Nem tisztem, hogy Jeszenszky Géza és Kulin Ferenc érdekes vitájában (Országút 9.; 15. szám) állást foglaljak, csupán az ütött szöget a fejembe, ami Jeszenszky Géza második cikkében szerepel, hogy tudniillik Kulin nagyon félreértette az ő álláspontját. Azt hiszem, ezt a kijelentést nyugodtan átvihetjük az egész témára, és kimondhatjuk: manapság szinte lehetetlen egymást nem félreérteni. Teljes mértékben hiányoznak ugyanis a közös szemléleti keretek, amelyek a nem félreértés reményével kecsegtethetnének. Érteni vélem, Jeszenszky mintha azt feltételezné, hogy az atlantizmus lehetne ilyen közös szemléleti keret, ám ezt nemigen találta meg Kulin válaszában. De gyanítom, hogy Kulin Ferenc – merőben másfajta logikából – szintén hiányolja a közös pontokat vitapartnere írásában.

Szóval egyáltalán nem könnyű téma ez, éspedig azért, mert az elmúlt harminc év olyannyira sok (és sokk-) hatással volt ránk, hogy voltaképpen azt se nagyon tudjuk, milyen mércék alapján alakítsuk ki álláspontunkat a Nyugattal kapcsolatban.

Haza és haladás sémája

A régi rendszertől megörököltük azt a sematikus megközelítést, amely szerint Magyarországon – legalábbis a XIX. századtól – haza és haladás konfliktusban állott egymással. Ez azt jelenti, hogy valaki vagy Európára figyelt, és kevésbé tartotta fontosnak a hazai talajt, vagy pedig a nemzeti ügyre összpontosított, és „vigyázó szemeit” Európára nem vetette.

Más kifejezésekkel a XX. században ezt a kettősséget vitte tovább az úgynevezett népi–urbánus vita. Eszerint a népiek elhanyagolták Európát, és a belső ügyekre koncentráltak; míg az urbánusok Európa követését tartották szem előtt, és a nemzeti kérdést legfeljebb Európa kérdése után vették számba.

Ez a dichotómia a rendszerváltás után tovább élt, és nem feltétlen úgy, hogy a népiekből kinövő jobboldali-konzervatív, illetve az urbánusok meghatározta liberális-balliberális pártok és elitek tényleg ezt gondolták volna a továbbiakban is, hanem úgy, hogy ezt tulajdonítják a másik félnek. 2020 Magyarországán szívósan tartja magát az az elképzelés, hogy egyfelől vannak a mindent csak nemzeti keretekben látó, Európától elforduló jobboldaliak; másfelől vannak a nemzetileg tökéletesen érzéketlen, Európát „majmoló” liberálisok és balliberálisok. A világért sem akarnék előhozakodni ide nem illő dolgokkal, de a Színművészeti Egyetem átalakításának egyik érveként többször elhangzott, hogy az egyetemen egyféle, balliberális gondolat mentén megy a képzés, úgyhogy azt ki kell egészíteni nemzeti elvekkel. Erre persze a liberálisok értetlenségüket fejezik ki: miért is volna nem nemzeti az egyetemen folyó képzés, amivel már meg is érkeztünk a probléma sűrűjébe.

Közös szemléleti keret

Sűrű problémát bizonyosan nem lehet megoldani – de értelmezni sem –, ha mindkét fél csak a maga álláspontját akarja hallani, érvényesíteni. Ez sehova nem vezet, mert nem engedi a probléma értelmezését sem.

Az pedig új nézőpontot kíván.

Kicsit se tudunk előbbre lépni, ha a már említett gondolati örökség mentén akarjuk megérteni a mai (és természetesen visszamenőleg a régi) helyzetet. A szokásos megközelítés haza és haladás kibékíthetetlen konfliktusa, ám mi van akkor, ha Magyarország és a Nyugat viszonyát nem ebben a dichotómiában értelmezzük? Ez a felfogás ugyanis azzal a hátránnyal jár, hogy csak az egyik fél álláspontját regisztrálja nyugatosként, és arról szól, hogy a nemzeti álláspont legfeljebb nagyon érintőlegesen (ha egyáltalán) lehet nyugatos.

Az elmúlt években több írásomban is felvetettem, célszerű lenne két Nyugat-koncepció vitájáról beszélnünk. Vizsgáljuk meg a magyar politikatörténetet új szemüvegen keresztül, ne a haza és haladás szembenállásra keressük a példákat, hanem arra, hogy a politikai elitek a fő téma, tehát Európa szempontjából miként tagolódnak. Ez lehetne a hozzászólásom elején említett közös szemléleti keret, de szokatlan volta miatt szeretném bővebben is indokolni.

Nem a nyugatos és a bezárkózó elitek harca Magyarország mindig valamely tágabb nemzetközi keretbe illeszkedett, és az érintett elitek abban nem különböztek, hogy ezzel tisztában voltak. Nem mindegy azonban, hogy Európa és Magyarország viszonyára miként reagáltak. Nem az tehát a különbség köztük, hogy az egyik elit Európa-barát, míg a másik Európa-ellenes. Elismerem, madártávlatból keletkezhet ilyen látszat. 

De sokkal többre jutunk, ha a magyar történelmet nem a nyugatos és a bezárkózó elitek harcaként látjuk.

Az, hogy kétfajta nyugatos elitet azonosítunk a magyar politikában, csak akkor hozhat létre új (később esetleg: közös) kiindulópontokat, ha meg tudunk nevezni konkrét korszakokat, amikor ez a két csoport megmutatta magát; és igazolni tudjuk, hogy nézeteltéréseik nem mellékesek, hanem nagyon is meghatározóak voltak, és felülírják azt a felfogást, amely szerint köztük haza és haladás vitája zajlott.

Ami ezeket a pontokat illeti, anélkül, hogy itt részletekbe mennék, azt hiszem, hogy a magyar politikatörténet három nagy korszakában (a reformkorban, a dualizmus és a Horthy-rendszer idején is) kimutatható az Európa-tematika meghatározó szerepe.

Leginkább két területen tudjuk ezt igazolni. Az egyik: azok a viták, amelyek szinte mindhárom korszakban ismétlődtek. Ezek egy részét a történettudomány feldolgozta, de – hogy saját szakterületemnél maradjak – a politikatudománynak is van itt illetékessége, már csak azért is, mert máig ható hagyományról van szó, ráadásul olyanról, amelyet eddig nem vettünk kellőképpen számba, holott magyarázó ereje révén sok, eddig talán nem értett vagy kellően végig nem gondolt kérdésünkre és kételyünkre esetleg válasszal is szolgálhatna. Másrészt rengeteg önálló eszmetörténeti tanulmány foglalkozik a nyugatosság ilyen vagy olyan értelmezésével. (E Nyugat-vitákhoz lásd A magyar politikai fejlődés logikája – Összehasonlítható-e a jelen a múlttal, s ha igen, hogyan? című, 2017-es könyvem, illetve Milyen Magyarország? Milyen Európa? – Magyar politikai gondolkodók 1900–1945 című, 2020-as szöveggyűjteményem.) Az Európa-tematika tehát sokkal fontosabb orientációs pont, mint korábban gondoltuk. De vajon mit jelentett a két különböző Európa-felfogás korábban, és mit jelent ma, a rendszerváltás után?

Szembesülés a felvilágosodás fejleményeivel

Annál is inkább fontos tisztáznunk ezt a két pozíciót, mert (mint látni fogjuk) a másodikról eddig azt se nagyon tudtuk, hogy létezik. De kezdjük az elsővel, amelyet a hazai közgondolkodás lényegében a nyugatos irányultságnak tekint. Ennek lényege, hogy Magyarországon követni kell a Nyugat-Európában bekövetkező folyamatokat, át kell venni a Nyugaton elterjedt eszméket, és meg kell honosítani az ottani intézményeket. Fontos tisztázni, hogy ez a fajta Nyugat-követés mikor jelenik meg Magyarországon először. Elsőre azt gondolhatnánk, hogy Kossuth, Széchenyi, a centralisták és még nagyon sokak írásaiban, de ha utánanézünk, feltárul előttünk, hogy a reformkor sok tekintetben csak követi a XVIII. század végi szellemi folyamatokat, amikor a magyar értelmiség és politizáló elit szembesült a felvilágosodás fejleményeivel. Nem történészekre, hanem a politikatudós Concha Győzőre hivatkozom, aki közel száz évvel később feltárta az 1790-es évek politikaelméleti hagyatékát, s hosszasan elemzi az akkor született magyar és latin nyelvű munkákat (A kilenczvenes évek reformeszméi és előzményeik, 1885).

Ebből a kis könyvből is egyértelmű – a reformkor nagyjai csak hatványozottabban megerősítik –, hogy Magyarországnak közelebb kell kerülnie a Nyugathoz, és sok évszázados lemaradást pótolnia. Hogyan? Természetesen az idő szorításában. Az 1790-es évek első fele a nagy felbuzdulás ideje, ám ennek gátat szab a magyar jakobinus mozgalom bukása és az utána következő abszolutisztikus hatalom. Az 1830-as és 40-es években valamennyivel több idő jut, de ez a szűk két évtized megint csak nem lesz elég a nyugati intézmények és szellemiség átvételére. Gondoljunk csak arra, hogy például a felelős kormány intézményét mennyire hirtelen (és az intézmény nyugati megfelelőjének behatóbb ismerete nélkül) léptetik életbe az 1848-as forradalom nyomán.

Ám azt is látni kell, hogy ez a Nyugat-követés már a reformkor végén sem teljesen egyértelmű, hiszen kudarcot vall az angolszász típusú kétpártrendszer megteremtése. Hiába erős Európa követésének szándéka, de a korabeli liberálisok nem fogadták el magukkal egyenrangúnak (ma úgy mondanánk: váltópártnak) a korabeli konzervatívokat. A Habsburg-barát konzervatív párt volt hatalmon, csakhogy a liberálisok szemében idegen érdekek kiszolgálójának minősült.

A mintakövetés (a pártrendszer tekintetében) ekkor meghiúsult, de a dualizmus idején a nyugati liberalizmus eszmevilága mégis nagy hatással bírt, és elmondhatjuk, hogy Magyarország ekkor jóval közelebb került Európához, mint a XVIII. század vége óta bármikor.

De mégse gondoljuk, hogy ekkor – de különösen később – ne bontakozott volna ki a Nyugat-követéssel szembeni ellenkezés. Szekfű Gyula Három nemzedékét is érdemes lenne újraolvasni ennek az ellenelméletnek a nyomait (s nem csak a liberális korszak pőre kritikáját) keresve. De a dualizmus idején ilyen alternatív Nyugat-kép még nem alakul ki. Annak az ideje a Horthy-korszakban jön el. Igazából ekkor fogalmazzák meg a korszak jobboldali írástudói az általam mintaformálónak nevezett Európa-képet. Ennek most két elemét emelem csak ki. Az egyik az, hogy számos szerző a magyar történelem hosszabb folyamatait illetően úgy látja, ez a mintaformáló attitűd folyamatosan megvolt. A szerzők egyik legszínvonalasabbja, Joó Tibor Magyar nacionalizmus című munkájában (1941) például egyenesen úgy látja, hogy a magyar politikai fejlődés szempontjából kifejezetten káros volt a nyugati típusú nacionalizmus átvétele és adaptálása a reformkorban és a későbbiekben. A nyugati minta követése ugyanis egy autochton magyar fejlődési folyamatot szakított és zavart meg. Más szerzők viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy az egyoldalú Nyugat-követés egyik nagy tehertétele, hogy mindig a nyugati csúcsteljesítményeket akarja adaptálni, amelyek azért hoznak (legfeljebb) részleges eredményeket, mert nem számolnak a hazai körülményekkel. Azt hiszem, ez nagyon fontos észrevétel, és ráirányítja a figyelmünket arra az elhanyagolt kérdésre, például a nyugati jogállamiság és alkotmányosság (mint két csúcsteljesítmény) adaptálásán túl mi mindent kellene még átvenni ahhoz, hogy a Nyugat-illeszkedés sikeres legyen. Erről a témáról Makkai János, a két háború közötti korszak tudós publicistája és politikusa írt sok érdekeset.

Mintakövetés és mintaformálás: szintézis felé 

A fentiekben kifejtettek nyomán talán érthetőbb, hogy miért gondolom: a magyar politikatörténetben két Nyugat-felfogás, egy mintakövető és egy mintaformáló áll egymással szemben, nem pedig haza és haladás képviselői. Vajon ez a két nézet hogyan jelenik meg az 1990 utáni magyar politikában?

Fontos abból kiindulnunk – és erre már utaltam –, hogy az uralkodó felfogás az 1980-as évek közéletét népiek és urbánusok küzdelmeként látja. Ez mintha arról szólna, hogy a régi történelmi minta érvényesül. Nos, nem. Az 1980-as években éppen egy olyan korszakot éltünk, amikor kezd kialakulni a mintakövető viszonyulásmód, amely éppenséggel a néhai MSZMP mintaformáló Európa-magatartását szorította ki.

Az 1960-as és az 1970-es években az állampárt vezetői még elhitethették magukkal, hogy a nyugati világ nincs fölényben velük szemben, sőt, a szocializmus felül is múlhatja a Nyugatot. Ez a fölényérzet később teljesen elillant, amikor az ellenzéki elit és a párt bizonyos körei közeledni kezdtek egymáshoz, és kialakították azt a Nyugat-felfogást, amely a mintakövetésben látta a felzárkózás értelmét.

Ez a Nyugat-kép volt a magyar rendszerváltás egyetlen releváns Európa-képe, ám már a 90-es évek közepétől vetélytársat kapott az akkor még liberális Fidesztől. Ha a szemlélő megnézi az 1994-es vagy az 1996-os Fidesz-programot, akkor – talán meglepő módon – azt konstatálhatja, hogy ebben szinte semmi nem marad a rendszerváltáskor közösnek gondolt mintakövető felfogásból. A Fidesz megközelítése – az általam használt fogalommal – mintaformáló. Elszakad attól az elképzeléstől, hogy a nyugati intézmények készek, és azok pusztán csak átültetendők, mint attól is, hogy vannak kidolgozott nyugati normák és szabályok, amelyeket egyszerűen csak át kell emelni, be kell vezetni.

A Nyugat-adaptáló és a Nyugat-kritikus, ámde Európa-párti elitek utóbbi húszéves konfliktusáról most csupán annyit jegyzek meg, hogy a rendszerváltás díszletei között visszakúszott a magyar politikatörténetnek egy olyan dichotómiája, amelyről talán nem is tudtuk, hogy létezik. Az elmúlt harminc év egyre fokozódó intenzitással arról szól, hogy melyik Nyugat-felfogás erősebb a másiknál.

Akkor értelmezzük jól a helyzetet, ha belátjuk, hogy a két, a mintakövető és a mintaformáló Nyugat-felfogásban itt nem merőben mai konfliktusról, hanem mély történelmi ellentétről van szó. Már azzal előbbre juthatunk, ha ezeket a történeti előzményeket felismerjük. A jelenben pedig csak azt kívánhatjuk, hogy ezek ne egymás ellenében álljanak csatasorba, hanem egyszer valamilyen szintézist alkossanak.

/Indulókép: Erasmus QuellinusII. Európa elrablása (1635)/