vasárnap van
nyomasztja
az utcalámpa tompa fénye
a homályos zugban
meghúzódó szobrot bámulja
fotózkodó turisták koptatták
fényesre most kedélybeteg
ürességet sugároz
szánakozva nyakába veti
a kölcsönsálat
hajnali dér
didergeti az ágakat
vízesés moraja hallik
tétovázik
taszítja a mélység
a zuhanásnak tétje van
ebbe a kirakatba nem
akar bekerülni
és semmilyen másba sem
nem kirakatember
csak kirakott kitessékelt
kiebrudalt
hideg szél lebben
nincs hosszabbítás
a meccs véget ért
a kocsmák bezártak
neonfények kalauzolják
hazacipeli a szomjúságot
a lépcsőházban leül
– hálátlan pillanat –
vaklálva méregeti
a postaládákba
gyűrt tereptárgyakat
Tisza-sirató
tüskés cserjék karanténjában a part
beomló homokjáratot sirat a szél
napozószigetté avanzsált primitív
zátonyok vonzzák a tekintetet
hajdani szeretkezések tanyái
ahol folyton bikinifelső után
kutat a nyugtalan mozdulat
de szabályaink túl sarkosak
vízi rendészek nehezítik a
kooperációt – sehol egy simogatás
egy összevillanó tekintet –
mindez elképzelhetetlen volt
harminc évvel ezelőtt
amikor gátlások nélkül
vettük birtokba az árnyékba
szédülő homokbuckát
dolgoztak a szabadságösztönök
amit csak a hullámokkal kötött
kompromisszum írhatott felül
egymás karjaiban figyeltük
a felhők kacér játékát
tiszták voltunk és féktelenek
– egy szilaj folyópart vadhajtásai
ami ott maradt
korábban még sosem láttál
halottat hát most itt volt előtted
fehér selyembe csomagolva
a ház udvarán felravatalozva
ott pityeregtek az unokák
akikkel mindennap együtt
rúgtátok a port
iszkoltatok a labda után
most sután és gyámoltalanul
kapaszkodtak a kezükbe
nyomott rózsaszálba
a búcsúztatóból semmit sem
hallottál a feliratot silabizáltad
a koporsó oldalán
a felerősödő zokogásra riadtál
rögzítették a koporsófedelet
a halottaskocsi elé befogott
felcicomázott lovak
prüszköltek ágaskodtak
a gyászmenet elindult s mögöttük
kullogott lehajtott fejjel
a kirostált emlékezet
