Merre lehet? Aggódtam érte.
Gazdátlan bánatom most felhőként gomolyogva igyekszik elvenni azt a kis maradék fényt ott, annál a padnál, ahol az a vastag szemüveges bácsi próbálja úgy forgatni az újságját, hogy a nap szegényesen fel-felragyogó sugarai még utoljára, az est beállta előtt a papírt megvilágítsák. De nem éri el a fényt, és ő itt marad a kellemetlenül zörgő bokrok között; feláll, körülnéz a kihalt parkban és úgy érzi, hogy semmi értelme hazamennie.
Mire odaérek, sunyin arrébb lebben, felszívódik egy rigó éjfekete tekintetétbe, na most fogj meg, hékás!
Gazdátlan bánatom megszállta barátom verseit. Ott bezzeg megszelídült, arany tintaként folyt körül egy olyan szonettet, amitől még a lelketlen óvónő is meggondolja magát, és mégsem töri össze egy újabb gyermek karcsú kristálypoharát, élvezve a pillanatot, amikor a padlóra csattan, és széthullik a fényesen sikoltó lélek, soha össze nem rakható, apró darabokra.
És rázogathattam a barátom gallérját: hohó, ez az én bánatom! Csak nevetett: túl sokat ittál.
Gazdátlan bánatom jött szembe, bakák daloltak, erre figyeltem fel. A távoli hazáról énekeltek az idegen városban, a kihalt utcákon, a kedvesről, akit más ölel már, az édesanyáról, aki nem temetheti el őket, ha ottvesznek holnap a város szélén, ahol már várják őket a megásott sáncok, a szétlőtt állások, a bajtársak, rettentő, üres arccal, hanyatt fekve a futóárok mélyén, hogy most ők álljanak oda, helyettük.
Hol kujtorogsz, bánatom, kiáltottam a katonák után, miféle időkbe süppedtél, milyen országokba szeleltél el? Az egyik baka visszafordult, és időtlen szomorúság volt az arcán; felismertem vonásaiban egy régi osztálytársamat.
Hegynek fordultam, hogy a csúcs ostromlásának fáradalma enyhítse veszteségemet; a tetőn szél süvít majd, gondoltam, és fehér fényekbe kapaszkodva nyerhetek nyugtot talán. De vissza kellett fordulnom, ahogy a bokrok megcsappantak, s az ösvény meredekebbé vált: az erő hiányzott, melyet csak az édes öröm mélyén rejtőző keserűség adhat át.
Gazdátlan bánatom most belekapaszkodik abba a szélesen duzzadó, távoli vitorlába; a karcsú nőalak és a serényen fontoskodó férfi már alig látszik, ahogy siklanak megpecsételt sorsuk felé. Én pedig állok legprofánabb tóparti fürdőgatyámban, átkozódva, csuromvizesen; az én estém lehetne, az enyém!
Már nem is látom őket, csak egy villózó pontot a semmi vakfoltján; a gyerekek visítva fröcskölik össze azt is, a tó vize pedig úgy vesz körbe, mint egy darab követ.
Egy széltől legömbölyített, hullámoktól szálasra edzett szikladarabot ezen a kies marton, egy kiugró, fehér kőszálat, melynek egyre megy nap és éjjel, a rajta gubbasztó pecás mogorvasága, a sirályok visítása, hiszen csak létezni tud már, együgyűen fogadva kiáradó napfényt és kiszáradó világokat; hiszen minek is örülne.
Hiszen már bánata sincsen.
