◼Történelem–irodalom szakon végzett, és bár számos mai élethelyzetben játszódó elbeszélése is van, leginkább történelmi regényeiről ismert. Hogyan alakult az érdeklődése ebbe az irányba?

Már általános iskolában volt egy nagyon kedves történelemtanárom, Perényi Márton, aki hatodikban rögtön azzal kezdte, hogy felrajzolt a táblára egy óriási görögdinnyét, mondván, ez a Perényi-birtok. Itt vannak az urasági földek, ott a jobbágyokéi, amott meg a legelő. Nekem roppant megtetszett, ráadásul minden jó feleletért piros kartonból kivágott korongocskákat osztogatott, s ha azokból öt összegyűlt, már írta is be az ötöst az ellenőrzőbe. Ezenkívül persze imádtam a történelmi regényeket, és mikor mi, gyerekek nyáron egy idős néninél nyaraltunk, A koppányi aga testamentumában olvasott alsóvágással kergettem őrületbe a többieket. Nyilván nem tudtam – husángokkal vívtunk – tökéletesen kivitelezni, ezért mindig rávertem a kezükre a botommal. Viszont tornából fel voltam mentve, a skarlát után megmaradt szívizomgyulladás miatt, így szinte egyenes út vezetett az olvasás felé, aminek volt egy másik oka is, mindjárt beszélek róla.

◼Mennyire lehet fontos élményanyag többek között ifjúsági regények írójának a saját fiatalsága?

Mindenkinek különösen fontos a fiatalkori élményanyag. Mint már egy másik interjúban elmondtam, későn született, egy szem gyerek voltam, akit ennek megfelelően alaposan el is kényeztettek. Viszont nálunk a nők, vagyis anyám és nagyanyám érzelmileg szélsőséges életet éltek, hogy úgy mondjam, hisztériáztak. Soha nem lehetett tudni, mikor tör ki a vihar, mikor válnak kedves, mosolygós anyukákból rikácsoló boszorkányokká. Igazából az volt az alapélmény, hogy egyfelől teljes biztonságban érezhetem magam, mert annyira szeretnek, másrészt viszont teljes bizonytalanságban a következő perceket illetőleg. Ezért magától adódott, hogy ha csöndben olvasok egy sarokban, akkor talán elfelejtkeznek rólam. Amúgy a kórház, ahol édesanyám munkahelye miatt laktunk, olykor nagyon ingerszegény környezet volt, máskor meg éppen félelmetes. Titokzatos és sötét kazamaták húzódtak az épületek alatt, melyek egészen a hullaházig értek. Forróság volt bennük, mert a központi fűtés csövei is ott kanyarogtak, és egy pokolbéli, óriási kazán táplálta őket. Sosem lehetett tudni, kilyukad-e egy ilyen cső, ránk spricceli-e a forró gőzt, amikor az osztálytársaimmal elindultunk alvilági felfedezőútjainkra.

◼Mi szeretett volna lenni fiatalon, akart-e egyáltalán valamilyen polgári pályát?

Mindig tudtam, hogy engem legjobban az irodalom, az emberi történetek érdekelnek. Ezért érettségi után sokáig egy könyvesboltban dolgoztam, s többször is felvételiztem a bölcsészkarra, ám mivel ebben a női uralom alatt álló családban a fiúkat (van egy bátyám, akit örökbe fogadtak, de soha nem éltünk együtt, viszont a mai napig nagyon jó, mondhatnám testvéries a kapcsolatunk) zseninek tartották, úgy gondoltam, elég besétálnom a felvételire, ott mindenki hanyatt esik tőlem, és azonnal felvesznek. Nem így történt. A tanárképzőre való felkészülésemben viszont már a feleségem segített.

◼Voltak-e korai, meghatározó olvasmányélményei? Ezek rögtön a saját művek megírása felé csábították, vagy kivárt még? Az alkotás mikor kezdett komollyá válni az életében?

Természetesen én is elolvastam azokat az ifjúsági regényeket, amelyeket számos más kortársam, Rónaszegitől kezdve Gárdonyin át Fekete Istvánig, hiszen akkor nem volt más szórakozás, kivéve a focizást meg a bandázást a többiekkel. Persze gombfociztunk, és még verseket is szavaltunk, meg hetvennyolcas fordulatszámú komolyzenei lemezekre táncoltunk is a lányokkal, de az olvasás, a könyvtárba járás sokkal inkább általános tevékenység volt, mint manapság. Az viszont már hétévesen feltűnt, hogy gyorsabban olvasok, és a történeteket jobban meg tudom jegyezni a többieknél. Később, fiatal felnőttként naiv módon azt hittem, csak olyan eseteket szabad megírnom, amelyek valóban megtörténtek, mert az olvasók azonnal rájönnek majd, hogy itt valami huncutság van. A Kádár-kori Magyarországon azonban kevés olyan izgalmas dolog történt velem, ami papírra kívánkozott volna. Újságíró-iskolába is azért jelentkeztem, mert kishitűen arra gondoltam, hogy belőlem soha nem lesz igazi író. És aztán épp akkor jelent meg az első novellám a Varga Domonkos szerkesztette Lyukasórában. Alkotás? Az írás tulajdonképpen igen szórakoztató játék, ami egy idő után az ember szenvedélyévé válik. Nem szabad túl komolyan venni, és nem lehet nem komolyan venni.

◼Pályája kezdetén költészettel is foglalkozott. Milyen jellegű verseket írt, kik hatottak Önre ebben a műfajban?

Mindenki megpróbál verseket írni… Már nyolc-kilencévesen is körmöltem olyanokat, hogy Télen a szél süvölt és a farkas üvölt, és a nagynéném, aki színésznő volt, megdicsért: azt mondta, hogy a versemben az a mondat, miszerint utána kúszik a fagy, költői kép. Hízelgett a hiúságomnak. Később, mikor megismertem a feleségemet, neki írtam szerelmes verseket, de aztán a szerelem beteljesedett, minden rendben volt, nem éreztem a vágyat, hogy verseket írjak. Ráadásul több helyre is elvittem megmutatni a zsengéimet, és sehol nem kaptam igazán pozitív visszajelzést. Sőt, Bella István (akkoriban talán az ÉS-ben szerkesztett, már nem emlékszem pontosan), igen kedvesen és szelíd hangon elmagyarázta, milyen rendes ember lehet belőlem, ha elfelejtem ezeket a klapanciákat. Igaza volt.

◼Milyen volt a személyes kapcsolata Gion Nándorral, akit gyakran mestereként említ? Hogyan ismerkedtek meg, miben tudott Önnek segíteni?

A Littera Nova Kiadóban találkoztunk, mert az azóta elhunyt Balázs Tibi kitalált egy pályázatot, amelynek az volt a tétje, hogy a díjnyertes írások bekerülnek egy antológiába. Két rövid novellával is szerepeltem, és Nándi a bírálóbizottság tagja volt. Nem sokkal később megbeszéltük, hogy az egyik napilapba készítek vele interjút. Máig emlékszem, pontosan fél tizenkettőkor találkoztunk egy sörözőben, ahol fél óra alatt három-három konyakot ittunk meg, miközben ő szabatos és kerek mondatokban fejből lediktálta az interjú szövegét. Hazamentem, és rögtön elaludtam, mert nem voltam hozzászokva a délelőtti piáláshoz, a cikk azonban nyomdakész volt. Ő volt az egyetlen, aki elolvasva az írásaimat hasznos tanácsokat tudott adni a szerkesztést illetően.

◼Ifjúsági történelmi regényekkel vált ismertté. Megelőzték-e ezeket a könyveket más, hosszabb alkotások, esetleg novellák?

Elmondhatom, hogy kizárólag novellistaként kezdtem, csak majdnem tíz évvel az első megjelenés után írtam meg az első ifjúsági regényemet.

◼Hogy érzi, mikor talált rá a saját hangjára?

Saját hang… Van saját hangunk? Egymásból növünk ki, mi, magyar írók, akár egy vénséges vén fa ágai. És mégis van. Talán az ifjúsági regényekben lett először egyéni, saját stílusom, mert akkora terjedelemben már nem lehet hrabalosan vagy gionosan írni.

◼A mai irodalmi életből kikkel jár össze szívesen, és kiket olvas leginkább?

Rengeteg jó kortárs író van, hirtelenjében nem is tudom, kiket említsek. Talán úgy, hogy vannak olyan szerzők, akiknek a műveit olvasva irigykedni kezd az ember, hogy ezt miért nem én írtam, miért nem nekem jutott eszembe ez a zseniális ötlet vagy ragyogó stílus. Az utóbbi években ezek között volt Novák Valentin, Király Farkas, Száraz Miklós György, Bene Zoltán, de kedvelem Pósa Zoltán, Rónai Balázs Zoltán, Nagy Koppány Zsolt, Hegedűs Imre János, Petőcz András, sőt a sokak által méltatlanul lektűrírónak kikiáltott Cselenyák Imre műveit is. Ők természetesen prózaírók (vagy prózát is írók), mivel én is ebben a műfajban dolgozom, őket vettem előre. De ez nem jelenti azt, hogy ne lennének szerethető és kiváló költőink is szép számmal!

◼Közeli családtagjai (felesége, lányai) is olykor mintha szereplői lennének, főleg korábbi regényeinek és mostanában tárcáinak. Ők vajon azonosultak-e azokkal az alakokkal, akiket róluk mintázott?

Nem hiszem, hogy egy az egyben szerepelnének, vagy csak igen ritkán. Talán csak az első időkben írtam olyan elbeszéléseket, amelyek fiktív módon úgy íródtak, mintha a feleségem mesélné el őket rólam.

◼Mi a véleménye a magyar mesehagyományról? Az Ördögvérben nagyon izgalmas módon találkozik mese, boszorkányság, pszichológia és realitás. Ez volt az első „felnőtt” regénye?

Igen. A magyar mesehagyomány a magyar népművészet egyéb ágai mellett a legfontosabb örökségünk. Már a tudomány is kimutatta, hogy azok a gyerekek, akiknek mesélnek, később könnyebben fognak tanulni az iskolában. Azonkívül valamikor mindenki mitikus időben élt, benne a mítoszban, és ez manapság, mikor a multik uralják az atomizált társadalmakat, igencsak hiányzik. De mivel az a régebbi, az erősebb hagyomány, én hiszek abban, hogy még egyszer visszatérhet.

◼Novellistaként más írói módszerekkel dolgozik? Hogy érzi, van külön elbeszélő és regényíró énje?

Más műfaj mind a kettő, ritkán működik egyszerre, hogy az ember regényt és novellát is írjon, de néha sikerül. Nagy különbség nincs a kettő között, mert
a regény is be kell hogy vonzza magába az olvasót, különben nem olvassa tovább, félre fogja dobni. Viszont a regény végén nem hiányzik okvetlenül a csattanó, ami az elbeszélésben sem feltétlen kritérium, de azért nem árt, ha van.

◼Beszéljen a Janus – Galeotto – Én, Mátyás király trilógia keletkezéstörténetéről. Mi inspirálta arra, hogy belefogjon ezekbe a regényekbe?

Tokajban voltunk az írótáborban 2015-ben, mikor Diószegi Szabó Pali barátom megkérdezte tőlem, miért nem írok regényt egy magyar trubadúrról. Azt feleltem, hogy azért, mert nem volt. De beindított bennem egy történetet, hogy akkor legyen a főhős Janus Pannonius, s mindjárt a regény elején azzal szekálja őt a barátja, Galeotto Marzio, hogy miért nem ír magyarul verseket. Bikkfanyelven nem lehet, válaszolja a költő, de Galeotto csak köti az ebet a karóhoz, Janus mérgesen faképnél hagyja, berohan a könyvtárba, leemel egy kódexet a polcról, abból pedig kicsúszik egy pergamen, rajta egy vers, amelyet majd háromszáz évvel korábban írtak, Imre királyunk udvarában. A költemény szerzője pedig egy kitalált magyar trubadúr, valójában viszont az én Szabó Pali barátom.

Így aztán folyamatosan küldözgettük egymásnak a szöveget Palival, ő a verset, én a prózát. Így született meg a Janus, amelynek az a végkicsengése, hogy igenis lehet, sőt kell magyar nyelven verset írni.

A Galeotto először csak amolyan ráadás volt: ha már annyit foglalkoztam a korral, gondoltam, meg kell írni azt is. Menet közben derült ki, hogy milyen érdekes a figura, mennyire mai. És míg a Galeottónak az a tanulsága, hogy a nagy műveket akkor is meg kell írni, ha mindvégig tudatában vagyunk a mindent – vagyis nem csak az egyént! – elpusztító végnek, addig az Én, Mátyás király már csak a magányról és a modern ember önmaga létezésében is kételkedő bizonytalanságáról szól.

◼Milyen a kapcsolata a közönséggel, különösen a fiatalokkal – milyen a fogadtatása a könyveinek, díjainak?

Járom az országot és a Kárpát-medencét, rendhagyó, tréfás és interaktív órákat tartok gyerekeknek, de ez nem jelenti azt, hogy sokan ismernék a könyveimet, annak ellenére, hogy a legutóbbi, a Trianon fiai elég jól fogyott, és kedvezőek a visszajelzések is. (Konkrétan van több ismerős és ismeretlen fiatal, aki megdicsérte.) A díjakkal inkább csak a szakma törődik, illetve jelzés nekem, hogy valószínűleg jó úton járok.

◼Milyen könyvei fognak megjelenni a közeljövőben?

Az egyik könyv, amelyik most jelenik majd meg, a már említett Én, Mátyás király, a másik pedig Összhang címmel az utóbbi évek novelláit gyűjti össze, amelyet a Napkút Kiadó jelentet meg. Az Összhang több mint húsz elbeszélést tartalmaz, a címadó novella a kivégzőosztag katonái közötti összhangra utal. Igazából nem is egyetlen elbeszélés az Összhang, hanem öt-öt, különböző szemszögből. És a végén kiderül, hogy a szereplők közötti összhang csupán látszat, csak puszta illúzió. Saját lelkével csak egyikük van teljesen összhangban, ő viszont nem emberi lény, hanem egy skorpió, a sivatag lakója. Egyszerre groteszk és ijesztő világ ez…