Cseh Tamást előbb ismertem meg, mint a Himnuszt. Nem voltam még kétéves, mikor a szomszédunkba, a Villányi útra, a mi Sztálin-barokk lakótelepünkre költözött a Cseh család. A két évvel korábban elkészült, nyolc épületből álló „telepet” az Építési Minisztérium és a hozzá tartozó intézmények dolgozói számára hozták létre, az akkori viszonyokhoz képest igen előkelő környezettel, játszóterekkel, rózsalugassal, nyári lubickolásra alkalmas gyermekmedencével.
Az 1956-os forradalom napjaiban üresedett meg a miénkkel szemközti épület egyik lakása, mert az ott lakók, a Csermely család – akkori szóval élve – disszidált. S jött helyette Tordasról Cseh Ferenc négytagú famíliája. Egyik ablakuk éppen átellenben volt a mi ablakainkkal, mindkét lakás az első emeleten. A Cseh család tizennégy éves fiúgyermeke és az én akkor tíz- és tizenkét éves bátyáim hamar összebarátkoztak. Tamás ötlete lehetett, hogy
kötélpostát készítsenek.
A leleményes találmány úgy született, hogy a körülbelül húsz méterre lévő két ablak tokjába egymás alatt, úgy tíz centiméter távolságban U szegeket vertek, Tamás átfűzte a spagócát az ő két U szögén, majd ledobta a gurigát az udvarra. Egyik testvérem a madzaggal átsétált a mi ablakunk alá, ahonnan a másik bátyám szintén leeresztett egy spárgát, összekötötték a Tamás ablakából érkezettel, felhúzta, majd az U szegeken átvezetve úgy csomózta meg, hogy viszonylag feszes legyen. Már csak egy kis kosarat kellett ráerősíteni a kötélpályára, és kész is volt a kötélposta.
Indiántábor a Bakonyban – Cseh Tamás ásóval a kezében, középen, takarásban Szerdahelyi Csongor
Fotó: MTI/Kunkovács László
posta kissé nyikorgott, ezért mikor az apró kosarat a szomszéd szoba ablakából éppen húzták át a szemközti házban levelet váró Tamáshoz, apám mérgében az öngyújtójával elégette
a madzagot. Egy darabig nem üzemelt a kötélposta, de azután pótolták a veszteséget, és vigyáztak, hogy mikor jönnek-mennek az üzenetek. Ilyen kedves, gyerekes dolgokban lelték örömüket az akkori tizenévesek.
Apró gyermekként én is bejáratos lettem Csehékhez. Az egész család szeretett, kényeztetett. Szentestéken például, miután nálunk megjött a Jézuska, átmehettem hozzájuk, és ott is várt valami kedves ajándék a fa alatt. Teltek az évek, s a lakótelep B épületének légópincéjében kezdett el gyakorolni a Stereo zenekar, amely először az én két konzis bátyámból és Tamásból állt. Később kiegészült Tamás két József Attila Gimnáziumba járó osztálytársával, Horváth Öcsivel és Fuserral, akinek az igazi nevére már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy állatorvos lett, és Káldi Nóra színésznő volt a felesége. Tamás zenei képzését a mi pianínónkon, édesapám irányításával fejlesztette a sikertelen képzőművészeti főiskolai felvételi vizsgája után, amikor a Budai Tanítóképzőt vette célba, ahol a megmérettetés kis zongoratudást is megkövetelt.
Majd jött az indiánosdi. Ekkor már hat-hét éves lehettem. Két ütött-kopott bőrhuzatú klubfotelunkat akkor húzatta át édesanyám szövettel, a hatalmas, elnyűtt bőrdarabokból készült az indiánruhák vállrojtozata. Rendszeresen jártunk az Állatkert madárházába Tamással – mindig magával vitt –, hogy egy-két forintért megvegyük a sasok által elhullajtott gyönyörű tollakat. Természetesen abból lettek a fejdíszek.
S mentünk a Deák téri nagy Röltexbe is gyöngyöt vásárolni, és én már kicsi koromtól hímeztem Tamás társaságában az indiánruhám díszeit. Szóval voltak nekünk közös emlékeink.
Talán 1962-ben kezdődött el a bakonybéli indiánozás. A Villányi úti telepről verbuválódott a Tamás körül szerveződő csapat, amely kezdetben delavárokból és mohikánokból állt. Ekkor még a főnököt (Tamást) Unkasznak hívták. Az ő apja volt a Tamásnál három évvel fiatalabb Péter bátyám, Csingacsguk néven, kisebbik bátyám pedig Tamás Pida névre hallgató fia lett. Az ellenfél, az irokézek Tamás gimnáziumi osztálytársaiból és két dunaföldvári maszek órás fiaiból állt. Engem is vittek a táborba, ahol az Égő Mokaszin nevet hamar kiérdemeltem, mert saját készítésű kis lábbelimmel túl közel húzódtam a tűzhöz, és a kötélpostánál már említett, most varrásra használt, madzagszerű fonal bizony lángra kapott.
Később az indiánozás komolyabbra fordult, néprajzi ismeretek is beszivárogtak, nem volt többé delavár és irokéz, sziúk lettünk, s a főnökünk, Tamás a sok békepipaszívásra utaló Füst a Szemében nevet érdemelte ki, az ellenfél pedig a feketelábúak elnevezést kapta. Ekkor már az én két bátyám, Csermelyékhez hasonlóan illegálisan Nyugatra távozott. Tamás maradt, és bátyáim helyett bátypótlékká nőtte ki magát. De erről majd máskor...
Cseh Tamás első festménye
Csak annyit még, hogy az akkoriban festőnek készülő Tamás első olajfestményéhez én ültem modellt. Rózsaszínű széken ülök gitárjával a kezemben, és földig még nem érő lábaimat a szék lábába kulcsolom. A kép azóta is féltve őrzött kincsem.
Születésnapján hálát adok a Jóistennek, hogy ismerhettem Tamást, és hogy gyermekkorom sok szép élményét köszönhetem neki. Többek között azt is, hogy a természetesen már ismert magyar Himnusz után a Székely himnuszt is megtanulhattam tizenegy-két éves koromban a Gyimesekben. Egy csodatiszta éjszakán, mikor senki illetéktelen nem hallhatta, a helybéliekkel együtt mindkettőt elimádkoztuk.
