K_EPA20171213014.jpg

Válasz Balázs Zoltán Klímabeszéd című, az Országút 15. számában megjelent cikkére

Balázs Zoltán nem ad érdemi választ a klímaválságra, a tudományos konszenzust vitatja, tudomány és politika viszonyát hibásan állítja be, összességében ártalmas és veszélyes tévképzeteket hirdet, mondja a 2015-ös párizsi klímaegyezmény vezető előkészítője.

Bár nem vagyok a környezetről való konzervatív (liberális vagy más) gondolkodás szakértője, pályafutásom legnagyobb részében az éghajlatváltozással foglalkoztam, ezért kötelességemnek tartom, hogy reagáljak erre az írásra.

Az éghajlatválság súlyos, és sürgősen komoly megoldásokra van szükségünk, függetlenül attól, hogy azok konzervatív, liberális vagy más eszméken nyugszanak. Balázs Zoltán dolgozata ilyet nem kínál, miközben olyan hamis információt terjeszt, amely ellentmond a tudományos konszenzusnak anélkül, hogy azzal szemben bármilyen bizonyítékot hozna fel. Ez káros, és tekintettel a jelenlegi folyamatokra, kifejezetten veszélyes. Ezért megállapításaival kapcsolatban a következőket kell szem előtt tartani:

1. A szerző, úgy tűnik, nem érti a tudománynak a kormányzásban és általában a komplex problémák megoldásában betöltött szerepét. A tudomány nem kormányoz, és nem oldja meg a társadalom problémáit. Ezt a társadalmak teszik, különféle (demokratikus, autoriter, királyi vagy akármilyen) kormányzási mechanizmusokon keresztül. A tudomány feladata, hogy bizonyítékalapú tanácsot adjon a kormányzás és a kormányok számára is. A tudomány nem beszél fehéren-feketén: nincsenek mindig egyértelmű válaszai a komplex problémákra. Az éghajlatválság rendkívül bonyolult, sokdimenziós tudományos, műszaki, társadalmi, gazdasági, kulturális és bizony politikai probléma. A tudomány fontos szerepet visz a megoldások megtalálásában, de nem deus ex machina, amely majd egyszerűen rendbe hoz mindent. A tudomány hamis beállítása és ezáltal befeketítése helyett, mint ahogyan ez a cikk teszi, komolyan el kell gondolkoznunk (akár konzervatív, akár liberális alapon) arról, miként tudjuk a szükséges megoldásokat eredményező társadalmi cselekvés valamennyi dimenzióját összehangolni.

2. A cikk abszolút tévesen állítja, hogy az éghajlattudományban nincs konszenzus. Ha van olyan tudományterület, ahol az elmúlt évtizedek során világos egyetértés alakult ki – számos tudományos testület mellett jórészt a Nobel-díjas Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) munkája következtében –, az a klímatudomány. Már három-négy évtizede ismerjük a problémát és a lehetséges megoldásokat. Azóta a tudomány rengeteget fejlődött, és a kérdések leírása sokkal pontosabbá vált. A rendelkezésre álló megoldások is látványosan megsokasodtak. Ma már egyre nagyobb bizonyossággal tudjuk, hogy a mindannyiunk által megfigyelt (hangsúlyozom, megfigyelt) éghajlatváltozás antropogén eredetű, azaz emberi tevékenységre vezethető vissza.

3. Van és mindig is lesz néhány „tudós”, aki nem ismeri el a konszenzust – a számuk azonban ebben az esetben egyértelműen csekély (egy százaléknál kisebb). Ha a tudományos módszert kívánjuk követni, természetesen meg kell fontolnunk annak a lehetőségét, hogy a jelenlegi éghajlattudomány (a többségi vélemény) téved. Igen ám, de az a kevés tudós, aki nem osztja ezt a konszenzust, nem állt elő semmilyen meggyőző bizonyítékkal arra vonatkozóan, hogy a klímaválság mostani felfogása téves volna. Ráadásul a világszerte megfigyelt éghajlathatások a konszenzust igazolják. Az pedig sokszorosan bebizonyosodott, hogy a legtöbb ilyen tudóst az úgynevezett éghajlatváltozást tagadó politikai érdekcsoportok finanszírozzák.

4. Igaz (amint a cikk állítja), hogy nem sokat tudunk a Covid–19-ről (bár az is igaz, az elmúlt néhány hónapban exponenciálisan nőtt a tudásunk arról, milyen ez a vírus, és miként tudjuk kezelni). De az éghajlatváltozással kapcsolatos tudást megkérdőjelezni a Covid–19-re vonatkozó tudás hiányára való tekintettel, ahogyan ez a cikk teszi, egyszerűen téves, félrevezető és veszélyes.

5. Hasonlóképpen értelmetlen az éghajlattudományt a Brexittel kapcsolatos kérdésekkel összehasonlítani, ami megint csak félrevezeti az olvasót. Miközben az unióból való brit kilépés  vizsgálható gazdaságtani, politika- és társadalomtudományi stb. szempontból, egyáltalán nem arról szól, hogy egy társadalom miként reagál egy tudományos tényre, hanem a társadalmi fejlődés egészen más és összetett kérdéséről, arról, hogy az adott társadalom szereplői miként tekintenek önmagukra és másokra az egyre inkább globalizált világban.

6. A szerző naiv reflexiója arról, mi a helyes hőmérséklet („nem is olyan könnyű megmondani, hogy pontosan hány fok is a mindenkinek egyformán jó meleg…”), azt mutatja, egyáltalán nem érti a kérdést. 

Mert a kérdés nem az, „mi a jó meleg?”, hanem az, hogy tudjuk, az éghajlat megváltozott, ma a Föld légköre a korábbinál átlagosan több mint 1oC-kal melegebb az üvegházhatású gázok koncentrációjának növekedése miatt. Ez a növekedés, és ami még fontosabb, ennek gyorsasága jelenti a problémát, és ez minél tovább tart (minél magasabb értékeket ér el), annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy átlépünk olyan billenőpontokat, amelyeken túl az általunk ismert ökoszisztéma és civilizációs formák végének leszünk tanúi. Most az ismert földtörténeti hőmérsékletekhez képest a 3–4oC-os emelkedés felé haladunk az évszázad végéig. És ezek csak a globális átlagok. Lokálisan-regionálisan (mint például az Északi-sarkvidéken) a hőmérséklet-növekedés sokkal magasabb, és már most pusztítja a környezetet és a gazdaságot.

7. Úgy tűnik, a szerző azt sem érti, hogy a modellek miként működnek, és mire használhatjuk az eredményeiket. A modellek nem jósolják meg a jövőt, és senki sem garantálhatja a kifejletet. A szerző állításával szemben sok modell hihetetlenül szofisztikált, képes adatok, feltételezések és megfigyelések reprodukálására. Valójában a modellek jelezhetik, hogy sok milliónyi egyéni döntés miként hathat az éghajlatra és a gazdaságra. Nem jósolnak, de segíthetik a döntéshozókat azzal, hogy bemutatják a különféle forgatókönyvek eredményeit. Egyébként társadalmi-gazdasági elemzésekből (többek között komplex modellek alkalmazásából) tudjuk, hogy bizonyos beavatkozások (például árváltozások vagy jogszabály-módosítások) eredményeként sok millió egyéni döntés egy bizonyos irányba mozdul el (és ennek mértékét nemegyszer számszerűsíteni is tudjuk). E modellek használatával nemcsak azt ismerjük meg, hogy az emberek miként állnak át valamilyen cselekvési módról (utazás vagy étkezés) egy másikra, hanem azt is, hogy ezek a változások milyen más (pozitív vagy negatív) hatásokkal járnak.

8. Az éghajlatválság oka nem a globalizáció, mint ahogyan a cikk sugallja, hanem az üvegházhatású gázok antropogén kibocsátása, amelyet főleg a fosszilis tüzelőanyagok égetése idéz elő (néhány évtized alatt juttatva ki a légkörbe a föld mélyében sok millió év alatt felgyülemlett szenet). A globalizált társadalomnak természetesen megvannak a maga kihívásai és lehetőségei (amelyek közül egyesek fékezik, míg mások fokozzák az éghajlatválságot). 

A szerző a végletekig leegyszerűsíti a globális–lokális kormányzás kérdését; úgy tűnik, egyáltalán nem érti a szükséges lokális és globális intézkedések kombinációjának bonyolultságát, illetve  az azok közötti kapcsolatokat.

Valóban mindig helyes nyugodtan hozzászólnunk valamely vitához, ha tudunk.

De amikor az emberek ügyet sem vetnek az eltűnő gleccserekre, az Északi-sarkkörön belüli hőhullámokra, a világ különböző részein tomboló árvizekre és erdőtüzekre, a mindenütt mért, egyre forróbb rekordhőmérsékletekre, továbbá hallani sem akarnak e válságok műszakilag, gazdaságilag és társadalmilag megvalósítható megoldásairól, akkor talán nem kellene gúnyt űzni azokból, akik felemelik a hangjukat. Be kell látnunk, hatalmas feladat áll előttünk: a világ jelenleg fenntarthatatlan úton jár, korrigálnunk kell azt, és alternatívát kell kidolgoznunk a jövőre. 

A feladat elvégezhető, de óriási.  Tévedés és felelőtlenség egyszerűen széttárni a kezünket, és azt mondani, hogy majd a Gondviselés megoldja. Mert azt a nézetet támasztja alá, hogy nem mi, te és én vagyunk a felelősek, hanem valaki más.

 

/Indulókép: Kék és zöld fénnyel világították meg az Eiffel-tornyot A one Planet elnevezésű párizsi klímavédelmi csúcstalálkozó alkalmából, 2017. december 12-én Fotó: MTI/Julien De Rosa/