Petőfi neve a magyar tudatban egyértelmű a költővel – írja Szerb Antal. Fűzzük hozzá rögtön: a sodró lendületű kamasszal, a csupa nagybetűs, lobogó IFJÚSÁGGAL is. Ehhez, szentségtörő megállapítás, versei mellett prózáját legalább annyit kellene olvasni. Leveleit – mondjuk éppen az Aranyhoz írtakat – vagy úti jegyzeteit. Igen bölcsen mondja Illyés Gyula, hogy a prózán úrrá lenni sokkal nehezebb, mint a versen; nagy versek húszéves ifjú titánoktól kitelhetnek, nagy próza még harminc-egynéhány évestől is alig(ha) – erre a műfajra legalább tíz, de inkább tizenöt-húsz év múlva érik meg a lélek. Déry Tibor úgy fogalmazott – sok hasonló evidenciából látható –, hogy a prózaírónak, ha komolyan vinni akarja valamire, sokáig kell élnie. A lelket az érési folyamat viszi előre – negyvenöt-ötven körüli kortárs prózaíróra a létező legnagyobb dicséret az ilyesféle minősítés: úgy ír, mintha legalábbis nyolcvan lenne…

Hogy egy alig huszonnégy éves ifjonc oldott, kötöttségeket utáló, mai szóval lezser, „laza” srác: legalább annyira természetes, mint az ehhez tartozó zűrzavaros, kedvesen-tapasztalatlanul korlátolt világkép, üdén éretlen bölcselkedési próbálkozássorozat vagy éppen a bulizásokhoz, illetve a koronként másként nevezett, ennek megfelelő mulatásokhoz – alkalmilag netán holmi dorbézolásokhoz és hasonló miegyebekhez – való természetes vonzódás. Nem beszélve a másik nem iránti, erőteljesen felfokozott érdeklődésről.

Hogy a fentiekből mi minden és miféle úton-módon tükröztetik rögzített – írott – formában: nagyon is személyiség, képesség-adottság és hasonlók dolga. Csakhogy a Petrovics Sándornak anyakönyvezett egyén esetében az emberi lélek oly mértékű rendkívüliségével szembesülünk, hogy egy méltó kései utódhoz kell fordulnunk megértésért: „Állok az ablak mellett éjszaka, / S a mérhetetlen messzeségen át / Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd / Távol csillag remegő sugarát. / (…) Egy égi üzenet, mely végre most / Hozzám talált, s szememben célhoz ért, / S boldogan hal meg, amíg rácsukom / Fáradt pillám koporsófödelét. / Tanultam én, hogy általszűrve a / Tudósok finom kristályműszerén, / Bús földünkkel s bús testemmel rokon / Elemekről ád hírt az égi fény.” Igen: „ó jaj az út lélektől lélekig” – ahogyan Tóth Árpád elénk tárja –: ez az, ahol az egész Petőfi-kérdéskör kvintesszenciája rejtezik, távoli, kozmikus fényjelenségrejtélyként, s ez az égi-földi üzenet, gyanítom, úgy ér el lélektől lélekig („ó jaj”, de kissé ironikus-elégedetten), hogy egyszerűen megragadja és magával viszi – továbbröpteti – a másik lelket, akár egy huncut magabiztossággal mosolygó hun lovas a kibomlott hajú germán szépséget valahol a fekete erdők szélén.

Petőfi 1845 és 1847 között írja az Úti jegyzeteket, illetve az Úti leveleket. Egészen sajátságos „lélektől lélekig útirajz” mindkét írásmű. Illyés azt írja, kifejezett örömmel szemlélhető bennük „a gáttalan rohanás”, „a szívnek ez a szinte szabad képzelettársítási kitárulása”. Nézzük, szinte csak úgy találomra.

Június végén, a Felvidékről már hazafelé tartva ér Losoncról Balassagyarmatra. Ahol „vásár volt. A vásár legkedvesebb látványaim egyike… átaljában mindazon hely és alkalom, hol minél több embert láthatok. Én a természetnek is meleg barátja vagyok; de hiába! egy szép hölgyet, egy részeg embert stb. mégis sokkal nagyobb gyönyörűséggel szemlélek, mint akármi tájat.”

Ebben a három sorban, tűnjék akármekkora túlzásnak, világok rejtőzködnek. Olyan emberi lélekvilágok, amelyek a legszélesebb értelemben vett humánum irányába ragadnak el bennünket. Csak valóban nagy lelkek, csak az igazi, ha úgy tetszik, bizonyítottan humanista szemléletű és gyakorlatú személyiség élvezi és lubickol lelkesült, felszabadult örömmel nagy embertömegek kellős közepén, nagy vásároktól teli stadionokig, átfűtött hangulatú tömegtüntetésektől „csápolós” koncertekig. Akinek ráadásul megakad a szeme szép lányokon és – szemforgatás, álszent illedelmeskedés nélkül – bevallja, hogy biza egy-két „jó fej” részegen is, tudván tudva, sokszor mennyi eredeti szellemesség, jópofa, utánozhatatlan kedveskedés vagy éppen valóban jó vígjátékba illő jelenet állhat elő némely illuminált embertársunk jelenlétének köszönhetően. Sőt, Sándor tán még meg is sejti a jelenség egyik kései – már huszadik századi – bonmot-jának, meglehet, kissé cinikus, de originális valóját is (a kiváló délvidéki szerkesztő-esszéista Hornyik Miklós írta le egyik, ha jól emlékszem, a déli magyarok fotós doyenjének, Dormán Lászlónak igen-igen emlékezetes jellemzésekor: „Igyunk, hogy pirosodjunk: úgy szép a magyar, ha részeg.”)

Fenti néhány idézett Petőfi-sor: a lelkeket magával sodró, meghitt, derűs emberség, és a már ifjúkorban oly kitűnően érzékelhető, vonzóan szép világkép és szemlélet igen tömör foglalata. Meglehetősen sokat megsejtetvén a majdani teljes költői életmű nem egy és nem két vonatkozó eleméből…
A Kerényi Frigyeshez írott Úti levelek 1847. július 11-i keltezésű XII. darabjában, arról beszámolván, hogy Sárospatakról belátogatott Sátoraljaújhelyre Kazinczy
Gábor barátjához, kifejti, hogy a későbbi 48-as országgyűlési képviselőben és publicistában, a nagy Kazinczy Ferenc unokatestvérének fiában a rögtönző szónoklat elérte „a non plus ultrát”. És hozzáfűzi: „Olyanok, mint ő, talán lehetnek, de nála különbek nem. (…) És ha ír? stylusa éppen ollyan botrányos, mint Kuthy Lajosé. Különös, hogy e két ember, kikben oly sok, oly buján termő a gondolat, ugyanazon köntösbe öltöztetik irataikat, mibe az eszmekoldusok: sallangos, puffogó dagályba. Épen olyan, mintha valami szép fiatal leány kacér nagyanyjának csipkés, pántlikás, bokrétás és tudja a jó isten micsodás kalapját tenné föl. Föl nem érem ésszel, hogy vannak nem-mindennapi emberek közt olyanok, kik nem tudják vagy nem hiszik, hogy az egyszerűség az első és mindenek fölötti szabály, hogy akiben egyszerűség nincs, abban semmi sincs.”

A Kazinczy–Kuthy-példázat már a lélekvivő, a lelkeket mindig sodorni képes fiatalember izgalmasan rejtélyes alakjának kulcsa felé mutat. A már emlegetett próza éréspróba-bizonyító erejét felerősíti a Petőfi-írásokban – versben és prózában egyaránt – nyomon követhető jelenség: az ideálegyszerűség a maga teljességében úgy adatik elő, hogy már-már színtelennek hatna, amikor egyszer csak, hirtelen-váratlanul – viszont mindig – előugrik egy kép, egy sor, amely a maga költőiségével, hallatlan eredetiségével máris fellendíti a művet – s a lelket – a szférák magasába. Ez Petőfi titka. „Pedig az a sor nem is patetikus, nem színes, nem stilizált” – mondja Szerb Antal. Nem hát. Csak lélekvivő. De az aztán teljesen. El lehet tanulni a közvetlenséget, az olyannyira kívánatos „egyszerűséget” (mert akiben egyszerűség nincs, abban tulajdonképpen tényleg semmi sincs) – de ezt a többletet, ezt a varázsszót, ezt a szezám, tárulj-t nem. (Szegény jó, mára – méltatlanul – szinte teljesen elfeledett-elfeledtetett Kuthy Lajos, a korai magyar társadalomábrázoló nagyregény első kísérletének mestere – Hazai rejtelmek című regénye nagyon is figyelemre méltó –: nem tehetett arról, hogy volt egy kortársa, aki költő létére a próza világában is azt tudta, amit a lírában is csak nagyon-nagyon kevesen – úgy lehet, senki, Aranyig legalábbis.)

A fiatal személyiség permanens türelmetlensége, izgága, örök lendületessége közismert ugyan, Illyés Gyula Petőfi kapcsán azonban azt fejtegeti, mennyire más a helyzet, ha ezt a rokonszenves hányódást megdöbbentő módon egy érett, kész alkat szólaltatja meg. Ha azt mondom, kétszáz éves minden idők legzseniálisabb magyar huszonévese: végső soron egy kóros túlérettségben leledző, lélekvivő fiatalember utazgat itt összevissza az örökkévalóságban, Ungvártól Koltóig, Debrecentől Budáig és tovább (meg vissza) –, aki teljes fegyverzetben (derűs emberszeretettel és közösségi szemléletmóddal, páratlan esztétikai ösztönökkel és íráskészségbeli adottságokkal, stb.) pattanván elő a magyar Zeusz-Öregisten fejéből, méri, csak méri fáradhatatlanul a delejes varázsolásokat
a lelkekre. És már tova is száguldott velük.

 

A szerző író, újságíró