Az embernek, aki a Tokaji Írótáborba készül, először is el kell döntenie, hogyan jusson el oda. Már ha az ember amúgy életvitelszerűen Szegeden él, ráadásul olyan nevetnivaló fajta, hogy se autója, se jogosítványa. Evidensen fölmerül persze a vasút mint lehetőség. Azonban, Isten bocsássa meg nekem, amikor csak lehet, kerülöm. Július végén mindenféle ellenérzéseimet sutba vágva mégis rászántam magam, hogy Szentgotthárdra vasúton utazom. Öt vonattal jutottam volna el odáig. Néggyel el is értem Ostffyasszonyfáig, pedig − illetve éppen azért, mert − mind késett. Ostffyasszonyfán aztán megint, sokadszor megálltunk. (MÁV: Mászunk, Állunk, Várunk.) Tizenöt perc álldogálás után kiderült, Sárvár előtt gázolt az előző szerelvény, ezért „határozatlan” ideig maradunk Ostffyasszonyfán, a vasútállomáson, vagyis a rohadtmelegben, aligtérerővel, erdőközepén… Délután három, két óra múlva kezdenem kell kilencven kilométerrel odébb, a szentgotthárdi Petőfi Klubban. Miután nagy nehezen elszakítottam a gondolataimat a tőlünk néhány kilométerre halálra gázolt ember rémképétől, nagy nehezen találtam térerőt, majd megoldást is: Szentgotthárdról eljöttek értem Sárvárig, s egy hölgy, aki a lányáért autózott ki az erdőbe, volt olyan kedves, hogy odáig bevitt. Másnap, hazafelé ugyan „csupán” ötven percet késett a vonat Pestig, de elértem a csatlakozást, az azonban Pestszentlőrincen túl nem jutott: Monortól Ceglédig égett erdő-mező, a vasúton eluralkodott a káosz. Fogtam hát magam, visszavergődtem Kőbánya-Kispestre, onnan ki a Népligethez, és – ahogyan azt Szeged-Budapest és Budapest-Szeged között hosszú esztendők óta viszonylagos rendszerességgel teszem − hazaoszkároztam.

Mindezek után Tokajba eleve oszkárral, azaz telekocsival mentem: Budapestig egy, onnan Nyíregyházáig egy másik autóval, s csak az utolsó, rövidke szakaszon bíztam magam a MÁV-ra. Meg is érkeztem időben a megnyitóra, még a szállást is el tudtam foglalni előtte, sőt, a zuhanyzás is belefért. De nem csak én érkeztem meg a tokaji főtérre augusztus 22-én délután négy órára, hanem a zivatar is: alighogy L. Simon Laci beszélni kezdett,

lecsapott ránk a vihar, s az írótábor népe a Rákóczi Pincébe menekült,

amely így nem csak a pohárköszöntőnek, de a megnyitó nagy részének is helyszínévé vált.

A csendesülő esőben előbb a Zsinagóga-beli fogadás, majd a Paulay Ede Színházban Sütő András Káin és Ábele következett, utóbbi a Déryné Programnak és a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színháznak köszönhetően.

Paulay Ede Színház, Tokaj − Sütő András Káin és Ábele vegyes érzéseket keltett  Fotó: Székelyhidi Zsolt

 

Itt hadd tegyek egy kis kitérőt! Az első ember, Ádám mítosza változatainak száma már-már a végtelenbe tendál. Akadnak olyan történetek, amelyek Káin fogantatását helyezik egészen más megvilágításba, mint ahogyan azt a Bibliából ismerjük. Ezek a mítoszváltozatok − amelyek már az ókorban meglehetősen elterjedtek lehettek a zsidóság körében − Káin apjaként nagyrészt Számáelt, az álnok kígyót, a bukott angyalt, a gonosz szellemet nevezik meg, aki nem más, mint maga a Sátán, másik, közismert nevén Lucifer, tehát az Ellenség, a Gonosz, a Vénusz bolygó, aki a legtovább dacol a napfelkeltével. „…a Krisztus előtti zsidó hagyományban ezek a vétkes angyalok váltak volna még az ember teremtése előtt Isten elleni lázadókká és lett a vezérük: Sátán (héber szó: ellenség, Isten és az ember ellensége). Ez a mozzanat azonban nem az ószövetségi szent könyvekben található meg, hanem a Krisztus születése előtti egy-két évszázaddal előbb keletkezett apokrifákban: a Jubileum Könyvében, Ezra negyedik könyvében és az etiópiai Énok titkai című írásban”, fejtegeti Horváth Károly. – Ehhez a hagyományhoz nyúlt vissza Sütő is ebben a darabban, melyben Káin és Ábel Éva házasságtörésének gyümölcse, s melyben Arabella néven megjelenik Lilith is, aki sumér istenségből vált zsidó démonná, vagy éppen − egyes értelmezések szerint − az első lázadó nővé, Éva ellenpólusává, aki képes ellene mondani az Úrnak és Ádámnak egyaránt. Ebből a roppant izgalmas alapanyagból gyúrta össze Sütő a darabot, amely Miske László, a dráma 2006-os, sepsiszentgyörgyi bemutatójának rendezője szerint „a kiszolgáltatottság allegóriája”. Sütő Ábele a hatalom szolgája, Káinja a hatalommal dacolni kész, autonóm egyén, aki kimondja „ha porból lettünk is: emberként meg nem maradhatunk az alázat porában.”

Ambivalens érzésekkel álltam föl a színházi székről háromnegyed kilenc felé…

A Zenthe Ferenc Színház előadása, Kis Domonkos Márk rendezése dinamikus, sok mozgásszínházi elemmel dúsított, a szimbólumokra odafigyelő interpretáció… Az előadás egyes elemei magukkal ragadtak, összességében azonban több maradt bennem a nyitott, mint a megválaszolt kérdés…

A színház utánra tervezett főtéri koncert az eső miatt elmaradt, ki-ki aludni tért vagy leült bor mellett beszélgetni valamelyik kimérésben.
A további napokon, ahogyan azt megszokhattuk az évek során, elhangzottak az írótábor tematikájának (ezúttal: Közélet és irodalom) megfelelő előadások. Alexa Károly, Márkus Béla és Mezey Katalin nyitották a sort, majd Soltész Márton és Kelemen Erzsébet folytatták. Soltész Marci egy könyvbemutatón is a közönség elé lépett, hiszen (Kákay Violával együtt) ő szerkesztette A Tokaji Írótábor tanácskozása 1986. Valóság − elkötelezettség – közéletiség című kötetet, amely magyarázatul szolgál arra is, miként lehet, hogy az először 1972-ben megrendezett, tehát 50 éves Tokaji Írótábornak a 2022-es az 50. alkalma, miközben az 51. kellene legyen? Nos, a megfejtés az, hogy 1987-ben pártutasításra elmaradt a tanácskozás. Soltész Márton és Kákay Viola gigászi munkával, a tőlük megszokott igen magas szakmai színvonalon rendezték sajtó alá ennek a meg nem rendezett eseménynek fennmaradt anyagait.

A könyvbemutató után egy mindig népszerű program, a borkóstoló, végül a Sárik Péter Trió remek koncertje zárta a napot.

A harmadik nap hozta el a legizgalmasabb beszélgetést: Kukorelly Endre, Petőcz András, Turczi István és Zalán Tibor eszmecseréjét, amelyet L. Simon László moderált, s amely az Egy irodalmi nemzedék a rendszerváltozás forgatagában címet viselte. Az eszmecsere igazi csemege volt, még ha nem is zárult sem konszenzussal, sem kompromisszummal, annál jobban illusztrálta a kortárs irodalom sokszínűségét, egyben megosztottságát, a gondolatok és eszmék pluralitását, a múltértelmezés csapdáit és lehetőségeit, az emlékezet dimenzióit. Azt hiszem, erről a beszélgetésről fognak még írni többen is, én nem is elemezném különösebben ezen a helyen, ám szeretném fölhívni a figyelmet Turczi István szavaira. Pista szerint

a Tokaji Írótábor megújulásának egy lehetséges útja, hogy műhelymunkát kínál.

Messzemenően egyetértek vele. Az idei táborban is rengeteget beszélgettem a fiatalokkal, akik részben a Hajdúböszörményi Írótábor révén (ahol a díjazottak tokaji részvételt is nyertek), részint egyéb okokból jelen voltak. És nem csak beszélgettünk, de egy kis műhelymunkát is folytattunk, s ez sokkal inkább lekötötte a fiatalok figyelmét, mint a tanácskozás.

Turczi István a műhelymunka fontosságáról beszél. Mellette, balról Kukorelly Endre  Fotó: Székelyhidi Zsolt

 

Évek óta vezetek prózaműhelyeket táborokban, amelyekben fiatalokkal foglalkozom (helyesebb volna azt írni: tanítjuk egymást), s mindig azt tapasztalatom, hogy ezek a gyerekek fejlődni akarnak, ezek a gyerekek meg akarják tanulni a szakmát (mert − ebben is egyetértve Turczi Pista barátommal − az irodalom nem csak művészet, de bizony szakma is!), ezekben a gyerekekben van alázat és akarat! Úgy vélem, a Tokaji Írótáborban, amellett, hogy továbbra is fontos témákat vitat meg, helye lehet a műhelymunkának, amely be fogja vonzani a fiatalokat, és megnyeri őket az írótábor ügyének. Végső soron a jövőnek. Annál pedig kevés dolog fontosabb.

Visszatérve a harmadik napra: az említett kerekasztal-beszélgetést követően délután lapbemutatóval folytatódott a program:

Bonczidai Éva beszélt elkötelezetten, ihletetten a Magyar Kultúra magazinról,

majd − Sturm Laci moderálása mellett − a korábbi évek Tokaji Írótábor-díjasai közül olvastunk föl tizenegyen (Csender Levente, Iancu Laura, Karácsonyi Zsolt, Király Zoltán, Kürti László, Lázár Balázs, Szentmártoni János, Végh Attila, Vörös István, Zsille Gábor és jómagam). Este ismét zene következett: az Eleven Költők Társasága kortárs költők verseit zenésíti meg, ezeket a vers-dalokat hallgathattuk a Petőfi Kulturális Ügynökség Kárpát-medencei Programigazgatósága jóvoltából. Nem egy költő, akinek a versét Keleti András, Kohánszky Roy és Máté Szabolcs énekelte, ott ült a nézőtéren, jelenlétükkel sajátos ízt kölcsönözve a koncertnek. A nap hivatalos programját a Pély Barna Band zárta, a nem hivatalosat a bor és a beszélgetés.

A zárónapra is maradtak előadások, nevezetesen három kitűnő, izgalmas kérdéseket taglaló szöveg. Horváth Júlia Borbála a szociográfiáról, annak irodalmi rangjáról és szükségességéről beszélt, Borvendég Zsuzsanna a kultúrában velünk élő szocializmusról értekezett, Stumpf István pedig a kultúra, a tudomány és a politika összehangolásával kialakítható jövendő képét vázolta föl.

Az 50. írótáborra megújult a Millenniumi Irodalmi Emlékpark is, amelyben a második napon Fekete Gyula és Antall István domborművét avatta föl Lezsák Sándor, illetve Völgyi Tóth Zsuzsa, az utolsó napon pedig Dr. Koncz Zsófia államtitkár asszony, miniszter-helyettes, a térség országgyűlési képviselője, Stumpf István, a Tokaj-Hegyalja Egyetemért Alapítvány kuratóriumi elnöke és Posta György, Tokaj város polgármestere leplezték le az emlékparkban fölállított fülkeszobrot, Pogány Gábor Benő Munkácsy-díjas szobrászművész Polühümnia múzsát ábrázoló alkotását. Két emlékfával is gazdagodott az park: Oláh Jánosnak fia, Lackfi János, özvegye, Mezey Katalin és lánya, Oláh Katalin, Hubay Miklósnak Sáray László, Tokaj Város díszpolgára, az írótábor korábbi titkára ültetett egy-egy tölgyfát.

Mint minden évben, ezúttal is díjátadással zárult a Tokaji Írótábor. Először, a néhány éves hagyománynak megfelelően a Magyar Írószövetség Debüt-díjait vehették át a kitüntetettek: Gál János költő, Fehér Csenge író és Szeder H. Réka költő. Ezután a Hordó-díjakra került sor: Jónás Zoltánt, Pósa Zoltánt és Salamon Konrádot Hordó-díjjal, Szakolczay Lajost Nagyhordó-díjjal ismerte el a Tokaji Írótábor Egyesület. A négynapos rendezvény utolsó programja a Tokaji Írótábor-díj átadása volt, amelyet az idén Soltész Márton irodalomtörténész érdemelt ki.

Augusztus 25-én ért véget a megszokottnál egy nappal hosszabb, jubileumi és egyre gazdagabb programot kínáló Tokaji Írótábor.

Az ember ilyenkor indul haza. Ha az ember amúgy életvitelszerűen Szegeden él, ráadásul olyan nevetnivaló fajta, hogy se autója, se jogosítványa, akkor ez nem is olyan egyszerű, mert bár kicsi ez az ország, ám − a minden relatív jegyében − mégsem mindig az. Persze, lehet az embernek olyan szerencséje, hogy a Magyar Írószövetség egyik Debüt-díját egy olyan budapesti kapja, aki történetesen jó ideje Szegeden él. − Hát, nekem, ilyen szerencsém volt. Szeder Réka hazahozott. Isten tartsa meg jó szokását!