„A bolgár festő ebben a hajnali órában magányosan tanyázott itt, betört keménykalapban, arca és homloka átragasztva flastromokkal, verekedett valahol az éjjel, talán az amerikaikkal vagy a franciákkal, mert húsz éve élt Párizsban, s nevét az egész világon ismerték olyan körökben, ahol, mint Vaszilieff úr mondta, még fontos volt a művészet – de éjjel, ha kokainmámorban megérkezett a Dôme-ba (…) gyakran csapott botrányt.”

Márai Sándor emlékezik meg így egy festő ismerőséről, aki minden bizonnyal a Pascin néven ismert Julius Mordecai Pincas, a Párizsi Iskola bolgár művésze lehet, Idegen emberek című, Párizsban töltött éveit felidéző regényében (a mű 1931-ben jelent meg, 2005-ben adták ki újra – a szerk.).

De hát honnan tudjuk, hogy éppen Pascin az, akiről az író megemlékezik, amikor a festő nevét meg sem említi?

Nem csak abból következtethetünk erre, hogy az alkoholizmussal és depresszióval küzdő Pascin valóban hajlamos volt az antiszociális viselkedésre: ahogy Gaston Diehl műkritikus írja,

úgy távozott az élők sorából, hogy felvágta a csuklóját, felakasztotta magát montmartre-i műtermében, és vérrel írt üzenetet hagyott a falon szeretőjének.

A megoldás a regény kulcsszavában, a „dóm”-ban rejlik. Az Idegen emberek első szavai, melyek a cselekményt megismerve egy németországi, gótikus építményre utalnak – „A fényesség, mely szemébe csapott, mikor a dóm kapuján kilépett (…)” –, s a regény zárójelenetében a Párizsból Budapestre visszaköltözni készülő főszereplőt egy arrogáns angol hölgy a kölni étkezési lehetőségekről faggatja – márpedig az egyetemes építészettörténet egyik legismertebb alkotása a kölni dóm, a regény főszereplője is a középkori dómokkal kapcsolatos tanulmányai végeztével kallódik ide-oda az első világháború utáni Európában.

Beszédes, ahogy a főhős egyre halogatja, hogy hazatérjen, és friss doktorátusával a hóna alatt megkezdje tanári éveit szülővárosában, „Gyarmaton”. A név sokat elmond Magyarország státuszáról.

A dómszerűen felépített mű középpontjában, minden bizonnyal tudatos szerkesztés eredményeképpen, a Dôme kávéház áll. A Montmartre e jellegzetes, a múlt századelőn is üzemelő, s napjainkban éppúgy nyitva álló kávézójának terasza közel fél évszázadon át volt a törzshelye az európai és amerikai festőknek, íróknak, a legkülönfélébb alkotóknak.

Az egyetemes festészet és a világirodalom (sőt, időnként a világtörténelem) oly sok kiemelkedő alakja fordult meg, s italozott, filozofált, civakodott ezeknél az asztaloknál, hogy külön nyilvántartják a Dôme egykori törzsvendégeit. Ők a „Dômiers”, a Dôme-isták. Eredetileg ez egy művészi csoportosulás neve volt, melyet még Guillaume Apollinaire adott a századelőn itt tanyázó alkotócsoportnak, melynek tagjait gyakran azonosítják a fauve-istákkal, a „Vadakkal”.

A Dôme teraszán viszont az 1920-as években is nyüzsögtek a mára már fogalommá vált nevek. Ezekben az esztendőkben Márai

Samuel Beckett, Max Ernst, Pablo Picasso, Robert Capa, Ernest Hemingway társaságában ücsöröghetett itt –

tegyük hozzá, a Nyugat-Európában máig ismert és elismert magyar író nevét sem szokták kifelejteni a „Dômiers” névsorából.

Az író az 1920-as évek végéig élt Párizsban feleségével, Lolával, s csak néhány röpke éven múlt, hogy nem szürcsölték együtt az abszintet Vlagyimir Iljics Leninnel, aki 1907 és 1911 között gyakran megfordult a kávézóban, miközben azon dühöngött, hogy utálja a francia fővárost, „ezt a piszkos lyukat”, és beperelt egy taxist, aki felborította őt biciklizés közben.

S ki tudja, vajon a regényben szereplő szélhámos, kisszerű csalóként, ám szeretetre méltó figuraként ábrázolt magyar festő, Szalámy nem azonos-e azzal a piktorral, akivel a Dôme kis asztalain áthajolva Márai az anyanyelvén beszélgethetett? Elmyr de Hory, avagy Hory Elemér, születési nevén Hoffmann Elemér, a festőművészet történetének egyik legismertebb műhamisítója, aki mindössze egy esztendővel volt idősebb Márainál, szintén gyakran keveredett lopási, csalási ügyekbe. S ez a művészettörténészek által közismert svindler (többen ma már gyűjtik a munkáit), a kávéház egykori törzsvendége, éppen ezekben az esztendőkben fejezte be párizsi festészeti tanulmányait.

Izgalmas kérdés, hogy vajon Márai egy magyar emigránstársa elbeszélését vagy saját kalandját dolgozza-e föl

abban a betéttörténetben, ahol az egyes szám harmadik személyben elbeszélt regény közepén a főhős egyes szám első személyben írja le egy fiatal, Párizsban megismert, ám vidéken élő francia nővel folytatott kapcsolatát, akit követ Bretagne-ba, ahol hosszabb időn át egy halászfaluban lakik szerelmével. (Lola csak a húszas évek elején érkezett Párizsba, ahol megismerkedtek, s ekkor az író már évek óta ott élt – a szerk.)

Nem a szerelmi kapcsolat erotikában bővelkedő ábrázolása okán érdekes ez a kérdés. Sokkal inkább egy – Márai korában még így nem nevezett, ám az ábrázolt szerelmi kapcsolatban meghatározó – jelenség, a rasszizmus leírása, annak pontos és igényes vizsgálata okán.

Egy mai napig tabuként kezelt, ám bőrünkön máig érezhető, hétköznapi rasszizmusról:

a nyugati embernek a kelet- és közép-európai emberekhez való viszonyáról, s ez esetben a franciák (pontosabban a franciák egy részének) hol nyíltan kimondott, hol burkoltan megnyilvánuló, bántó lenézéséről, lekezeléséről; a magyart, az oroszt, a csehet, a lengyelt emberszámba nem vevő, sovén gőgjéről is több helyen tesz említést a szerző ebben a regényben.

„Sale étranger!” – így búcsúzik, dühösen sziszegve a mű (a halászfalu közegébe s a francia viszonyok közé beilleszkedni eleve képtelen, hiszen a nyelvet is akcentussal beszélő) magyar főszereplőjétől francia barátnője, tanúsítva, hogy egy kelet- vagy közép-európai, még egy hosszú szerelmi kapcsolat után is csak egy „koszos idegen” („aljas idegen”-ként is fordíthatjuk – a szerk.) marad.

A rasszizmus lélektanát érzékenyen jeleníti meg a szerző:

a lány dühe, egészen váratlanul, akkor fordul „az idegen” ellen, amikor leég a helyi erdő, s ezért a falusiak rögtön az Angliából átjáró turistákat, vendégmunkásokat okolják – s pillanatok alatt feléled az idegenek iránti régi, megrögzött, zsigeri gyűlölet. Mindegy, hogy honnan jött az illető: veszélyes és aljas, hiszen idegen.

Az pedig, hogy a regény főszereplője egy Németországban frissen végzett bölcsész doktor, a mű egyik, az igazi, tőről metszett franciát megtestesítő szereplőjét, Boudin mérnököt, a műkedvelő amatőr festőt egy cseppet sem zavarja:

„Szóval tudós – mondta a francia lány. A mérnök elhamarkodva jegyezte meg:

– Ez nem ugyanaz, odalenn.”

S hogy a mű szimmetriája tökéletes legyen, Márai nem hagyja említés nélkül a berlini Romanisches Cafét sem, amely egy számára szintén ismert, hasonló gócpontja volt az európai szellemnek, s amely 1943-ban megsemmisült a szövetségesek bombatámadásaiban.

Hiszen a hadviselők sosem nézik, mi van „odalenn”, s úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy minden és mindenki, egyaránt odalenn van.