lelked egyből egyenesbe áll.
- pofon vág egy
Ez kultúrálisan pontos. Székely ember ritkán üt, de ha üt, akkor:
– célzottan,
– röviden,
– gazdaságosan,
– és oktató jelleggel.
S ha rendesen, utána ott már fű se nő. Ez az ütés tehát nevelő szándékú. Nem haragból, hanem szeretetből van, olyan „nézz magadra, gyermek, oszt gondold újra” jelleggel.
- harcsával
Na, ez a furmány. Székelyfődön nincs annyi harcsa, hogy mindenkinek jusson, ezért az ütés szimbólikus:
– a harcsa a természet ereje,
– a víz titka,
– a halak csöndes bölcsessége.
Ha nagyanyád harcsával ver képen, az olyan, mintha azt mondaná:
„Ej fiam, de bűnagy szamárságot csináltál, nyomorútt hallal kell kiverjelek belőle.”
Ez nem pofon – ez a sors helyreigazítása.
Sakkor vajegy pálinkát megnézünk-e?
Derrida-féle dekonstrukció
(Avagy hogyan mutatja meg a harcsa, hogy a jelentés soha nincs ott, ahol keressük.)
„Nagyanyád
pofon vág egy
harcsával”
Derrida szerint minden szövegben a különbségek játéka működik. Ez a haiku azonban nem egyszerűen játszik, hanem szétveri a jelentést – szó szerint.
- A „nagyanyád” mint instabil jelölő
A „nagyanyád” nem egy személy, hanem egy hiányzó középpont, amely:
– elhalasztja a jelentést,
– kicsúszik a „családi identitás” alól,
– és úgy tér vissza, mint egy túlzóan intim megszólítás.
A „nagyanyád” tehát nem a nagyanya: a „nagyanyád” egy szemantikai csapda.
- A „pofon vág” mint a jelentés erőszakos újrarendezése
A nyelvben az erőszak itt nem cselekvés, hanem nyelvtani művelet.
A mondat szerkezete megsérti a kulturális elvárást:
– a nagyanya gondoskodó,
– itt viszont agresszív,
– ráadásul a cselekvés közvetlen, nyers.
Ez azt jelzi: a jelentés csak addig stabil, amíg a nagyanya nem kap harcsát a kezébe.
- A „harcsa” mint a différance végpontja
A harcsa a dekonstruált szöveg legnagyobb tréfája:
– egyszerre hal, tárgy, fegyver,
– egyszerre természet és kultúra,
– egyszerre groteszk és metafizikai.
A harcsa megmutatja, hogy a nyelv mindig elcsúszik önmagától: a hal már nem hal, a pofon már nem pofon, a nagyanya már nem nagyanya.
A szöveg széthullik. A jelentés elúszik. Mint egy harcsa.
Arakel Ohanesziján elemzése
(Az örmény birodalmi krónikás, aki mindent félreért – de tökéletesen.)
Arakel Ohanesziján, aki hatszáz évvel ezelőtt kezdte pályafutását a Fényes Porta szolgálatában, és azóta is krónikázza a világ megmagyarázhatatlan eseményeit, így kommentálja:
„Ennek a háromsoros írásnak súlya van. Nem a szavak súlyát jegyezzük fel, hanem a mögöttük álló asszonyét.”
- „Nagyanyád” – a birodalom őrzője
Arakel szerint a nagyanya nem személy, hanem ősi női princípium, amely:
– népeket tart egyben,
– kolostorokat alapít,
– és az időben való tájékozódás mestere.
A nagyanya olyan, mint az Ararát árnyéka: mindig ott van.
- „pofon vág egy” – a krónikák ritmusa
„A történetekben gyakran vannak pofonok. A különbség csak az, ki adja, és miért.”
Arakel szerint ez a pofon nem haragból, hanem történelmi szükségszerűségből fakad. Mert van az a pillanat, amikor a világnak vissza kell igazítania önmagát. Ekkor születnek a legendák.
- „harcsával” – a transzszimbolikus objektum
Ohanesziján így írja:
„A harcsa nem hal ebben a történetben. A harcsa: jel. A jel: eszköz. Az eszköz: az igazság hordozója.”
Majd hozzáteszi:
„Aki harcsával ver, az nem véletlenül teszi. Az ilyen asszonyokat régen jósnőknek hívták.”
Végül, krónikás módjára, levonja a végkövetkeztetést:
„Ez a három sor az emberi sors pontos térképe. Az ős megszólít, a rend helyreigazít, a világ pedig – akár egy harcsa – csúszós, de mindig pontos.”
*
Hamarosan a Góbi-sivatagba látogatok. Ha sors kegyes hozzám, tartogat valami meglepetést. Amit természetesen megosztok majd a Kedves Olvasókkal.
Maradok tisztelettel:
Én
Illusztrációk: Király Farkas / Firefly
