Az öreg király igazságos volt, a nép boldog, a parasztok dalolva szántottak a földeken, a kovácsok fütyörészve kalapáltak a műhelyben, és akkora jólét volt, hogy még a lóférgek is szalonnabőrt rágcsáltak telente.

A mi hercegünk pedig annak rendje és módja szerint örökölte volna ezt a királyságot, vagy legalábbis a felét. Egyszer azonban különös dolog történt: fölkelt a herceg pitymallatkor, ahogy szokott, derekára övezte jó kardját, nyakába kanyarította köpenyét, lábára húzta csizmáját, fejébe nyomta hercegi koronáját, és indult országot járni. Ebben még nem volt semmi különös. Ilyenkor egyébként rendesen az szokott történni, hogy az országlakók szívélyesen köszöntik a herceget, amerre csak jár:

– Adjon Isten, hercegúrfi, hogy megy a sorod?

– Nézz csak ide, hercegúrfi, mekkora dinnye termett minálunk, megkóstolod-e?

– Jó, hogy jössz, hercegúrfi, te művelt ember vagy, mondd már meg: csak magról szaporítható a mogyoróbokor, vagy pediglen vesszejéről is?

Vagy ha éppen meg nem szólítják ilyenformán, hát barátságosan integetnek neki a szántóvetők, pásztorok, kőművesek, kereskedők, muzsikusok, fák, füvek, virágok, madarak, és a kis nyárfacincérek a nyárfalevélen. De ezen a reggelen nem így történt.

Amint a herceg kilépett a kastélyból, úgy tűnt neki, mintha egy ismeretlen királyságba került volna. Nem ismert rá semmire, és őt sem köszöntötte jó barátként senki és semmi. Az út kövei közönyösen kopogtak léptei alatt, akár idegen földeken. A kutyák megugatták, a macskák fújtak rá, a tehenek felé rúgtak, a madarak a koronájára csináltak, a fák megtépték köpenyét, és amikor leült megpihenni, a csizmája talpát lerágta a lóféreg. Hát még az emberek! Olyan savanyú pofával néztek rá, mintha csak egy rossz szekeret látnának. Köszöngetett a herceg jobbra-balra:

– Adjon Isten!

– Minden jót!

– Bő termést!

– Szapora jószágot, jó szerencsét, kezitcsókolom…

De mikor választ nem kapott, és az ég is elsötétült fölötte, s a szél is úgy cibálta a bajuszát, mint a közönséges kórót, akkor fogta magát, és visszaindult a kastélyba. Gondolta, ott majd megkérdi apját, az öreg királyt: miféle kórság emészti az országot? De mire hazaért, a kastély nem volt sehol. Köddé vált minden lakójával egyetemben, helyében puszta tarló. A herceg nem talált senkit, aki emlékezett volna rá. És már ő sem volt biztos abban, hogy még mindig ugyanaz a herceg-e, aki pitymallatkor elindult.

Attól fogva ő volt a bolyongó herceg, akit az országa elfelejtett, akinek zászlóján nincsen címer, akinek koronája csak egy kényelmetlen fémdarab, ami alatt keservesen izzad töprengő homloka. Bolyongott hát az országban, de még azt sem sikerült kiderítenie, kié is most ez az ország, mert kérdésére tisztes szóval senki nem felelt. Bárkit szólított is meg, az csak mormogott, pofákat vágott, vagy lesütötte a szemét. A bolyongó herceg szívére sötét éjszaka borult. Oly sötét volt, hogy a herceg akképp döntött: eldobja életét. Keresett egy magányos fát, ahol senki se látja, és készült, hogy kardjába beledől. De nagy búsulásában elügyetlenkedte a dolgot, a karddal csak az ujját vágta meg, vérének cseppje, húsának darabja a földre hullt, a fa gyökerei közé.

A fa ekkor így szólt:

– Hallgass ide, herceg! Ne emészd el magad, ne dőlj kardodba, mert jobbat tudok én annál! Nyúlj bele az én odúmba, ott találsz egy ládikát, a ládikában egy erszényt, az erszényben egy tojást. De vigyázz! Mikor az erszényt kinyitod, ne nézz a tojásra, hanem csukott szemmel dugd a zsebedbe, indulj tovább vele, és csak akkor vedd elő, mikor már melegíteni kezdi a zsebedet. Ha akkor előveszed, meglásd, jóra fordul minden!

Megörült ennek nagyon a herceg, nem is hívta tovább a halált, hanem úgy tett, ahogy a fa tanácsolta: benyúlt az üregbe, kinyitotta a ládikát, kibontotta az erszényt, de jaj! Nem bírt a kíváncsiságával, és ránézett a tojásra. A tojás abban a pillanatban szétpattant, kiröppent belőle egy varjú, és hangos károgással tovaszállt. A herceg most már nem hagyta annyiban: futott a varjú után!

Úgy szaladt, hogy rozsdás koronája lepottyant fejéről, és a csizmái maradéka, a köpenye utolsó rongyai, s még inge-gatyája is leszakadt róla, de nem törődött vele, követte a varjút rohanva, mezítelenül. Csak a kardja volt még nála. Futott, és elért a Nap háta mögé, elért a Hold háta mögé, majd legvégül elért az alvilágba. Ott a varjú a holtak fájának tetejére szállt, onnan kárált a hercegre, az meg emelte a kardját, hogy megdobja vele a csúfolódó madarat.

A varjú ekkor így szólt:

– Ne ölj meg engem, jó herceg, mert én is jót teszek veled. Tudd meg, hogy itt, a holtak fájának a gyökerénél dobognak az elveszett országok szívei. Ha megtalálod azt a szívet, amelyik a te országodé, és a magad szívét kivágod, és az ország szívét a te szíved helyébe teszed, a te szívedet pedig az ország szíve helyébe, akkor hazatérsz, és nem kell bolyonganod többé.

Csodálkozott ezen nagyon a herceg, de úgy tett, ahogy a varjú tanácsolta: leásott kardjával a holtak fájának gyökeréhez, megkereste a hideg rögök között elveszett országának szívét, saját szívét kivágta, az ország szívét a helyébe tette, a maga szívét pedig a többi ország szíve közé, hadd dobogjon tovább ott, a mélyben. És abban a pillanatban, ahogy az ország szíve először dobbant mellkasában, a herceg újra ott volt az országában, és már nem volt bolyongó herceg többé. Újra ott volt a palota, a birodalom barátságos népe és sok kedves jószága, az egész királyi család, és igazság volt, jólét, béke. Minden éppen úgy volt, mint mielőtt a herceg országjárni indult azon a végzetes hajnalon. De mégsem volt minden olyan, mint régen, mert a herceg soha nem felejtette el, hogy az ő szíve már a holtak fája gyökerénél dobog, és ki tudja, mikor szűnik meg ott dobogni? Az ország szíve pedig az ő keblében dobog, és az is vajon meddig dobog ott?

A herceg mélyen hallgatott az elcserélt szívekről, az ország pedig élt tovább, mintha nem történt volna semmi. Szívesen beszélt volna a herceg újra a fával, akinek életét köszönhette, vagy a varjúval, aki segített neki hazatalálni, de nem lelte őket sehol. És hiába volt béke, igazság és jólét, a herceg titokban nagyon félt, hogy mi lesz majd, ha egyszer ő lesz a király.

Ha egyszer az országába tévednétek, köszöntsétek őt tisztelettel, és mondjátok meg neki, hogy ne féljen.

 

A címlapkép Krizbai Gergely Bolyongó című alkotásának részlete