Innen tudom, hogy a költő jajjal teli, viharos életének, a gyermekkorán kívül is voltak békés-boldog elíziumai.
Ilyen volt 1948 őszének egy-két hete, melyet az esztergomi ferences kolostorban töltött. Innen írt leveleiben Pilinszkytől szokatlan mondatokat olvashatunk. Ilyeneket: „Kedves Anyuka! Hála Istennek jól vagyok, gondolkodom, sétálgatok a Duna-szigeten.” Egy másik levélben: „Hála Istennek, jól érzem magamat. Remélem Titi jól nyaral: mégiscsak szép az élet!” 1958 nyarán több héten át Szigligeten dolgozik az alkotóházban. Ekkor küldött leveleiben derűsen élcelődik: „Édes Áronkám! − Vigyázz Tónikára, ne szúrd ki a másik szemét is!” Majd az unokahúgához fordul: „Drága Erikám, ha hazajövök, elárulom neked a fiatalság titkát.” Többször invitálja édesanyját, hogy látogassa meg. Ez meg is történik. Egyik levelében többeket is megszólít a családból: „Drága kis Erikám! – Bizony drukkolok érted (…). A banketten légy jó. Itt bizony remeteéletet élünk, olyan kevesen vagyunk. Csinos lány csak egy van, az egyik felszolgálólány, az viszont nagyon szép, valóságos angol szépség, de csak akkor látom, amikor elém teszi a levest.” 1980 augusztusától, a halála előtti hónapokban mintha már-már feljutna a „boldogságok hegyére”. Halála előtt egy hónappal, utolsó levelében ezt írja: „Édes Márikám! (…) Különben ritka kiegyensúlyozott vagyok, amilyen utoljára tíz-tizenegy éves koromban. Valamiképp minden elhagyott, ami gyötrelmesen zűrzavaros volt bennem.
S ez a belső derű, még ha rövid pihenő is, – nagyon rám fér már, ha utolsó sziget is a »végkifejlet« előtt.”
Az 1958-as szigligeti elíziumnak az a története, hogy tíz év elhallgattatás, elhallgatás után esély nyílik arra, hogy megszólalhat, verseskötetet adhat ki. Ezt a Senkiföldjén címmel meg is szerkeszti. A Szépirodalmi Könyvkiadó vállalkozik a kiadásra. De az engedélyt a megjelenésre magasabb (alantasabb) fórum adhatja ki. A pártközpont egyik cenzora, Pándi Pál nem is járul hozzá. A másik cenzor, Király István viszont bizonyos
feltétellel igen, és az ő szava volt a döntő. Hogy Király mit értékelt Pilinszkyben, arról némi képet kaphatunk abból a méltatásából, melyet a Vigilia 1981. decemberi, Pilinszkyre emlékező számába írt. Ebben „művészi tökélyről” beszél, s arról, hogy a pesszimizmusán is átsüt a „testvér-emberség”. Megemlíti, kritikai él nélkül, hogy műveiben egyedül „Isten villantott reményt”. Külön az Apokrifről szólva kiemeli, hogy „fénylett a mélyben a lélek óhaja: egy háznak a képe, az otthon akarata, az értelemigény”, és hogy e vers „könnytelen könnyezés: szikrázó fájdalom az otthonos világért, az elveszett édenért”.
Király a verseskötet megjelenésére rábólintott ugyan, de utasította Pilinszkyt, hogy írjon hozzá néhány derűsebb verset is, hiszen – és itt az akkori szokvány szöveg következik – a kádári szövetségi politikának köszönhetően a hívő is otthon érezheti itt magát, nem „senkiföldjén”, ezért a címet mindenképpen változtassa meg. Pilinszky János a Király parancsát megfogadta, s hogy teljesítse, hetekre elvonult a szigligeti alkotóházba. Láttuk, kedvére volt ez a „remeteélet”, és nemcsak a „felszolgálólány” miatt. De miért is? Mert a hiányolt derűt keresve rálelt a derű forrására. Igaz, nem a „szövetségi politikában”, hanem a Szövetség, az Énekek éneke, a Teremtő-szeretettől izzított szeretetszövetség forrásvilágában. A hiányolt otthont is megtalálja, de nem itt vagy ott, ilyen vagy olyan rendszerben. A teremtmény a Teremtő imádásában, homo adoransként, térdelő emberként lel otthonra, ahogyan a Nagyvárosi ikonok záró versszakában a Kórus énekli: „A Kreatúra könyörög, / leroskad, megadja magát. / A Kreatúra, Az-Ami / könyörög, mutatja magát”. Pilinszky egyik el nem küldött levelében a „könyörög, leroskad, megadja magát” szavakat ekképp vonatkoztatja magára: „a szabadesés hűségén és Isten irgalmán kívül semmi egyebet nem látok magam előtt”. A költőtárs, Tandori Dezső így értékeli ezt a mondatot: „A szabadeséses és isten-irgalmas mondat magasművészet… Minden gyakorlati tevékenykedésünk, Európa-törekvésünk materializmusa közepette is letagadhatatlanul létező örök lelkünk üdve van benne.” Az Egyenes labirintus a Pilinszky-misztika merészségével így fogalmaz: „e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, / visszahullás a fókusz lángoló / közös fészkébe?”. A zuhanás mélypontja a Ravensbrücki passió világa, golgotai világ, melynek végpontja, a mélypont, hogy „földre roskadt”. Ez a csúcs. Ennél nincs lejjebb, ez a megdicsőülés, a feltámadás kezdete, és kezdete a következő Harmadnapon című versnek is, mely ezért az „és”-sel kezdődik: „És fölzúgnak a hamuszín egek”, és ugyanazon térben, a ravensbrücki-golgotai vesztőhelyen játszódik. Jelenits István hívja fel a figyelmet arra, hogy a költő sosem adta ki vagy mondta el a két verset egymás nélkül. A két verset mindig együtt jelentette meg, egybetartoznak. Így, együtt „a mélypont ünnepélye”.
Pilinszky világa az evangéliumi teljesség és egység világa. Ezt tárja elénk vers és próza egyaránt. Advent című esszéjében olvassuk: „Isten megtestesülése közöttünk magának a teremtésnek is legmélyebb megnyilvánulása”, majd a Karácsonyi gondolatokban így folytatja: „A teremtő szeretet nem lett volna teljes, ha Isten maga is nem vállalja megtestesülését. Creatio, Incarnatio, Passio (Teremtés, Megtestesülés, Szenvedés): ugyanannak a feltétlen, ugyanannak a szent Szeretetnek a túláradása, »túlkapása«, amely »Krisztust végül is a keresztre emelte«.”
János a szigligeti „remeteéletben” túlteljesítette az ateista, marxista, pártkatona Király parancsát. Ő, az evangéliumi megtört nádszál, ahogyan Jelenits István jellemezte búcsúztatójában: „még bűneiben is a kegyelem eljegyzett embere”, éppen e nádszál voltában érezte meg, hogy ez a parancs nem akármilyen Fuvallatból származik. Megértette az éjszakai látogatónak, Nikodémusnak adott tanítást, Jézus szavait, „hogy a szél ott fúj, ahol akar” (Jn 3,8). Ott, Szigligeten nemcsak egy verseskötet címváltozása történt – Senkiföldjén helyett Harmadnapon lett –, hanem „átváltoztatás” is. Ezt tárja elénk a Harmadnapon kötet „királyi parancsra” írt záróverse: a Novemberi elízium: „(…) kolostorcsendje háttered. Kezes / szellőcske indul a füvek közűl, / s mintha szentelt olajjal kenegetnék, / érzékeid öt meggyötört sebe / enyhületet érez és gyógyulást. // Bátortalan vagy s ujjongó! Igen, / gyermekien áttetsző tagjaiddal / a nagyranőtt kendőben és kabátban, / mint Karamazov Aljosa, olyan vagy. // És olyan is, mint ama szelídek, / kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy, / és oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már, / csak ragyogni a novemberi napban, / és illatozni toboz-könnyüen. / Csak melegedni, mint az üdvözültek.”
E versben leírt átváltozást éli meg Pilinszky életének utolsó hónapjaiban. Ekkor írt leveléből idézek: „Édesem! – Imádkozz értem! Annyi tékozló bolyongás után eljutottam egyfajta hőn áhított belső rendbe… Életem ezzel valójában lezárult – hála Istennek. Viszont annál inkább fölgyorsult a befele-utazás. Nem panaszkodhatom, súlyos csomagjaimhoz megkaptam minden lehetséges égi könnyítést, többet, mint amit vétkeim miatt megérdemelnék. Nagyon nagy szeretettel ölellek: Jancsid”.
