Réges-régi barátom, Horváthy Péter írt huszonöt évvel ezelőtt egy kis vallomásos könyvecskét a városról, ahol felnőtt, és ahol én is életem első tizennyolc évét töltöttem. Esztergom volt a helyszíne a Feljegyzések az elfelejtett városból című kötetnek, amelyben saját emlékek, nemzedékről nemzedékre átörökített történettöredékek váltogatták egymást… Egyike lehettem a könyv első olvasóinak – és már akkor gondolkodóba ejtett a címbeli jelzős szószerkezet, amely mögül talán csak véletlenül maradt el a kérdőjel.

Elfelejtett város? Kár volna elfelejteni! Csak a magyar történelemből több mint ezeresztendőnyi emlékezni valót őriz. Hogy mást ne mondjak, itt született és eszmélt az első magyar király. A több mint ezer év alatt aztán igen sokan születtek és eszméltek itt, akik az élet hercegének érezték magukat, s csak évek múltán döbbentek rá, hogy legjobb esetben önmagukon uralkodhatnak. De akik legalább ezt a képességet megőrizték vagy kifejlesztették magukban, azok méltán érezhetik, hogy minden örökségükből mégsem forgathatták ki őket.
Kár volna elfelejteni ezt a várost. Akik a legutóbbi háborút követő évtizedekben oly kérlelhetetlenül akartak uralkodni másokon, azok mégis (vagy éppen azért) nagyon igyekeztek felejteni és feledtetni. Mert ez a város a felrobbantott, évtizedekig csonka hídjával is Európához kapcsolódott:

műemlékeiben, bebörtönzött, majd száműzött főpapjában, a méltóságukat sértett büszkeséggel vagy öniróniával viselő polgáraiban olyasmit őrzött, amit akár a nevével együtt is készek lettek volna eltörölni.

Esztergomból mégsem lett Dózsafalva: akik készek voltak ezeket az értékeket eltörölni, szerencsére nem voltak rá képesek… Ami megmaradt, azt az emlékezet őrizte meg: illetve maguk az emlékezők. Ők őrzik (őrizzék is!) tovább – az erőszakos feledtetés kísérletei után a spontán feledés kísértései közepette.

Ötvenegy éve nem lakom itt, de azóta is itt vagyok otthon. Ritkábban jövök, mint szeretnék, de amikor csak lehet, húsvét táján mindig: hazajövök feltámadni. De hát hol is tehetném ezt másutt? Családommal mindig újra ott fagyoskod(t)unk a nagyszombat éjszakai szertartáson a hideg vízivárosi templomban. Gyerekkorom, következésképp az életem egyik meghatározó helyszíne ez a kéttornyú templom – a vele szomszédos prímási palotából hurcolták el 1948 karácsonyának másnapján „a főpapot”, ahogy őt (több-kevesebb sikerrel megfélemlíteni próbált) papjai emlegették… Éppen tíz évvel később ebben a templomban kezdtem ministrálni, „introibo ad altere Dei…”, még majdnem minden szavára emlékszem a mise zsinat előtti, latin szövegének, amelyet itt tanultam Hagyó Jóska atyától… Ügyetlenkedve később itt vertem félre a harangot, szegény Jóska atya kis híján nyakon vágott – a félrevert harangot könnyen félremagyarázhatták volna az akkori hatalmasok. Jóska atyát aztán nemsokára el is vitték, ha nem is az én harangozásomért, hanem az ifjúság keresztény neveléséért, amely akkor államellenes összeesküvésnek minősíttetett.

Fáradt, öreg édesanyám meglátogatása jó ürügy volt, hogy visszatérhessek a gyökerekhez, ahol – a szülői házban és a templomban (és halkan vagy virágnyelven egy-két kiváló tanártól is a templommal szomszédos iskolában) olyan, valóban felforgató gondolatokat hallottam, hogy nem a mindenáron felülkerekedők az élet igazi nyertesei, hogy nem biztos, hogy annak kell szégyenkeznie, akit arcul ütöttek, hogy aki akár félve is, de hajlandó odaadni az életét, az nyerheti meg azt. Mindez végigfut(ott) bennem évről évre nagyszombat éjszakáján ott, abban a hideg templomban, majd hazafelé baktatva a Kis-Duna partján, az ilyenkor még csupasz óriásplatánok alatt.

Amit Esztergomban tanultam, az jelenti az alapját az életemnek. A házunk előtti tér, az iskola, a templom, az uszoda, a német- és zongoraórák, majd végül, de elsősorban a ferences gimnázium és kollégium: ennek köszönhetem értékvilágomat, a hivatásomat és a barátaimat. Itt tanultam, hogy az ember legfontosabb tudása abban áll, hogy fáradhatatlanul keresi a választ (vagy akár fáradtan, merthogy akkor erre még inkább szüksége van…) arra a három létkérdésre, hogy Ki vagyok? Honnan jövök? Hová megyek? És megtanultunk még ezer mindent: matematikaprofesszorrá lett barátom például a matematika alapjait, a rádió karnagya a zenét. Néhányan, akik leginkább az irodalom iránt érdeklődtünk, a szerda esti „szeánszokon” Teodóz atya szobájában olvasni tanultunk, és – akik az ő biztatására-bátorítására később ezt választottuk kenyérkereső mesterségként – talán sikerült megtanulnunk valamennyire írni is.

Bátyám háza a város fölé emelkedő hegyen áll, idelátogatva szeretek hosszan nézelődni a teraszról, ahonnét belátni a folyó teljes kanyarulatát, csak a Várhegy és a Babits által is megverselt bazilika takar ki valamit belőle. Nézem a várost és a folyó túlsó oldalát is, ahova az újra fölépült hídon már – vagy most éppen? – szabadon bármikor átballaghatunk. Apával kisgyerekként sokat sétáltam a Duna-parton. Időnként – mint utóbb kiderült: minden hónap egy bizonyos napján, késő délután – elmentünk egészen a sziget végébe, ott Apa a víz szélén guggolva rákiabált a folyó tükrére, „Gyöngyi, hallasz? Jól vagyunk, és ti?” Női hang válaszolt a túlsó partról, mintha a világ végéről, „mi is”. Apa – aki ellen a háború utolsó heteiben körözést adtak ki a szlovák hatóságok – még tíz évvel később se akart bajt hozni szüleire és nővéreire, akik a lecsonkolt országrészben maradtak: ezért levelezés helyett sokáig így tartotta velük a kapcsolatot. Így tudta meg, hogy meghalt az édesanyja, és már el is temették…

Bámulok lefelé, mint a közeli Előhegyről annak idején Babits is – bitorlom a költői látványt. Bár ez a ház nem az a ház. De a város sem ugyanaz már egészen, mint amit Babits látott, és évtizedekkel utána (és évtizedekkel ezelőtt) én… És akkor még nem beszéltünk arról a különbségről, hogy ő és én… És magammal sem vagyok azonos egészen, többek közt azzal a tizenvalahány éves kamasszal. És még Babits sem azzal a képpel, amelyre ferences tanárom szerzetesi szobájából emlékeztem – amelyet aztán személyes holmija közül én kaptam meg a halála után. Korán haltak meg mindketten, Teodóz atya és Miska bácsi is, itt hagyva maguk után az Esti kérdést: „miért nő a fü, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?”

Itt vagyok otthon, ahol alig egyharmadát töltöttem az életemnek, ahol fogynak a rokonok, a barátok és ismerősök, mégsem érzem egyedül magam soha, mert esténként, amikor kimenő van a temetőben, hirtelen benépesül a kisváros. Nagy táskájával Bense doktor úr lépdel sietve a Pázmány Péter utca visszhangos csendjében, kalapot emelve némán visszaköszön valakinek; az apró termetű művészetkritikus, Dévényi Iván baktat télvíz idején is kigombolt kabátban a posta felé, nagy köteg levéllel a hóna alatt; a Vaskapu felől Kápolnai doktor és Sándor atya, a terebélyes ferences barát jön rövidnadrágosan, karjukon gombával telt kosár; a lépcsős cukrászdából a biztos kezű sebész, Oravetz Pista bácsi lép ki homályos szemcsillogással, a napsütéses éjszakában Bajor Guszti bácsi áll a festőállványa mögött, a Kis-Duna-parti platánok alatt hátratett kézzel, mint a történelmi helyzet foglyai, Dezső bácsi, az öreg tanító és Apa sétálnak, fegyelmezett kétségbeeséssel, és jönnek még sokan, de mindenkit nem ismerhetek én sem… És járnak persze itt nevüket és arcukat vesztett alakok is, mert idetartoznak ők is, akiket úgy ölel magába a feledés, mint az álruhában járó irgalom… És valami gőgös álszerénységből nehogy említés nélkül hagyjam azokat, akiket Roncshíd című regényemben az én képzeletem indított útjukra az ismerős helyszíneken: Koller Balázs és Sipeki igazgató úr, Boka Jancsi és Horváti, Olgi néni és Tímár Márta…
Egy valamirevaló városban minden együtt van, a tényektől a képzeletig, a régmúlttól a beláthatatlan jövőig…

Egy valamirevaló városban lehet élni és lehet meghalni – és az embernek akár még kedve is lehet hozzá…