Ezúttal verseskötetekből álló trilógia megkomponálását tűzte ki célul a gyakran meglepő eszközökhöz, ötletekhez folyamodó költő. Ennek első része, a Napszálkák tavaly került a könyvesboltokba, a második pedig az idén vált elérhetővé az olvasók számára.
Egy besötétedni látszó világba kalauzol a kötet első ciklusa, ahol nem érvényesülnek az aranymetszés szabályai, ahol minden centiken múlik, ahol az idő nyomja rá a bélyegét a mindennapokra, s ahol a célegyenes is egy soha be nem futható kanyarba fordul: „Mert mindig azokon a centiken múlik. / És a sebességen. Ahogy leszakadnak / rólunk a fölösleges göncök. Nagy / darabokban a lélek. Ahogy veszítjük / a súlyt, a kritikus tömeget. / Ahogy zsugorodik, recseg. / Amilyen gyorsan távolodsz. / A világtól, a völgytől. / Leginkább magadtól. / Tőled. / Ahogy elhagyod a neveket. / Ahogy kitalálsz” (Azokon a centiken).
A saját kazamatáiba bezárkózó, az időt fogságként megélő, a teremtésmítosztól egyre távolodó ember magányáról furcsa állapotképet rajzol a szerző. A mottóként kiemelt két sor fontos alaptételre világít rá: „Háttal állunk a teremtésnek.” A kiindulási pont tehát az, ami mögöttünk van. Türelmetlen világ folytonos átmenetiségében élünk, ahol a lélek kiszáradásának, elapadásának veszélye sejlik föl. Az ember saját életminőségét rontja, önmagát pusztítja ebben a madáchi tragédiában, ahol a vezeklés és a bűnbánat már nem segít: „A gyóntatók megtelnek. /… / A sötétség ismét nő, és egyre áttetszőbbé válik. / A fény elévül” (Phat).
A következő ciklus versei a másolatok világából („amiben éltünk”), a tér és idő résein keresztül a „kerítésen” túlra kalauzolják az olvasót. Az áhított szabadság vágya sejlik föl a sorok mögött. Az örök keresésé. A vágyé és a várakozásé. És a lemondásé. Időzavarban élünk („Késő van. És mindig késő lesz.”), és minden a távolságtartás irányába hat. A hallgatások, a fokok nélküli létraként megélt élet, a szaporodó hiányok, az üresjáratok az otthontalanság és számkivetettség érzetét erősítik: „Elfelejted lassan / a bejárati kódot, új identitásodról / már én nem tudok.” (Aszúág) Már nincs igazi otthon. Csak szeretetéhség van, ami azonban nem mindig képes legyőzni az álságokat.
Az egyetlen kapaszkodó tehát a szeretet lehetne, amelynek arcait a harmadik ciklus (Agapé) tárja fel. A címadó vers meglehetősen riasztó tükröt tart elénk: „Szörnyetegek vagyunk. / Vemhes vaddisznón ülünk és szelfizünk.” És nem merünk szembenézni a valósággal. Szépítjük, kozmetikázzuk: „Gyönyörűen / csomagoljuk a mocskot” (Tonzúra). Álságos, hazug világot kreált maga köré az ember. Homokba dugja a fejét, feladja tisztességét, eladja lelkét: „Íme a test, nyilvánosház. / Íme a lélek, szabad préda” (Nem ejtünk foglyokat). Semmit sem tanultunk. Továbbra is saját ketreceinket díszítjük, és újraépítjük a Golgotát.
A kötet záróciklusa ismét a madáchi tragédia irányába mutat. Az eszkimó szín rideg valósága elevenedik meg (A belső eszkimó). Ebben a világban „lehullanak rólunk a szavak”. A teljes kiüresedés veszélye fenyeget. Csak mentségeket keresünk. Foltokat, szeplőket takarunk el. Tisztának akarjuk mutatni, amit magunk piszkoltunk be: „A tényekre / hivatkozunk, ami nincs, és a felelősségre, / ami mindig a másé” (Ahol kifakad).
Új utakra van szükség – figyelmeztet Halmosi, mielőtt „lepereg … a maradék szeretet” (Ahogy lepereg). Elindul ő maga is az ismeretlen felé. Magányos Buddhaként a tű fokán. A mélységet keresi. A lélekmélyet. „Mindig van lejjebb, és az ismeretlen hálásabb, / mint a járt utak álszent biztonsága” (Az ismeretlen).
Ez a világ a csend világa. A meditációé. Ami visszaterel a celláinkba. „Nem csend / az, aminek beszéd a vége, és nem / beszéd az, ami nem éli túl a szavakat” (Mint Messiást). A csend fizikai valójában is megjelenik a kötet két üresen hagyott oldalán, hogy megtanítsa a túlélést.
A Neretva költője a léleksötétből indul a világosság felé. Ám a világosság ezúttal nem a fizikai értelemben vett fényt jelenti, hanem a megvilágosodást. Amire szűk celláinkban, a karthauziak csöndességét megélve mutatkozik leginkább esély.
Halmosi Sándor – iróniát sem nélkülöző – tárgyias, szikár gondolatok köré építi mondandóját. Infúzióként csöpögteti a szót. Táplál. Életet súg. Szeretetet és megmaradást. „Mindent lefordítani arra az egy szóra. / És élni, egy életen át. Írni, vésni. / Csepegtetni az infúzióba” (Semmi). Versei fénytelenek, ám mégis oldják a ködös szürkeséget, és tisztítják a látást.
Halmosi Sándor: Neretva Gondolat Kiadó, Budapest, 2021, 88 oldal.
