Klímabeszéd címmel lapunk 15. számában Balázs Zoltán konzervatív szemmel foglalta össze a kérdést. Tizennyolcadik számunkban Pásztor János, a 2015-ös párizsi klímacsúcs egyik fő szervezője vitatta állításait.

Megtiszteltetés számomra, hogy Pásztor János részletesen és indulatmentesen reagált esszémre, ugyanakkor nagyon határozottan vitatkozva annak egyes részeivel. 

A szerkesztők lehetőséget adtak rövid viszontválaszra. 

1. Pásztor János szerint a tudományt hamis beállításban mutatom be, és ezáltal befeketítem. Ez erős. Ellensége vagyok a frivol relativizálásnak, és mélyen tisztelem a tudomány eredményeit, de kénytelen vagyok ragaszkodni ahhoz, hogy a tudomány is emberi tevékenység, eredményeivel pedig vissza lehet élni, akár úgy is, hogy megfellebbezhetetlen tekintélynek proklamáljuk. 

2. Bírálóm szerint tévesen állítom, hogy az éghajlattudományban nincs konszenzus. Ezt azonban ő is elismeri. Amúgy esszém lényege egyáltalán nem a konszenzus tagadása, hanem a tagadókkal való bánásmód problémája – márpedig a „megoldás” csakis politikai lehet. Mellékesen jegyzem meg, hogy a konszenzusos „igazság” megkérdőjelezése a tudomány módszerei szerint is kötelező.

3. Pásztor János kifogásolja, hogy párhuzamba állítom a klímaváltozásra vonatkozó tudásunkat a Covid–19-re vagy éppen a Brexit hatásaira vonatkozóval. Szerinte az előbbi abszolút biztos, az utóbbiak nem. Nos, lehet, hogy nem voltam elég pontos: a párhuzam az „egészre” vonatkozó tudásunk bizonytalanságára vonatkozott. Magyarán egészen biztosan is tudhatjuk, hogy a vírus – vírus (azaz rendszertanilag hova sorolható, honnan ered, milyen a molekuláris szerkezete, hogyan működik), de az általa okozott járvánnyal kapcsolatos  ismereteink sokkal töredékesebbek (persze bővíthetőek). Lehet, hogy abszolút bizonyossággal állíthatjuk, hogy a klímaváltozás antropogén eredetű, de ebből nem következik, hogy a „klímaválságra” vonatkozó tudásunk tökéletes. Nem hiszem amúgy, hogy ebben érdemi vitánk volna.

4. Vitapartnerem naivnak nevez, mert relatívnak tartom a „helyes hőmérsékletet”, szerinte „nem értem a kérdést”. Szerintem viszont ő nem érti: én ugyanis valóban kérdezek, ő viszont egyszerűen leszögezi, hogy egyszer majd „átlépünk olyan billenőpontokat, amelyeken túl az általunk ismert ökoszisztéma és civilizációs formák végének leszünk tanúi”. Lehet, hogy így lesz. Azt azért tudjuk, hogy voltak jóval melegebb korszakai a Földnek a mainál, nem kevésbé dinamikus egyensúlyi állapotokkal; és azt is, hogy az emberiség igen sokféle éghajlathoz (volt) képes alkalmazkodni – éppen ebben vagyunk kiemelkedő képességű faj. Számos faj pedig hozzánk és velünk együtt alkalmazkodott. Továbbá azt is tudjuk, hogy nincs változás veszteség nélkül. Minderről messzemenő és érdekes etikai és politikai vitákat lehetne kezdeni, amit most nem tehetek meg. De éppen ez a lényeg: ezeket a vitákat le lehet és le is kell folytatni, ennek azonban az a feltétele, hogy értsük meg egymás kérdéseit. Sajnos idáig sem jutottunk el.

5. Pásztor János szerint a modellek működését sem értem. Talán itt is félreértés van: én sem várom a modellektől a pontos előrejelzést, és én sem tartom őket fölöslegesnek. Ellenkezőleg. Azzal van probléma, ha valaki pontos előrejelzést vár, vagy teljesen fölöslegesnek tartja őket. Ebben tehát egyetérthetünk.

6. A globalizáció és az éghajlatváltozás (kritikusom szerint -válság) összefüggéseit sem értem. Egyáltalán nem kívántam ezt részletezni, senki sem gondolhatja komolyan, hogy egy rövid esszében vállalkozhat valaki teljes körű elemzésre. Kissé rosszulesett, hogy öncélúan szurkál: észrevehette volna, hogy mi a valódi mondandóm. Eszemben sem volt „gúnyt űzni azokból, akik felemelik a hangjukat”. De amikor bírálóm ezt írja: „Be kell látnunk, hatalmas feladat áll előttünk: a világ jelenleg fenntarthatatlan úton jár, korrigálnunk kell azt, és alternatívát kell kidolgoznunk a jövőre” –, akkor olyan globális politikai-morális feladatot tűz ki mindannyiunk elé, amelynek megoldása, bármennyire is könnyűnek látszik egy mondatban, nem egyszerűen roppantul nehéz, hanem az emberiség rendelkezésére álló politikai képességeket messze meghaladja. Tehát: nincs, és nem is lesz egyetlen megoldás; valószínűleg sokféle lesz, köztük – sajnos vagy nem sajnos – a különböző alkalmazkodásoké, kompromisszumoké is, nem zárva ki bizonyos globális kihatású döntéseket, de nem ezekbe vetve a végső bizalmat. Ha az idézett mondatot tényleg komolyan venném, akkor Pásztor Jánost kellene naivnak neveznem. Ám válaszának egész hangvétele nem erre vall, és ezért csak arra kérem, hogy az esszémet esetleg fussa át újra, s méltányolja annak mondanivalóját.

Írását, illetve a szerkesztőség gesztusát nagyra értékelem és köszönöm.