Életemben először 1974 nyarán, huszonhárom éves koromban jártam Erdélyben, ráadásul egyből a Székelyföldön kezdve. Orvostanhallgató barátommal Brassóból érkeztünk Csíkszeredába, utána pár napig Udvarhelyen laktunk, a katolikus papnál, aki egy derűs reggelen figyelmünkbe ajánlotta, hogy székely búcsú lesz aznap a közeli Máréfalván. Nosza, azonnal. A buszból kilépve: hatalmas tömeg, ünnepi kavargás, árusok, forgatag. Összefogózva jártak a lányok a széles úton – egyik eredetibb, egzotikusabb-gyönyörűbb, finomabb alakú, mint a másik…Hamar megtudtuk, estére bál lesz a művelődési házban… ők is, mindketten, persze. Megmutatták, hová menjünk az adott időben értük. „Itt várjatok, s majd jövünk, s majd itt megkaptok münköt.” El. Dermedten, tompa hülyeségben meredtünk egymásra Olivérrel. Hallottad mit mondott? És hallottad, hogy mondta?! Ez a tiszta, őszinte népi nyíltszívűség, ez, ez az, nem mint azok az otthoni megjátszós p…k – őrülten készültünk, tőlünk telhetően szépítkeztünk-illatosítottunk, a kocsmában amit lehetett, kölcsönkértünk, lestük az órát. Időben, hajszálpontosan fel is tűntek a lányok. Furcsa, szokatlan tömeg követte őket szorosan, idősebb vagy legalábbis középkorú, fejkendős-kiöltözött asszonyok, vagy öten. Újra összenéztünk. Hiába, meg kellett tanulni a székely nyelvjárást a maga speciális jelentéstartalmaival… (A bálban hajnalig táncoltunk, persze minden érdemi előrehaladás, férfiúi eredmény nélkül.Virradatkor a bágyadt, már csak busz és ágy után vágyakozó kifelé-tolongásban szédülve hallottuk a mondatot: Haat áz álég gyánge egy bál vót, csak két ámbért bicskáztak meg…)

*

A lövétei kocsmában már az első körnél odalépett mellénk a nagydarab, láthatólag errefelé bizonyos vezérszerepet betöltő, jóvágású fiú. Magabiztos volt és határozott. Egyenesen hozzám fordult – hármunk közül alighanem én voltam a leghangosabb.
– Osztán szkanderezni tudsz-é?
Az első döbbenet zsibbadtságában csak bólintani tudtam. Már vitt is egy asztalhoz, amit sietős tisztelettel tisztítottak le a többiek. Nekikészültünk, de csak vagy fél percig tartott az egész. A leghalványabb esélyem sem volt. Utána azonnal felállt, egy kör pálinkával tért vissza. Mindnyájunknak hozott. Lerakodott, csak azután szólalt meg. Ismét hozzám fordult:
– Azt tudod-é, hogy székely szarta a magyart?
Később, rémlik, bátortalanul valami fél évezrednyi, csekélyke négy-ötszáz évnyi fórt emlegettem, hogy az a történelemben csak egy-két másodperc, de megvallom, többre nem emlékszem. A körök számolatlanul érkeztek.

*

Este értünk kolléganőmmel Parajdra. Késő volt, tizenegy körül járhatott. Megtalálván a szálláscímet, csöngettünk-zörgettünk. Egy pillanat múlva – lidérces álom, rémfilmek emléke – hatalmas, embermagasságúnál is nagyobbnak tűnő négylábú magasodott fölénk, két lábon vicsorogva. Mozdulatlanná merevedve, sarkunkig elzsibbadva próbáltunk (talán) nyöszörögni valamit, de belülről, hátulról már erőteljes férfihang hallatszott:
– Ne tássánák félni! Magyar kutya áz!

Havas Bucsin, Parajd  
(fotó: azopan/adományozó: Bartha Gergely Kristóf)

 

*

A szerkesztőség tagjai összevissza tekeregtek a Békás-szoros irdatlan sziklafalai között, a kanyargós országút mentén sorakozó árusok tengerében. Kicsit leszakadtunk a többiektől, muszáj volt meg-megállni, nemcsak nézelődni, kicsit szóba is elegyedni, vagy éppen csak szótlanul élvezni… mit is. Mindent. Az egészet. Érzelmekbe-gondolatokba merülve hallgattam, de az egyik árus hangja váratlanul felriasztott:
– Vágyán egy bicskát! – mutatta, nyújtotta felém.
– Nem, nem kérek, köszönöm.
– Ugyan vágyán mán éggyet, no!
– De nem, nem kérek…
– Ájsze vágyá mán meg, nézze, e…!
– De hát nem kérem, kedves bátyám, nem kell nekem bicska…
– Ugyan vágyá mán meg – úgy viszi az olá bőrt…!

*

Idősebb barátaim vittek el a nagyjából velük egykorú falusi házaspárhoz Csíkban. Gyönyörű ház, nagy udvar, a már jól ismert vendégszeretet és embermeleg. A napsütötte udvaron koccintgatva minden békés, megszokott és hangulatos. Váratlanul magas, feltűnően jó alakú, igen jóképű tizenévesforma legényke tűnik fel az udvaron. Nem szól senkihez, hozzá sem szólnak. Tesz-vesz, térül-fordul, aztán eltűnik.
– Pista bátyám – fordulok a házigazdához – tán a maga fia ez a helyes gyerek?
– Hát az anyja aszongya, én nem tudom…

Csíkszentmiklós, 1982  (fotó: azopan/adományozó: Orbán Imre)

 

*

Szeredai szállásadónk visz erre-arra a városban. Rosszkedvűnek látszik, mint aki neheztel valamiért.
– Nem ezeket kéne itten nézdegélni – mutat körbe a ritka ronda panelmonstrumokon, amiket errefelé blokkháznak hívnak. – Három nagy Áronunk van minekünk… – mondja berzenkedve-bizonykodva, mintha bárki is vitatná vagy kétségbe vonná szavait. – A Márton, a Tamási meg a Gábor.
Később kapcsolok: hit, szellem, fegyver.