Az 50. Tokaji Írótábor keretében rendezte meg 2022 első Örökség Műhely kerekasztal-beszélgetését az Örökség Kultúrpolitikai Intézet.

Az augusztus 24-i rendezvényen Kukorelly Endre, Petőcz András, Zalán Tibor és Turczi István Babérkoszorú-díjas költők, írók beszéltek a témáról, a moderátor a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, a József Attila-díjas író, s a Tokaji Írótábor elnöke, L. Simon László volt.

A jubileumi Írótábor harmadik napját L. Simon László, a Tokaji Írótábor Egyesület elnöke nyitotta meg a Rákóczi Pince hangulatos teraszán, majd felvezette a beszélgetést. Nyitógondolataiban kiemelte: az Örökség Kultúrpolitikai Intézet évek óta szervez olyan kerekasztal-beszélgetéseket, melyek a nyolcvanas–kilencvenes évek kultúrpolitikai kérdéseit járják körül. Miután bemutatta a résztvevőket, hozzátéve, irodalmi pályájuk viszonylag hamar összeért, a nyolcvanas években számos fontos kiadványban, folyóiratban jelentek meg együtt, feltette első kérdését: Lehet-e egyfajta nemzedéki élményről, érzésről beszélni? Kukorelly Endre úgy vélte, azok, akik hasonló életkorban, nagyjából hasonló „kulturális zajban” szocializálódtak, egy nemzedéket képviselnek, akár vállalják azt, akár nem. Petőcz András átvéve a szót kiemelte: „Abban az időszakban egymásra torlódtak a generációk. A gondolkodásunk sok tekintetben ugyanaz volt, ez motivált minket. Ilyen szempontból valóban az 1980-as években kibontakozott egy széles értelemben vett nemzedék.” Végül hangsúlyozta: 1980-ban szemléleti változás következett be a magyar irodalomban.

A beszélgetésben – ahogy erre Turczi István felhívta a figyelmet – négy poétika, négy világlátás és négy irodalmi szemlélet találkozott.

L. Simon László Zalán Tibornak Arctalan nemzedék című, 1979-ben az Életünk című folyóiratban megjelent esszéjére tért ki, melynek kifejezetten erjesztő hatása volt. Zalán Tibor az említett esszé kapcsán fejtette ki: „Már egy ideje nagyon vegyes a viszonyom ehhez az íráshoz. Azonnal le kell szögeznem, hogy szó sem volt nemzedékről.

Nemzedék az, amikor egy korosztály hasonló törekvésekkel képvisel valamit. Itt azonban szó sem volt hasonló törekvésekről, s azonos ügyekről.

Elsősorban arról volt szó, hogy valaki megjelenjék, vagy elég bort igyon a Hungáriában vagy bárhol, ahol szeretett. Az arctalan nemzedék kifejezést arra a nagyon sok fiatal költőre használtam, akiket a bebetonozott irodalmi intézményrendszer nem akart beengedi az irodalomba. Ez a társaság a teljes széthúzás állapotában volt a kezdettől fogva, emiatt együtt nem is vitte semmire. Néhány képviselője bekerült az irodalomba, miattuk tűnik úgy, hogy ez a nemzedék elért valamit.”

Zalán Tibor gondolataira reflektálva L. Simon László, megjegyezte, ha az ember ezt az írást elolvassa, az író utólagos értelmezését fedezheti fel. Szerinte van szándék és törekvés arra, hogy az irodalmi életbe berobbanjanak a fiatalok, azonban e mögött nincsen egység, politikai s esztétikai értelemben. Az esszé szerzője pedig kiemelte, ennek az írásnak nem az önértéke volt a fontos, hanem olyan időben robbant be az irodalomba, amikor nem számítottak rá. Hangsúlyozta: „Irányított irodalomban nem lehet akármiről beszélni, főleg nem lehetett a fiatal írókról beszélni.” Az Arctalan nemzedék című esszé következménye volt, hogy elkezdtek a fiatal írókról beszélni, és nem húzták annyira a gyeplőt, mint korábban. Ekkor jöttek létre az irányzatos antológiák.

A beszélgetés moderátora ezután az 1980-as évek politikai viszonyaira tért rá, kíváncsi volt, beszélgető partnerei hogyan viszonyultak a politikához? Volt-e akkor ellenzéki attitűd?

Petőcz András kijelentette, őt érdekelte a politika: „Ellenzéki összejövetelre jártam, repülő egyetemekre.” Számára fontos volt a lengyel Szolidaritás mozgalma. Kukorelly Endre hangsúlyozni kívánta, hogy akkor nem volt normális világ, s „saját horizontja” szerint abban mindenki egyetértett, hogy az akkor fennálló rendszer úgy volt rossz, ahogy van. L. Simon László a témához kapcsolódva kiemelte,

a nyolcvanas évek elején voltak írók, irodalmárok, akik tevékeny szerepet vállaltak a rendszerváltozás előkészítésében,

azt követően pedig vagy parlamenti képviselők lettek, vagy a kormányok közelében tanácsadóként munkálkodtak. Példának hozta Lezsák Sándort, Csengey Dénest, Tamás Gáspár Miklóst és Elek Istvánt.

A rendszerváltozás időszakában egyikőtök sem vállalt politikai szerepet. Volt ennek oka? – tette fel a kérdést L. Simon László, majd megkérte beszélgetőtársait, utólag értékeljék a rendszerváltást, s fejtsék ki, szerintük milyen változást hozott az irodalomban, kultúrában, s könyvkiadásban? Zalán Tibor – akinek véleménye szemben állt Kukorelly Endre gondolataival – a nyolcvanas években írt egy Szomorú aranykor című esszét: „Az esszében azt állítottam, hogy a magyar művészet utolsó nagy aranykora a Kádár-rendszer utolsó időszaka volt, amikor a rendszer már nem volt annyira erős, hogy kordában tartsa és felügyelje az irodalmat, de még volt olyan erős, hogy pénzt és anyagi lehetőséget adjon az irodalom alakulásához.” Az írás nagy botrányt kavart, s hozzátette: volt egy olyan korszak, mikor az írók már a saját ranglistájukat is létre tudták hozni és még az is meg tudott élni az irodalomból, aki nem csatlakozott sehova, nem úgy, mint ma, amikor bizony szempontok szerint lehet csak élni. Kiemelte:

„Amit ma látok az irodalomban, az engem elrémiszt, elborzaszt, ijeszt. Azt gondolom, hogy az sem volt jó, a 80-as évek, de ez legalább olyan rossz, ha nem rosszabb, amiben most élünk.”

Mi az, ami elborzaszt? – tette fel a kérdést L. Simon László. „Ha egy fiatal jelen akar lenni, akkor le kell csatlakoznia valamelyik táborhoz. Két nagyon erős tábor diktál, a mögöttük lévő pénzek – vagy nem pénzek – diktálnak, nagy szervezetek irányítanak, és nem az irodalom, nem a minőség vagy a termék határozza meg, hogy ki vagy – válaszolt a kérdésre Zalán Tibor, majd folytatta –: amikor még mi csináltuk, akkor még fontos volt, hogy tehetségesek vagyunk-e vagy nem. Az egy olyan korszak volt. Ma már az majdhogynem másodlagos, az a lényeg, hogy megcsinálnak-e, nagy plakáton hirdetik-e a könyved a metrólejáróban.”

A beszélgetésen a résztvevők körbejárták a magyar írók közéleti szerepvállalásának témakörét is. L. Simon László kifejtette, íróként, lehet az embernek olyan közéleti felelőssége és feladata, hogy az írásain keresztül olyan ügyekről beszélhet, amelyekről beszélni kell. Kifejezetten hiányolja, hogy közös ügyeinkről írjanak a magyar írók. Neki eheti publicisztikája például a vízgazdálkodásról szólt.

A fiatal írók jövőképe is szóba került a rendezvényen, hogy mely módszerek tekinthetők sikeresnek a tanítást, mentorprogramokat, kurzusukat illetően, s melyek kevésbé.

50 éves a Tokaji Írótábor – hangsúlyozta a kerekasztal-beszélgetés végén L. Simon László, akinek utolsó kérdése azzal volt kapcsolatos, hogy a résztvevők miképpen látják a tábor jövőjét, s milyen személyes viszonyuk van a Tokaji Írótáborral.

Az Örökség Kultúrpolitikai Intézet által szervezett kerekasztal-beszélgetés teljes egészében megtekinthető itt:

https://www.facebook.com/109280629713177/videos/1116918169230174

Az Örökség Műhely kerekasztal-beszélgetés a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával valósult meg.