Nekünk, magyaroknak Európa az édesanyánk, és olyan kitüntetett helyzetben érezzük magunkat benne, mint azon az allegorikus térképen, ahol csodálatos királynőként, anyaként ölel körbe bennünket, csibeországait. Ezen a térképen mi ott vagyunk Hungáriaként az ölében, és Buda fényesen ragyog. Örök vágyunkat mutatja fel liturgikus szépséggel ez a rajz. Azt, hogy Európa közepén, fizikai, lelki, szellemi centrumában szeretnénk élni. Számunkra ez a kép geopolitikai álom.
Átnézni az archívumokat
Már régóta megy a furcsa szellemi küzdelem, hogy vajon a „romantikus lényeglátók” vagy a „racionális történészek” értik-e és magyarázzák-e jobban Európát. Azt a jelenséget, amely főleg a modernizáció óta itt táncol sokszor csábítóan, máskor tragikusan, de mindenképpen rejtélyesen, kíváncsi nemzedékek legjobb szellemeinek a szeme előtt. Manapság már érdemes lenne frissebb szemmel átnézni az európai szellem archívumait, az írottat és az íratlant is.
Akik ezt feleslegesnek tartják, arra hivatkozhatnak, hogy nincs még egy kultúra, nincs még egy civilizáció, amelyik ennyit foglalkozott volna önmagával. „A világszellem – Hegel történetfilozófiájában – Európában mutat önmagára”, írja Csejtei Dezső. Talán ezért is vagyunk olyan nyugtalanok, mert fékezhetetlen megfeleléskényszer munkál bennünk, európaiakban. Főleg a felvilágosodás óta szinte minden nemzedék arcot, saját arcot akart adni Európának. Ez nem lett volna baj, sőt természetes is, de valami miatt Európa értelmezése fokozatosan és szinte megállíthatatlanul csúszott afelé a hamis elképzelés felé, hogy Európa alkonyát éljük meg. Talán ideje lenne feltárni, mi mozgatja és miért ebbe az apokaliptikus irányba Európa-értelmezésünket.
Úgy tanuljuk, Európa három lábon áll. A görög szellemen, a római államszervezés intézményi tudásán és a keresztény értékeken. Európa lényege – mondja Oscar Halecki lengyel történész – azokban a szellemi és erkölcsi értékekben mutatkozik meg, amelyek a görög–római humanizmus és a kereszténység morális alapjaiból leszűrődtek és tovább formálódtak Európában. Ez igaz akkor is, ha tudjuk, hogy Róma a kegyetlenség történelmileg kialakult, általa továbbfejlesztett képleteit adta át az új, formálódó Európának, és ebből a konstantini uralmi struktúrát átvevő egyházi hatalom is kivette részét.
Hiányérzet
Az európai történetírás többnyire arányosan feltárta az európai történelem alakulásának fény- és árnyoldalait, de az ezzel kapcsolatos hiányérzetüknek számosan hangot adtak. Ez a történelemszemlélet szinte egyáltalán nem vette figyelembe az európai ember, így az európai kultúra prehisztorikus mélységeit és annak átöröklődését a népi tudatban, a folklórban. Talán ettől van az, hogy máig nem értünk nagy kulturális elmozdulásokat, olyanokat, amelyek az uralkodó elit véleménylégköréből nem adódtak volna.
Néhány történész megsejtette, hogy a mélyben valami feltáratlan maradt. Ilyen Norman Davies, aki Európa háromezer éves történetében kiemeli a pogány, a barbár elemeket is, sokkal hangsúlyosabban foglalkozik Kelet-Európával és Oroszországgal, mint az elődei; tőle származik az a bonmot is, hogy Európát, mint a griffmadarat, elsősorban nem meghatározni, hanem leírni kell. Sajnos azonban az a helyzet, hogy Európát valójában a X. századtól való fejlődés ismeretében írjuk le, és a háromezer évre való visszatekintés is főleg az írásos kultúra tételeiből megismert helyzetet húzza alá. Pedig Európa mélyebben és magasabban is életjeleket mutat, sőt szabadon lélegzik, és onnan az alkony fényei is mást mutatnak. Ezekben a dimenziókban is meg kellene ismernünk haza-földrészünket, s talán akkor egy új világ lehetőségével lep meg bennünket, mint egy olyan asszony, aki minden ölelésre szebb és kívánatosabb.
Az istennők nyelve
Ha jól olvassuk Heideggert, jöhet olyan szerencsés pillanat, amikor Európa újra fogékony lesz önnön kezdetének nagyságára. Feltehetjük a kérdést, melyik kezdetre, a görög–római–keresztény kezdetére vagy prehisztorikumának egyre világosabban feltárulkozó kezdeteire is, ahol az istennők nyelvén beszélt, és évezredeken keresztül békében élt, erőszakos világunk számára szinte érthetetlenül.
A Varázstalan Európa varázsa című, itt, az Országútban (108) megjelent írásomban utaltam már rá, hogy Marija Gimbutas, világhírű litván-amerikai régész a múlt század közepén felfedezett egy mélybe, földbe süllyedt Európát, egy igazi, csodálatosan nagy kultúrájú Atlantiszt, egy letűnt kultúrát, amely fölött mi lakunk, és amely vélhetőleg a génjeinkben munkálkodik. Ezt elnevezte Régi Európának (Old Europe). Egész életében ennek az elvarázsolt, földbe ájult Európának a nyomait kutatta. Összegyűjtötte és csoportosította a világ múzeumaiban, főleg raktárakban elfekvő leleteket, és gyűjtése alapján írta meg a The Language of the Goddess (Az istennő nyelve) című meggyőző és lenyűgöző kötetét. Címoldalán az emberi történelem talán legszebb, de mindenesetre a legteljesebb értelmű istennőszobrával. Ez az alak tökéletesen megjeleníti a létezés-teremtés legboldogabb keresztszimbolikáját, évezredekkel a majd eljövendő, a létezésdrámát felmutató tragikus kereszt előtt. Mégiscsak létező aranykor kézzelfogható üzenete ez a felfedett kultúra, s egyben döbbenet, hogy az elmúlt négy-ötezer évben istennő anyánk arcán jártunk, vakon tapostuk a földet. Gimbutas szerint Krisztus előtt húszezertől négyezerig létezett itt, Európában egy békés magaskultúra, amely szelíden sugárzott – és nem hódított – Észak-Európától egészen Krétáig, Egyiptomig. Abban az időben, amikor még nem álltak az egyiptomi piramisok, amelyek „csak” az elmúlt tízezer évben kezdték el geometrikus fantasztikumukkal sugározni birodalmuk szinte földöntúli felsőbbrendűségét.
Mészkő termékenységistennő-szobor, Kr.e. 3.000 Ciprus
Archaikus emlékezet
Talán mi, akik húszezer év után itt élünk, nem vagyunk képesek megérteni, hogy e nagy idő kultúrája mélyen bennünk él és feltárható, felszabadítható például a folklórban őrzött tudás felismerésével. A reveláció, a kinyilatkoztatás erejével hatott, mikor az 1970-es években Erdélyi Zsuzsanna közölte gyűjtését, az archaikus népi imádságokat. Bizonyítékául annak, hogy minden írásos segítség nélkül képes őrizni a népi képzelet évezredek tudásarchívumait. Nagy bajok idején, nagy tragédiák megelőzésére az archaikus kultúrák halottaik szellemét hívták segítségül. Érdemes elgondolkodnunk azon, miért.
Európának a Magna Mater békekultúrájából és az evangéliumi kereszténység értékszemléletéből ötvözött érzékenységgel kellene megszólítani a többi földrészt az együtt teremtés érdekében. Bármennyire romantikusnak tűnik ez, nem reménytelen. Mintha már a római egyház is fordulna a konstantini társadalmi-politikai kereszténységtől az evangéliumi kereszténység felé. A most lezárult szinóduson a Domonkos-rendi Timothy Radcliffe bíboros kaput nyitott azzal a mondatával is, hogy „az a feladatunk, hogy számot vessünk nehéz kérdésekkel, és elviseljük őket”.
Nem Európa hanyatlik
Ezzel egybecseng az az ortodox rabbik által 2015-ben megfogalmazott nyilatkozat, amely elismeri, hogy a zsidó és a keresztény vallásban több a közös, mint a különbség, és szövetségi missziójuk együtt munkálkodni a világ üdvösségén. Ezeken az alapokon tehát új szövetség bontakozhat ki, amely a felvilágosodás szellemi, társadalmi csapdáit elkerüli, és cáfolja az európai haldoklás mítoszait. Kiderülhet, hogy nem Európa hanyatlik, hanem a hanyatlásképlet apokaliptikus házalóinak együgyű képzelete.
Ehhez természetesen új, kikerülhetetlen gondolatok kellenek, és akkor Európa képes lesz arra a csodára, hogy az emberi szellem új egyensúlykísérlete legyen. Az európai kultúra jobbik részének az elmúlt évezredben már volt ilyen centrális helyzete. Jobb időkben innen terjedt nyugatra, az atlanti világ felé a kereszt szeretetüzenete. Innen áradt Oroszországon keresztül kelet felé az a keresztény humanizmus, amelynek egy Pavel Florenszkij vagy Nyikolaj Bergyajev a csúcsait mutatták fel. Erről a lelki-szellemi magaslatról zuhant abba a zavarba a mai Oroszország, hogy a jövendő Oroszország-Eurázsiának minden erővel szembe kell fordulnia az idegen európai–amerikai civilizációval. Természetesen ennek a helyzetnek – a mai helyzetnek – a kialakulásában a nyugati hatalmi-gazdasági manipulációk is vétkesek. Ám micsoda pallérozatlan politikai képzelet vagy manipuláció az, amelyik nem tud vagy nem akar különbséget tenni egy nagy kultúra értékei és a benne működő hatalmi mozgások salakja között.
Az európai kultúra új egyensúlykísérlete most az lehetne, hogy segíti megerősödni az orosz kultúra legszebb árnyalatait, mert csak az képes Oroszország civilizációs szakadását meggyógyítani. De Európának ott kell egyensúlyoznia egy lehetséges nyugati technobirodalmi diktatúra és egy keleti messianisztikus birodalmi diktatúra között.
Dromokorácia és a boldog Sziszüphosz
Most, amikor talán az utolsó hagyományos geopolitikai háborút vívja Oroszország Ukrajna ellen, formálódhat éppen Európából az az elképzelés, hogy már két okból is abba kellene hagyni a régi geopolitikai elvekből táplálkozó és régi fegyverekkel vívott katonai sakkjátszmát. A sakk mint ősi háborús taktikai mátrix legyőzetett a digitális világ által, és még csak nem is kellett hozzá az új csodafegyver, a kvantumszámítógép és az általa hordozott mesterséges intelligencia. Elég volt hozzá egy IBM. Ami az emberi gondolkodásban csak matematikai alapú, azt legyőzi a mesterséges intelligencia. Ennek gyorsasága és kapacitása másodlagossá teheti – talán már teszi is – a geopolitikai elgondolásokat. A tér háborúját kezdi felváltani az idő háborúja, amelyben a tér jelentősége összezsugorodik, ahogyan azt már a múlt század végén Paul Virilio francia filozófus, urbanista és haditechnika-kutató kifejtette.
A régi háború világa belefullad az új háború káprázatába. A virtuális térben virtuális geopolitikává lényegül át. A Virilio által dromokráciának nevezett, mesterségesen felgyorsított nihilista világ helyett annak az értelemnek – ha még létezik –, amely a jobbik Európát megalkotta, bele kellene vonni a világot magasabb szellemi játékokba, az együtt teremtés izgalmas szeretetközösségébe. Ez természetesen sziszüphoszi munka lenne. Ám, ahogy Albert Camus sugallta, Sziszüphosz boldog.
A szerző etnográfus, az MMA rendes tagja
Nyitókép: Heinrich Bünting: Európa, a föld első része szűz alakjában (1587)
