Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kortárs íróember, akinek csöppet se tetszett, hogy kortárs, mert nem szerette a jelent. Pontosabban azt szerette a jelenből, ami nemcsak a jelenre vonatkozott, hanem úgy nagy vonalakban a kultúrtörténet teljességére. A régi templomokat szerette, meg a passiót, a pásztorjátékot, a régizenét, a népzenét és azokat a mondákat, mítoszokat, legendákat, meséket, amikben a világegész megismerésére indulhatott. Nem törmelékek között akart kotorászni ez az ember, hanem nagy összefüggések között száguldozni táltos paripák, legkisebb királyfik, világszép királykisasszonyok, sárkányok, beszélő rókák meg hasonló, becsületes népek társaságában. Ezért kezdett meséket gyűjteni, írni és mondani.

Ez a három dolog egyébként körülbelül ugyanaz. No de eddig meséltem, most inkább csak beszélek meséről és mesélésről. Kezdem néhány régi, egyszerű megfigyeléssel. Kevés dolog van, amire egy anyanyelvében először vándorútra induló kisgyermek nem kérdez rá. Ezek közé tartoznak a mesék szereplői, archetípusai. A kisgyermek nem kérdezi: kicsoda az öreg király, a sárkány, az aranyszőrű bárány, a kiskondás. Pedig a kisgyermekek többsége nem királyok s nem is kondások között kezd eszmélni. Ezek a sosem látott alakok mégsem szorulnak magyarázatra. Hogy micsoda primordiális tudás hullámzik e tény mögött, arról szakavatott kutatók beszéltek eleget.

Nekünk most annyi a fontos, hogy születésünktől kezdve, alanyi jogon birtokunkban van egy olyan csatorna, amelynek kiépítésére nem kell időt és energiát áldozni. Csak úgy magától van. És ezen a mesecsatornán a világ minden tudása áthömpölyögtethető, adható-vehető.

Közbevetett következtetés a téma hátteréből: az ismert emberi történelem-kultúrtörténet nagy részében az ismeretátadás nem adatok, hanem történetek formájában zajlott. Minden ismert dolognak volt története, mítosza, meséje. Nem szükséges ide tudományos tényeket sorolnunk. Elég csupán velünk született, egyszerű paraszti eszünkre hagyatkoznunk: hogyan lehetett volna másképpen? Egy középkori kovácsmester nem ismerte a periódusos rendszert, jó eséllyel nem tudott írni-olvasni sem, és soha nem hallotta azt a kifejezést, hogy olvadáspont. És mégis gondolkodott és beszélt a munkájáról a saját anyanyelvén, s átadta utódjainak tudását. De említhetjük azokat a pásztorembereket is, akik (vagy akiknek leszármazottai) még köztünk élnek, és egyetemi szintű tudással bírnak gazdálkodásról, állattenyésztésről, gyógynövényekről. Adott esetben hadra fogható toxikológusok, csillagászok, agronómusok, ökológusok, faipari szakemberek. Ez a történelemmel egyidős emberfajta soha nem járt egyetemre.

Persze a kultúrtörténet nagy részében a tapasztalható dolgok és jelenségek tapasztalható formában vették körül az embert, mert nem volt elektromosság, így a valóságot nem lehetett átalakítani elektromos jelekké, hogy mindenhol ugyanaz az egy valóság menjen a tévében. Hanem oda kellett menni a sok különféle valósághoz, és jól megtapasztalni. Ha ez elsőre balesetveszélyes volt, akkor meséléssel kellett fölkészülni a tapasztalásra.

A történelem nagy részében így mentek a dolgok. Ahogyan most az emberiség többsége működik a világban, ahogy gondolkodik, ahogy berendezte az életét, az közös történetünk egészében csak egy jelentéktelen, rövid ideig tartó epizód.

De vissza ahhoz, ami itt és most is tisztán látható. Az a bizonyos mesecsatorna minden emberben ott van, ha használja, ha nem. Ha valakiben ez nem föllelhető, netán valamikor bedugult, összezárult, az ritka, tragikus baleset. Olyan ritka, hogy most beszélni sem érdemes róla.

Annál inkább a csatorna szinte elpusztíthatatlan voltáról!

Első mesemondásaim egyike Horpácson volt, Nógrád egyik legkisebb falujában – leginkább arról nevezetes, hogy Mikszáth Kálmán öregségére ide bújt el a világ elől. Arról kevésbé nevezetes, hogy csoda finom vizű forrás fakad a központjában, a címerében pedig egy aranyalma szerepel, ami a legenda szerint itt, Horpácson hullott le. Merthogy itt van a világ közepe – egy aranyalma már csak tudja.

Miről, ha nem erről lehet remek mesét írni? Mivel a legenda egymondatos, vagyis tényleg csak annyit árul el, hogy itt hullott le az aranyalma, megkérdeztem a polgármestertől: tudja-e bárki is a faluban, hogy az a nemes gyümölcs honnét hullott ide? A válasz: nem tudja senki. Ilyenkor jön el a meseíró ideje! A meséhez nem kell sok adat, sőt. Tényleg elég egyetlen aranyalma vagy egy Árpád-kori templom egy szem köve, és már indulhat is a történet. Valamilyen meseváz, mondjuk a jól ismert hármas fokozással (három hős, három próbatétel) mindnyájunknak a vérében van. Innentől csak az egyik legcsodásabb isteni adományra, a képzelőerőre van szükség.

Nyilván én is elmentem horpácsi mesémben az aranyalmatermő, koronájával a legmagasabb égi szférákba nyúló Életfától egészen Mikszáth Kálmánig. De most nem ez az érdekes, hanem az elhangzott mese közege.

Falunap egy százvalahány fős faluban, pontosabban afféle kis bográcsozás, amit a helyiek szerveznek maguknak. Kell hozzá étel-ital, pad, asztal, jó idő, esetleg néhány rutinpályás bója, hogy a gyerekek ügyeskedhessenek a kerti traktorokkal. Közönségem nem irodalmárokból, még csak nem is irodalomkedvelőkből állt. Egyszerű emberek voltak, a szemükben idegennek számítottam, aki a semmiből jött, vagy legalábbis messziről. Ám a mese Horpácsról szólt, az ő falujukról, az ő aranyalmájukról, az ő forrásukról, és az ő Mikszáth Kálmánjuk szerepelt benne.
A mese róluk szólt. Komoly figyelmet kaptam és értő mosolyokat egy olyan közegben, melyben egy kortárs irodalomként hirdetett esemény elvérezne. Nem azért, mert itt az emberek műveletlenek, hanem mert úgy érzik, olyasmi úgysem szólhat róluk.

De a saját szülőföldje vagy választott, szűkebb pátriája mindenkit érdekel. És a mesét mindenki érti. Olyan közönséghez juthatok el a meséimmel, amilyennel sok kortárs író soha nem találkozik.

Ravazdon, a Pannonhalma melletti, gyönyörű kis faluban az egykori Szent Villebald-kultuszból kiindulva meséltem a csodatévő szent legendáit. Meséltem például a templom előtti téren, a szentmise után: így nem kellett külön közönséget szervezni, csak beszélni az atyával, és „lenyúlni” a templom közösségét. A kicsiket nyilván nem érdekelte, de a nagyok se törődtek azzal, hogy tulajdonképpen az egész legendakört én találtam ki, elvégre Szent Villebald soha nem járt hazánkban, csak a kultuszát hozták ide a bencések. A történet így is az itt élők földjéről, az itt élőknek szólt.

Ez a program, amivel most foglalkozom – járni az országot és helyi meséket mondani helyieknek – a mese műfajának végtelen hajlékonysága miatt egészen sokrétűre tágítható. Az nyilvánvaló, hogy okosan adagolt valóságmorzsákkal (mármint valós történelmi nevekkel, illetve mások által is lejegyzett mondai esetekkel) milyen kiválóan meg lehet segíteni az iskolai irodalom- és történelemoktatást egy-egy mesével. A szintén ravazdi Béla király kútjáról szóló meséhez többek között a Régi magyar mondák volt a forrásom, akárcsak a Nagy Lajos királyt szerepeltető, szentendrei Lajos-forrásról szólóhoz is. Ha már van egy királyunk, rengeteg mindent átadhatunk a gyerekeknek a kor hadviseléséről, szokásairól, viseletéről, arról, hogyan imádkoztak, vagy egyáltalán hogyan beszéltek, hogyan köszöntötték egymást az emberek, hogyan adtak, vagy hogyan fogadtak ajándékot… Lehetőségeink végtelenek.

Ha ilyen tudatosan akarunk mesét írni-mondani, természetesen adatokat kell gyűjtenünk és használnunk, ráadásul jól használnunk, hogy ne tanítsunk butaságot.

Kevesen tudjuk ma fölmérni: az egyszer volt, hol nem volt… és a boldogan éltek, míg meg nem haltak közé bármilyen ismeretátadás, végső soron az egész világ belefér. Igen, valójában még a jelen is, ez a furcsa, mulandó, átmeneti jelen. Elég, ha csak Lázár Ervinre vagy Méhes Györgyre gondolunk. Vagy arra az egyszerű tényre, hogy mesét mondani tényleg bármiről, de bármiről lehet. Aki nem hiszi, járjon utána!