V.
Mögöttem a múlt szép kék erdősége,
Előttem a jövő szép zöld vetése;
Az mindig messze, és még sem hagy el,
Ezt el nem érem, bár mindig közel.
Ekkép vándorlok az országuton,
Melly puszta, vadon,
Vándorlok csüggedetten
Az örökkétartó jelenben.
IX.
Emlékezet!
Te összetört hajónk egy deszkaszála,
Mit a hullám s a szél viszálya
A tengerpartra vet… – –
XVI.
Itt állok a rónaközépen,
Mint a szobor, merően…
A pusztát síri csend födé el,
Mint elfödik a halottat szemfödéllel.
Nagymessze tőlem egy ember kaszál;
Mostan megáll,
S köszörüli a kaszát…
Pengése hozzám nem hallatszik át,
Csak azt látom: mint mozg a kéz.
És most ide néz,
Engem bámul, de én szemem sem mozditom…
Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?
XLII.
Már sokszor énekeltem rólatok,
Még többször is éneklek, szép csillagok.
Én úgy szeretlek titeket!
Egy szebb világgal hiteget
Sugárotok;
S ti egyre mosolygotok,
S olly jól esik nekem,
Oda tekintenem,
Hol egy kis vidámság van
E szomorú világban.
XLIV.
Fönséges éj!
Az égen tündökölve ballag
A nagy hold s a kis esti csillag.
Fönséges éj!
A harmat csillog a gyep bársonyán,
Bokor sátrában zeng a csalogány.
Fönséges éj!
Az ifjú mostan megy szeretője után...
S most megy gyilkolni a zsivány.
Fönséges éj!
XXVIII.
Mit ettél, föld, hogy egyre szomjazol?
Hogy annyi könnyet s annyi vért iszol?
XXXI.
Hová lesz a kaczaj,
Hová lesz a sohaj,
Ha hangja elenyész?
S hová lesz az ész,
Midőn már nem gondolkodik?
S a szeretet,
S a gyűlölet,
Ha a szívből kiköltözik?
XXXVI.
Futó folyam hullámai
Az ember miljom vágya;
Percz hozza őket, percz ragadja el.
A sors azért nem szokta teljesíteni,
Azért nem hallgat rája;
Jól tudja: mikorra egy kegyét leejti,
Az ember már régen mást esdekel,
S hogy kérte amazt, el is felejti.
#Petőfi 200
