A legelterjedtebb elképzelés szerint Európa neve a görög mitológiából származik, és iskolás gyerekek is mantrázzák a Bika (Zeusz) és az Európé nevű királylány történetét. Ez a csacska mese felvilágosító erejű példája

a mitológiai témák kiüresítésének, majd a racionális észre hivatkozó varázstalanításának.

Oswald Spengler hívja fel rá a figyelmet, hogy ez a jelenség általában mindenhol megjelenik a magaskultúrákban.

Talán a történelem folyamán egyedül Európa volt képes arra, hogy antagonisztikus szellemi ellentétek párharcából, olykor nagy áldozatok árán, de építkezett. Vélhetőleg már a kezdetek mitológiai képe is valami ilyesmit takar, mikor a Bika-kultusz és a Nagy Anya-kultusz összefonódását mesélik el a görögök szokásos fecsegő stílusukban. Ám még a felhígított mitológiák mélyén is érdemes kutakodni, mert olyan mélyek a mitikus gondolkodás forrásai és a bennük működő nyelvi erők, hogy a rárakódott kulturális zavarok szellemi guanóján is

képes átsugározni olyan jelentésréteg, amely az eredet lényegét és igazságát sejteti.

Az Európa elnevezésnek ezért kutatták nyelvi forrásait és találtak is egy észszerű nyomot. Amikor a szó gyökerét vizsgálták, kiderült, hogy ez a szó az akkád erebu szóból is eredhet, ami napnyugtát, nyugatot jelent.

Ez az észszerűnek számító származásvonal azonban másoknak kevés volt, és az Európa szóban „szajha ésszel” (Luther kifejezése) valami vonzóbbat, valami izgalmasabbat kerestek. Így találtak is egyet a görög eurüsz (szép) és az opsz (arc) összetételben, ami szép arcot jelent, és így nevezték még Krisztus előtt 500 körül is Görögországot és az attól északra fekvő területeket. Az európai történetírás fővonala ezzel nem sokat tudott kezdeni, mert számára a Krisztus előtt 500 előtti idők Görögországától északra fekvő Európa és az attól keletre eső szkíta Kelet a barbárság területeit jelentette. Nem sokban zavarta ezt az elképzelést, hogy a Dionüszosz-kultusz erről a területről (Trákia) jött Görögországba, és vélhetőleg a termékenység anyakultusza, a Démétér-kultusz is innen, erről az északi tájról ered.

Ez a Démétér alapította a görögség centrális misztériumvallását Eleusziszban.

Ezt a misztériumkultúrát bontja majd le a görög „felvilágosodás”, a szókratészi filozófia, amely a régi, preszókratészi görög mitológia varázstalanítása. Szókratész világképe válik majd az európai értelmiségi típus alapképletévé, még a kereszténységet is beleértve, mert azt is beoltotta először Platónon, majd Arisztotelészen és Aquinói Szent Tamáson keresztül. Európa varázstalanítása – Max Weber kifejezésével élve – nem a reformációval és nem is csak a reneszánsszal kezdődött.

A régi görögök az eurüsz opsz, a szép arc emlegetése közepette vigyázó szemüket a tőlük északra elterülő, általuk még jól ismert és tisztelt kultúrára irányították. A huszadik század nagy régészeti feltárásaiig nem is voltunk képesek értelmezni ezt a jelenséget, és úgy tekintettünk rá, mint a mitológiák ködébe vesző (tév)képzetre.

Leonidas Drosis Démétér-szobra az Athéni Akadémia homlokzatán (Wikipedia, fotó: George E. Koronaios)

 

Európában a legizgalmasabb régészeti feltárásokat, archeológiai, nyelvészeti és folklór összehasonlításokat a huszadik században Marija Gimbutas litván-amerikai tudós, a Harvard Egyetem munkatársa végezte el. Ezekből azt a következtetést vonta le, hogy Krisztus előtt 30 000 és 4500 között létezett Európában egy olyan magaskultúra, amelyik kisugárzott a későbbi szkíta, sumer és görög-krétai területek felé. Ez

a Régi Európa Istennő orientált vallású, nem matriarchális, hanem nőtiszteletű – termékenység-istenanya-kultuszú – volt,

és a rengeteg szoborlelet ezt a termékenységet sugárzó, idealizáló nőiséget mutatta fel.

Ez egy női és férfi partnerségi agrártársadalom lehetett, amelyben csak Krisztus előtt 4500 körül tűnnek fel a temetőkben a háborúskodás nyomai. Ekkor jelentek meg Európa közepén a Keletről érkező, harcos területfoglaló indoeurópai népek. Ez az új hódító kultúra a következő évezredekben a saját képére formálta az akkori Európa közepét. A Régi Európa kultúrája kiszorult ebből a térségből, de Görögországban és Krétában őrizte még az eredet szépségét. A Szép Arc,

a Régi Európa görög és krétai „száműzetésben” élt még tovább, és lehet, hogy mi ezt a múltat szeretjük a görögségben.

Démétér istennő termékenységszépségét és a harc nélküli párkapcsolatban létező, a Kurosz-szobrokon megjelenő férfiarc világgal elégedett mosolyát.

Európát mindig Keletről támadják meg területet és gazdagságot megkívánó harcos népek. Az ilyen harcos népek voltak a muszlimok, akik a VIII. században már Párizsig jutottak, vagy a XV. században Budáig és Bécs alá.

Martel Károly a Tours-i csatában (Grandes Chroniques de France)

 

Az igazi titok az, hogy „…annyi balszerencse közt / Oly sok viszály után” miképpen tudunk mindig talpra állni. Ismerjük-e egyáltalán, hogy Európa példátlan dinamikája a történelemben miből ered? Úgy tűnik, mintha Európa kultúrájának mélyén olyan védőoltással rendelkezne, amely állandóan megmenti.

Ez az első ránézésre mindig civódó Európa mintha saját ellentmondásainak hálójában lenne erős.

Európa egyik sorsdöntő pillanata 732. október 10-én következett be. Abd al-Rahman ibn Abd Allah al-Gafiqi andalúziai emír elhatározta, hogy végigrabolja a frank területeket. Nem számított rá, hogy ez a pimaszság összekovácsolja Martell Károly frank uralkodónak és Odot, Akvitánia hercegének szövetségét, akik így biztos győzelmet arattak.

Európa szívében olyan hatalmi koncentráció jött létre, amely az 1100-as években már a Szentföldre helyezte Európa muszlimok elleni védelmi határait,

s azok vélhetőleg a mai napig ott húzódnak.

A IX–XI. században kezdte el felmutatni Európa azt a dinamikáját, amely későbbi, világtörténetileg is rendkívüli fejlődését megalapozta. Például amíg a muszlimok teljesen elhatárolódtak a nyugati kulturális innovációk átvételétől, addig ez az új Európa magába szívta a muszlim arab kultúra minden csodáját, a matematikától az építészetig, és az 1100-as évek elejétől olyan szintézist teremtett a katedrálisépítészetben, ami világviszonylatban is egyedülálló kultúra- és gazdaságszervező modellé vált. Méltó példaként tekinthetnénk rá ma is. Még a Régi Európa is elküldte szellemi áldását ehhez a vállalkozáshoz.

A chartres-i katedrális alapozásakor egy körtefából faragott asszonyi figurát találtak, ölében egy fiúgyermekkel,

amelyet aztán a francia forradalomig őriztek, amikor eltűnt, akárcsak a Régi Európa és a katedrálisépítő új is.

Chartres, a székesegyház királyi kapuja (Wikipedia)

 

Polaritásokban, ellentétek feszültségében él, sőt abból építkezik az elmúlt kétezer év Európája, a mi Európánk. Karl Jaspers fejti ki ezt Európa szelleméről értekezve: „Európa maga alkotta meg minden pontnak az ellenpontját. Ez talán azért sajátos, mert így minden lehetségessé válik.” Fel is sorolja a meghatározó szembenállásokat, kereszténység és ókor antitézisét, ami

örök harc, de állandó szintézis is, egyház és állam, nemzet és birodalom, katolicizmus és protestantizmus, teológia és filozófia, tudomány és hit ellentétét.

Napjainkban ezt a többszólamú szerkesztésmódban hullámzó életerőt kezdi ki akarva-akaratlanul egy szinte okkult apokalipticizmus, amelyben egymásra licitálnak Európa közeli pusztulását vizionáló egy-ügyű gondolkodók. Fő működési területük a vélt vagy valódi háttérhatalmak leleplezése. Természetesen az igaz, hogy mióta a világ világ, itt fondorlatoskodnak körülöttünk életidegen önző hatalmak, azonban soha nem felejthetjük, hogy

a legborzalmasabb háttérhatalom az ember bűnre való hajlama.

Az aktuális főgonosz háttérhatalomra való mutogatás mögött is ennek – a saját felelősségnek – az elleplezése sejlik fel.

Mi azonban nem szűnhetünk meg reménykedni egy újjáépülő Európában, ezért kedveljük Wolfgang Schluchter tézisét, hogy a világnak varázsától való megfosztása nyilvánvalóan létrehozza újra elvarázsolásának szükségességét. Ezen dolgozhat az az új európai értelmiség, amelyik megfogadja a szentté avatott Edith Stein intését: „Ne fogadj el semmit igazságnak, ami szeretet nélkül van. És ne fogadj el semmit szeretetnek, ami igazság nélkül van.”