Az endrődi, holokauszttúlélő alkotóval Zsoltár női hangra című, legutóbbi, az Országút internetes portálján is bemutatott kötetéről, öregségről és fiatalságról, nagy elődökről és a műfordítással való leszámolásról beszélgettünk.
Nem így képzeltem. Valahogy nem így, de a meglepetés egyáltalán nem negatív élmény. Lassan nyitja a XIII. kerületi első emeleti lakás ajtaját, 1964 óta él itt. Igazi lokálpatrióta, mint mondja, szereti a kerületet, a zöldkörnyezetet, a virágokat. Járókerettel közlekedik. Rajta mályvaszínű, kényelmes otthoni ruha. Hasonló színű törölköző a nagyszobai székek egyikén; a szoba közepén álló körasztalhoz invitál. Körülöttünk lehajtott fedelű, régebbi laptop, egy sok évtizedes apró tévédoboz, emléktárgyak és fotók, de mindenekelőtt könyvek óceánja, lemezek és CD-k.
Mit jelent a kilencven? Bár az elmúlt években több interjút is adott és pontosan egy éve, hogy kiadta Zsoltár női hangra című kötetét, ritkán jelenik meg a nyilvánosság előtt, viszont a külső szemlélő igencsak aktív alkotónak vélheti.
Nagyon jó szempont, amit mond, ez tetszik nekem. Csak az ember saját magára nem tud úgy tekinteni, mint alkotó emberre, hanem úgy, mint halandóra, aki jön egy szép napon, aztán elmegy egy szép napon.
Legutóbbi verseskötetéből kiderül, voltak kórházi tartózkodásai az elmúlt időszakban, ugyanakkor tizennégy verset és nyolc versfordítást mégis sajtó alá rendezett, amiből arra lehet következtetni, hogy bizonyos időközönként van olyan fizikai és lelkiereje, hogy új szövegekkel bíbelődjék. Hogyan jellemezné az elmúlt fél évét?
Alkotás szempontjából – hála Istennek – jobban alakult az életem, mint ahogy számítottam rá. Azt hittem, hogy el fog veszni a hangom nyolcvan fölött, de nem veszett el, sőt még most is tanulok, és ez csodálatos érzés. Nem volt a családban alkotó ember. Az anyai családom iparos és kereskedő, és bár nem voltak gazdagok, mégis tehetősek voltak. Rengeteget dolgoztak, akár mondhatom úgy is, hogy reggeltől estig, de nem éltek rosszul. Az apai családom ellenben szegény volt, és ők voltak a tanult emberek, amiből én gyermekkoromban azt következtettem, hogy nem érdemes tanulni, mert íme, hova jut az ember. De hát persze most már másképp vagyok vele.
Hogy van egészségileg?
2018 óta ezzel a járókerettel közlekedem, ami itt van mellettem. Akkor volt egymás után három műtétem, és a második műtétben bekövetkezett a klinikai halál. Én voltam odaát. Hiába mondják, hogy fehér fény, hosszú folyosó, én nem láttam semmit. Sokat jártam a katolikus boltba vásárolni, mert nagyon jó könyveik, főleg jó hanglemezeik voltak. Gyakran szálltam fel a tizenötös buszra ott, abban a megállóban, és akkor előtte mindig bementem egy kicsit ebbe az üzletbe. Idegen is volt, meg ismerős is egyszerre. És aztán mindig megpakolva jöttem ki onnan, szerettem ott vásárolni. Nos, a második operáció után jött ez a klinikai halál. Napokig nem voltam eszméletemnél, és akkor egyszer csak a sebész azt mondta, hogy „na most már abbahagyom a Péterfillérek dobálását, mert magát most már meggyógyítom”. Amikor hazajöttem, megnéztem a lexikonban, hogy mit jelent az a bizonyos Péterfillér, mert nem tudtam. Ott olvastam, hogyha a pápa súlyos beteg, akkor szép filléreket dobálnak a templom kövére, ez is az adakozás egyik formája. Nagy megtiszteltetésnek éltem meg, csakúgy, mint azt, hogy a harmadik műtétem után azon a napon bocsátottak el a kórházból, amikor megkaptam a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Babits Mihály Alkotói Emlékdíját. Szóval, kérdeztem az orvost: „Mehetek, főorvos úr?” És ez a tündéri sebész azt mondta: „De igyekezzen, mert úgy rángattam ki magát a Szent Péter karjaiból!” Mindez már többéves történet, 2021-ben gyógyultam meg.
Csillog a szeme, ahogy ezt a felkavaró történetet meséli. Milyen a hangulata?
Hála istennek, jó!
Az újholdas költészet mint hagyomány számos költői életút beindítását segítette, például az Önét is. Az egykori negyedéves folyóirat olyan jelentős életműveket hozott létre, mint Lator Lászlóé, Székely Magdáé, Rakovszky Zsuzsáé, Ferenc Győzőé vagy Tóth Krisztináé. Kik azok a felsorolásból, akikhez művészeti szempontból rendkívüli módon kötődik?
Mindenekelőtt Székely Magdához, akit magamnál sokkal jobb költőnek tartok. És volt még egy pályatárs, akire már nem emlékeznek: Tóth Judit, aki egy francia orvoshoz ment férjhez, s vele kiköltözött Párizsba. Sajnos abbahagyta az írást, pedig nagyszerű költő volt, és meg is maradt a régi dolgaiban. A fia, Guillaume Daniel folytatja a mesterséget, de hát, franciául ír…
Megbocsátható bűn, ha egy költő felhagy a mesterséggel?
Talán bűnnek nem mondanám, de nem helyes. Nem szabad abbahagyni, csak a halál pillanatában, mert az már nem a mi kompetenciánk.
Székely Magda és Tóth Judit mellett a nemrég elhunyt Lator Lászlóval is tudnám rokonítani, az esztétika szerepe nagyon hangsúlyosan végigvonul mindkettejük életművén.
Így van.
József Attila jutott még eszembe, hiszen ő szinte mindenkire hatott a két világháború között született nemzedékekben. Aztán Ady Endre és Illyés Gyula neve…
…igen ám, de elsősorban Babits Mihályt említeném, bár hosszú ideig Kosztolányi-tanítványnak tartottam magam! De aztán amikor láttam, hogy a műfordításaiban hogy melléfog néha, már kicsit eltávolodtam tőle.
Ezt hogy érti?
Kosztolányi szándékosan cselekedett. Nem voltak véletlenek az életében. Ezt nem lehet másképp érteni, csak úgy, hogy elhatározta, hogy ő most itt melléfordít, és akkor melléfordított. Mindenesetre idővel Babits lett a hangsúlyosabb. És ott van Tóth Árpád, akire most valahogy kevésbé emlékeznek. Szerintem óriás volt. És még van valaki, akit talán furcsállni fog: Szabó Lőrinc, aki olyan mindennapi nyersanyagból dolgozott, mint egyetlen magyar költő sem. Szabó az egyetlen, aki emelni tudta ennek a mindennapiságnak a szintjét.
Szabó Lőrinc sem számít kirobbanóan népszerű költőnek manapság.
Igen, ma nem emlegetik olyan nagyon. Nem szeretem, hogyha a politikát mint szempontot behozzák a költészetbe vagy konkrétan, az irodalom bármelyik területére. Azt is mondhatnám: ezt egyáltalán nem tolerálom.
Mivel magyarázza a színtiszta politikán kívül, hogy egyes szerzők időnként feltűnnek, aztán a süllyesztőbe kerülnek, majd fordítva megismétlődik az egész folyamat?
Látja, ez titok. Nem tudjuk a választ erre. Rengeteget gondolkoztam ezen, próbáltam innen-onnan megközelíteni, de nem mentem sokra. Illés Endre, aki nekem igazgatóm volt egy darabig a Szépirodalmi Könyvkiadóban, mondta mindig, hogy az irodalom csupa titok, amit nem lehet megfejteni. Igaza volt.
Talán nincs olyan kortárs költőnk, aki ennyi pályatársra vagy nagy elődökre emlékező hommage-verset írt volna, mint Ön. Belső késztetés vagy a műfaji kihívás motiválja?
Igen, a belső feszítés, mert úgy gondolom, hogy ez jár nekik. Számomra a hagyományápolás becsület kérdése. Persze, néha arra gondolok, hogy nem vagyok-e én szolgalélek. Így vádolom magam, hogy miért kötődöm ennyire egyes nagy költők múltjához…
Mennyire tartja magát a mai, a kortárs magyar irodalom szerves tagjának? Igaz, nemrég reagált Visy Beatrix irodalomtörténész Psalmus pro voce femina címmel írt kritikájára az Élet és Irodalomban, néhány évvel ezelőtt még részt vett a könyvheteken és könyvfesztiválokon, hébe-hóba ír még új verseket…
Igen, hosszan dedikáltam a legutolsó alkalommal, de nem szeretem a fesztivál épületét. Azt mondják, ipari műemlék, merthogy a Millenáris épülete a Ganz Villamossági Művek gyártelepe volt. Viszont a dedikálás olyan, hogy az ember annyira örül az olvasóknak, hogy az mindent elfeledtet. Ami az írást illeti: amióta másfél éve meghalt az unokatestvérem, az egyetlen élő rokonom, Fenákel Judit, már alig írok.
Egykori pályatársa, Nemes Nagy Ágnes egyszer úgy fogalmazott: Magyarországon az irodalom úgy kölykezik, mint a mezei nyúl. Milyennek ítéli irodalmunk jelenlegi helyzetét?
Egyetlen kifogásom van: költőink igencsak kevéssé törődnek a formával. Nem ragaszkodom a rímes versekhez, de szeretem, ha egy versnek formája van. Tehát azt, hogy az alkotó odafigyeljen arra is, milyen alakú a vers, például, hogy olyan-e, mint egy váza vagy egy kristálydarab. Fontosak a építőelemek. Sokan elfelejtik, hogy nemcsak a szabad vers modern. Ez az egész jelenség olyan, mint egy fertőző betegség. A hivatkozott Nemes Nagy-idézet szellemes, igazi Ágnes-mondás, ha csakugyan ő mondta.
Mi teszi a verset ténylegesen verssé? Gyakran érzem, hogy egy-egy vers inkább prózaszöveg, versként tördelve, mintsem lírai alkotás…
Hogy inkább verspróza? Igaza van, én is így látom. Sok költő egyszerűen lusta megtanulni a verstant. Nem csodálom: ez nehéz. Rengeteg mindent kell megtanulni, az ógörög formáktól a perzsa formákig mindent. Múltkor megismerkedtem egy fiatalemberrel. Sajnos a nevére nem emlékszem, de óperzsa formákban írt verseket. És hogy miért? Mert megtanulta. Ez nekem rettenetesen imponált. Háfizt például lefordította óperzsából.
Mit szeret olvasni mostanában?
Most fejeztem be egy ötszázoldalas regényt, amelyet angolul olvastam. Már hosszú ideje nem olvasok idegen nyelven, úgyhogy szokatlan volt, de száz oldal után belejöttem. Egy szerelem története. Rettentő izgalmas, mert a női főszereplő, Ruth mindenben a férfi főszereplő, Quinton tanácsát kéri és mindenben hallgat rá, de más férfiakkal foglalkozik, nem vele, őt amolyan tanácsadónak tartja, nem szerelmi partnernek. Ehhez az angol-kelta keverékregényhez, a The Morning Gifthez fogható könyvet még nem olvastam. Ez a néhai brit szerző, Eva Ibbotson egyik legnagyobb sikerű könyve.
Egy korábbi interjújában ugyanezt említette, csak éppen a latinul olvasás kapcsán. Olvas még Tacitust vagy Horatiust?
Tacitust imádom, Horatiust is szeretem, de inkább Vergiliushoz vonzódom. Nem azért, mert Dante is észrevette, ez nem befolyásolt, nem is tudtam gyermekkoromban, hogy Dante kicsoda. Rendkívül érdekes, ahogy Vergilius például a trójai háború történetét feldolgozza. Ezen a mai napig nem vagyok túl. Annyira, hogy az Aeneis második énekének a közepéből kiemeltem az Aineiasz álmáról szóló részt, és mai napig fejből el tudom mondani. Erre hatvan éve emlékszem és hatvan éve rajongok érte.
A Zsoltár női hangra című kötete angol, német, francia, orosz szerzők műveinek (újra)fordításával zárul. Akad olyan szerző, akit még nem fordított le, esetleg olyan munka, amelyen még csiszolna egy keveset?
Sokakat fordítottam a pályám során, köztük Dylan Thomast, Sylvia Platht, William Butler Yeatst, James Joyce-ot. Amit úgy éreztem, meg kell még csinálnom, megtettem. A műfordításokat befejezettnek érzem, nem akarom folytatni. Lejárt az idejük, ma valahogy más elvek alapján fordítanak, mint az én fiatalságom idején.
Fotók: Hatházi Tamás
