Iskolai éveimben az irodalomtanításban (is) meghatározó szerepet kaptak az ideológiai szempontok, azt persze tanára válogatta, hogy a diákoknak ebből mennyi jutott. A négy általános és a négy középiskolai évben nyolc irodalomtanárom volt, az átlagnál több tapasztalatot szerezhettem, miként ment ez.

A tananyagban és átadásában, ebben a behatárolt összevisszaságban sajátosan keveredett az aktuális ideológiával mindaz, amit a XIX. századi szemléletből örökített át a tanügyi gondolkodás. Az irodalom főként erkölcsi és ideológiai tartalmak hordozójaként jelent meg, némi historizmussal és pozitivista hátterű hatásátvétel-magyarázattal. Így került a tankönyvekbe az a tétel, mely szerint Ady Endre híd volt Petőfi és József Attila között. Ez természetesen az osztályharc jegyében értett forradalmiságukra, és nem a magyarsághoz, a nemzethez való viszonyukra vonatkozott, amihez (maradva a híd példájánál) a konstrukció pilléreit jelentő életműveket is meg kellett hamisítani – s éppen ez volt a cél.

Ám ebből még nem következik, hogy az irodalomban, közgondolkodásban, a társadalom mentalitásában ne lennének alapvetően fontosak a kapcsolatok, a hálózatok: ha úgy tetszik, a hidak sokasága. Ez a mindig mozgásban lévő, térben és időben rejtélyes szövevény maga a kultúra, amely ezt a kapcsolatrendszert fölépítette, és ennek keretei között újítja meg magát. Ezért lehetünk kortársai Platónnak, Arisztotelésznek, Jézusnak, Danténak, Shakespeare-nek, vagy éppen Arany Jánosnak, Petőfinek, és igen, Adynak, József Attilának. És saját korunkat csak akkor érthetjük igazán, ha velük is tudunk beszélgetni.

Hogy miként, azt a legtermészetesebben idősebb és bölcsebb kortársainktól tanulhatjuk meg. Annyi más közt nekem Cs. Szabó László, Németh László és Illyés Gyula segített jelenként élni a múltat is: ők építettek bennem hidat a nemzeti és az egyetemes értékek világa felé. Közülük a leggyakorlatiasabb (a történelemmel legközelebbi viszonyban álló) Illyés Gyula volt az, akinek intéseiből mindennél többet tanulhattam: abban segített, hogyan kell a nálunk nagyobb, ellenséges erőkkel bánni. Valahogy úgy, ahogyan Hegel az ész cselének tartotta, hogy a természettel való birkózásban a természet törvényeit a magunk javára használjuk, mert mi vagyunk gyöngébbek. Közéleti szerepvállalásában Illyés is az ész cselével élt, mert mindig nagyobb hatalmú ellenfelekkel szállt szembe. Jól tudta, hogy szél ellen is lehet vitorlázni, akár szinte a hullámokig dőlt vitorlával is.

Gondolkodásunkról, személyiségünkről életünk legkoraibb szakaszában kapott benyomásaink döntenek. A puszták félgyarmati közege lett Illyés elemi erejű élménye, szellemi értelemben is. Ebben a posztfeudális zárványban nemcsak a jobbágyvilág kiszolgáltatottsága maradt meg, hanem az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc emléke is tovább élt. Illyés még találkozott olyan emberekkel, akiknek ez a kor személyes élményük volt: tőlük tanult történelmet. Szülőföldje örökös képviselője, az 1814-től 1915-ig élt Madarász József egyenesen Kossuth és Petőfi kézfogását továbbította neki. E példák jegyében vallotta, hogy a nemzet és a nép sorsa egy és ugyanaz, és végzetes, ha különválnak. Ezért értékelte így 1918–1919 kváziforradalmait: e kor tragédiája az volt, hogy a nép szabadsága és a nemzet szabadsága nem egy szabadság lett. Vagyis a baloldal számára kevéssé volt fontos a nemzet, amelynek képviseletét a jobboldalnak hagyta – az viszont a nemzetet a néppel szemben akarta védelmezni.

Illyés számára elfogadhatatlan volt ez a megosztottság, a magyarságról való gondolkodásával, közéleti szerepvállalásaival egész életútján a kettő egységének helyreállításáért dolgozott, így aztán rendre kétfelől támadták (és támadják ma is).

Azt jelentené ez, hogy a két oldal végképp összebékíthetetlen? Lehet, hogy így van. De az az eszményi egyensúly, amelyet 1848–1849 forradalma és szabadságharca mutatott, 1956-ban néhány hétig ismét megszületett. Az első Illyés eszménye volt, a másiknak részese is lehetett. És bármennyit gúnyolódhattam is tankönyvünk hídképzetén, mégis ezt a metaforát kell elővennem életművének jellemzésére: ő volt a híd történelmünk
e két kivételes tüneménye között.