Bereti Gábor nagyon pontos elemzést ad a közvetítőnyelvek, az erre a szerepre alkotott univerzális nyelv szerepéről. A közvetítőnyelv valóban nagyon fontos, hiszen – ebben igazat kell adni a szerzőnek – az európai nyelvi sokszínűség szinte lehetetlenné teszi egymás nyelveinek kölcsönös elsajátítását.
A közvetítőnyelv pedig valóban felveti a hatalmi, politikai meghatározottság kérdését. Izgalmas gondolat, vajon az angol globális közvetítőnyelv-szerepe megingatható-e manapság, hiszen ideális egymás – gyakran persze felületes – ismeretéhez. A közép-európai nyelvek tanulása mellett érvelve is egyre inkább hallhatjuk az ellenérvet: éppen az angol közvetítőnyelvnek köszönhetően teljesen felesleges ezzel vesződni. Sőt, ami a legújabb szempont, a mai fordítóprogramok már kitűnően fordítanak angolra. A közép-európai nyelveken írott szakcikkeket csak angolra kell fordíttatni velük és máris megteremtődik a megértés illúziója.
A közvetítőnyelvek összekapcsoló szerepe látszólagos. A közép-európai régióban olykor inkább eltávolít minket egymástól. Ha mindenáron közvetítő-
nyelvet szeretnénk találni, nem is kéne sokat keresgélni, térségünkben ott (volt) a német „világnyelv”, amit térségünkben is használtak, használnak, benne a közép-európai kulturális közösség közös kifejezései, földrajzi nevei stb. Persze mára a német is kezd a „kisnyelvek” sorsára jutni.
Szomszédaink nyelvén szólni azonban nem csupán a puszta megértést jelenti. Ennél mélyebb, talán nem túlzás, nemzeti sorskérdés. Az egy regionális közösségbe tartozást biztosítja, közös kód, kódrendszer létét, a közös történeti hagyomány továbbélését és egymás megismerését jelenti. Ez régiónkon kívüli (vagy az eszperantó esetén azon túli, a fölötti) közvetítőnyelv esetén elvész. Pedig enélkül aligha létezhet a manapság annyit hivatkozott közép-európai, visegrádi közös identitás. Egy nyelvet nem beszélőknek, egymást nem vagy csak felületesen értőknek nem lehet közös az identitásuk. Hogy példát is hozzunk, ami Pálfalvi Lajos polonista egyik kedvenc hivatkozása, a magyar téesz szó összes közép-európai megfelelőjének jelentéstartományában benne van a kollektivizálás emlékének minden tragikuma, hol van ez meg az angol Common Farm, Cooperative Farm kifejezésekben?
Szomszédaink nyelvét ismerni, különösen számunkra, alapvető nemzeti és regionális politikai kérdés is. Az általános tájékozódáshoz persze egy közvetítőnyelv, talán nyugodtan kimondhatjuk, bármelyik, széles körben ismert közvetítőnyelv ismerete tökéletesen megfelel. De baj, ha már csak az marad. Bereti Gábor azt írja, hogy mindmáig egyoldalú, nyugati szemüvegen tekintettünk egymásra. Inkább úgy fogalmazhatnánk, ma már így tekintünk egymásra, mindez az utóbbi időszakban alakult így.
Szomszédaink nyelvének ismerete persze nem lehet, sosem volt tömeges. Mégis felmérhetetlenül fontosak (voltak) azok az egyetemi központok, kisnyelvi filológiák, ahol megszületett a magyar értelmiség szűk, de a közép-európai nyelveket jól ismerő rétege, a fordítók, a térséggel foglalkozó szakemberek, akik a közös kulturális kódot elsajátítva közvetítettek. Szomszédos nyelveket beszélő szakembereket már alig találunk, a szomszédaink nyelvének oktatásáért érvelve pedig a közvetítőnyelvek remek szerepéről hallhatunk, illetve, hogy az Unió keretei között már inkább külföldön, Prágában, Pozsonyban, Varsóban stb. kellene csehül, szlovákul, lengyelül tanulni. Ami, ha csak a nyelvtudást és nem a közös kulturális kódot nézzük, még igaz is lehetne. De vajon előkerülnek-e Rákóczi csehországi tanulóévei, 1848/49 lengyel vonatkozásai, vagy a szlovák művelődéstörténet hungarus elemei. Megjelennek-e a magyarországi összefüggések térségünk művelődéstörténetében, egyéb vizsgálataiban? Ezért is kéne megtalálni e nyelvi képzések új, támogatott helyét a magyarországi felsőoktatás mai rendszerében.
