01 kulin.jpg

Jeszenszky Géza a Magyarország és a Nyugat: viszonzatlan szerelem? című írásában (Országút, 9. szám) méltatta a nemzet nyugati elkötelezettségét. Okfejtését kifogásolva Kulin Ferenc az alábbi cikket írta. A vita könnyebb követhetősége érdekében nyomban utána közöljük Jeszenszky Géza viszontválaszát. Ez nem jelenti, hogy az Országút szerkesztősége állást foglalna a vitában, lezárná azt, sőt, ellenkezőleg: bízik abban, hogy e fontos kérdést további hozzászólások árnyalják.

Kulin Ferenc

A Nyugat érték-  és érdekrendszere

Magyarország és a Nyugat: viszonzatlan szerelem? című írásában (Országút, 9. szám) Jeszenszky Géza túlzottan leegyszerűsíti geopolitikai adottságainknak a nemzettudat formálódásában játszott szerepét. A keresztény Európába történt beilleszkedésünk tényében valamiféle tartós biztonságot kínáló politikai környezet vonzerejét feltételezi, legvégzetesebb nemzeti tragédiánk (Trianon) napjainkig tartó következményeiért pedig a „keleti zsarnok”-ra hárítja a felelősséget. Okfejtésének logikája arról árulkodik, hogy kultúránknak nem sajátos törvényszerűségei érdeklik, hanem aktuálpolitikai mondanivalójának igazolásához keres érveket. Elkerüli a figyelmét, hogy a görög–római és zsidó-keresztény tradíciókat követő nemzetekkel sorsközösséget vállaló honfoglaló őseink olyan kulturális értékrend mellett kötelezték el magukat, amelyben a globalizálódó nyugati civilizációnak nemcsak a teremtő dinamikája, hanem az önpusztító hajlama is kódolva volt. Miután ez a hajlam nyilatkozott meg az „európai társadalomfejlődés” folyamatának (Bibó István) minden drámai konfliktusában – a vallásháborúkban csakúgy, miként a kereszténységgel szembeforduló politikai ideológiák (jakobinizmus, marxizmus, nácizmus) romboló hatásában –, célját tévesztő minden olyan kísérlet, amely a civilizációnk mélyszerkezetében keletkező rengéshullámok epicentrumát más kontinenseken, más kultúrákban, jelesül a Keleten őshonos zsarnokságban keresi. Célját tévesztő akkor is (1.), amikor a felelősségáthárítás sikere érdekében a „kollektív kulturális emlékezetre” (Assmann) támaszkodik, és akkor is (2.), amikor elmulasztja a Nyugat mitizált fogalmát szembesíteni a saját politikusi tapasztalataival.

1.
A Nyugat mintaadó szerepét hangsúlyozandó, Jeszenszky Géza arra hivatkozik, hogy már „Batsányi Párizsra vetette vigyázó szemét, Széchenyi Angliára, Bölöni Farkas Sándor és nyomában Kossuth Amerikára”, ám figyelmen kívül hagy nem lényegtelen eszme-, sajtó- és politikatörténeti tényeket. Mindenekelőtt azt, hogy már Batsányi nemzedéke is kiábrándult a francia forradalomból és következményeiből, s hogy a költő bonapartizmusa is eszmetörténeti kuriózummá vált. A három nagy név „csokorba kötése” egyébként is megtévesztő. Bölöni kiemelése a korszak nyugati útleírásainak és útinaplóinak szerzői köréből „leárnyékoja” azoknak a műveknek a hatását, amelyek a szerző észak-amerikai tapasztalatainak egyértelműen lelkes és lelkesítő interpretálásával szemben a kapitalizmus sokkoló embertelenségét tárták az olvasó elé. Így elsikkad a szellemi kultúra modern kori magyar történetének legfontosabb „eseménye”, nevezetesen az a termékeny sokkhatás, amit előbb a francia forradalom riasztó példája, majd az angolszász típusú modernizáció ellentmondásainak felismerése idézett elő. A polgárosuló Magyarország reformkori politikusainak és írástudó értelmiségének maradandó szellemi teljesítménye nem az volt, hogy az egyik kábulatból (a francia forradalom eszmevilágának bűvköréből) a másikba (a kapitalizmus pragmatikus ideológiájának gravitációs terébe) zuhantak, hanem éppen az, hogy kifejlesztették és tudatosan ápolták magukban a külhoni minták kritikai megközelítésének, egyszerre érték- és érdekelvű elsajátításának képességét. Pulszky Ferenc (Uti-vázlatok, 1836), Szemere Bertalan (Utazás külföldön, 1840), Gorove István (Nyugot, ezen belül az Angol népnyomor című fejezet, 1844) és Tóth Lőrinc (Uti tárcza, 1844) című művei ugyanúgy erről –  a kapitalizmus árnyoldalát is érzékelő – képességről vallanak, mint Eötvös József Szegénység Irlandban című tanulmánya (1840) és Alexis de Tocqueville – 1841–1843-ban magyar fordításban is megjelent világhírű művének (Az amerikai demokrácia) korabeli kritikai fogadtatása. (Ezek a beszámolók és kritikai reflexiók részint igazolják, részint előrevetítik azoknak a  XVIII–XX. századi klasszikusoknak – többek között Chateaubriand, Schopenhauer, Edgar Allan Poe, Baudelaire, Spengler, Ortega, Huizinga, Szorokin, Lorenz, Heidegger, Robert Nisbet, Russell Kirk, John Lukacs – a diagnózisát, akik történetfilozófiai szkepszisüket a Nyugat, elsősorban az Amerikai Egyesült Államok – kultúratörténeti értelemben – zsákutcás fejlődésével indokolták.) Arról a képességről van szó, amely úgy tesz nyitottá egy nemzeti közösséget az idegen hatások befogadására, hogy azokat – Kölcsey kifejezésével – „a saját világunkban a sajátunkká” teszi.

Hogy az „európai társadalomfejlődés értelmét” jelentő nyugati értékek realizálásának egyik nagyszabású kísérlete – az 1848/49-es polgári forradalom és nemzeti szabadságharc – mégis elbukott, annak nem az volt az oka, hogy a Nyugat felé tájékozódó politikai elitünk erőfeszítései a keleti orientáció híveinek ellenállásába ütközött. Az igazi ok éppen az volt, hogy a fejlett világhoz való felzárkózásunknak mind a kossuthi, mind a Széchenyi által képviselt menetrendje a „saját világunk” természetéből fakadó követelményekhez igazodott egy olyan korszakban, amelyben az effajta „provinciális” igényeket a Habsburgok külpolitikai döntéseit kontrolláló „európai pénzügyi körök” már nem tolerálták. (Lásd Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége, 1986, 304. o.). Igaz, a banktőke nemzetek és dinasztiák fölötti (háttér)hatalma az adott történelmi pillanatban még nem tudatosulhatott. De hogy Európa új rendje mennyire idegen volt azoktól az eszményektől, amelyek a reformkor szellemiségét meghatározták, azt nemcsak a költőtől tudjuk, aki már 1850-ben látta, hogy „a polgárodás fordul reánk csapásul” (Arany János: Gondolatok a béke-kongresszus felől), hanem a XIX. századi „rendszerváltás” tragikus sorsú politikuselitjének főszereplőitől is. A Habsburgokhoz fűződő illúziók haszontalanságát felismerő Széchenyi és a kossuthi külpolitikai stratégiát követő Teleki László is azok után végeztek magukkal (1860, 1861), hogy előzőleg pontos látleletet készítettek századuk Európájának politikai agonizálásáról és szellemi rákbetegségéről (lásd Széchenyi: Napló, Nagy magyar szatíra; Teleki: „Beszédtöredék”).

A legtömörebben az alábbi mondat fejezi ki a történész-diplomata Jeszenszky Géza gondolkodásmódját: „Egy jó évtizede mind jobban látható a veszély, hogy – Arannyal szólva – a »métely… az örök kétely« aláássa a legszélesebb körökben vallott meggyőződést, hogy Magyarország helye Európában a Nyugat oldalán van, nem pedig Kelet-Európában, ahová a szovjethatalom több mint négy évtizedre bezárta nemzetünket.”

A szerzőnek igaza van abban, hogy a háborús konfliktusok időszakaiban szükségszerűen kétpólusúvá hasadó geopolitikai térben az érdekeink bennünket többnyire (a folytonosan változó) nyugati pólushoz kötöttek és kötnek, de két fontos körülményt nem vesz észre. Először is azt, hogy kultúránk szerint ezektől (gyakran éppen a nyugati értékeinket kockáztató) elköteleződéseinktől függetlenül is nyugati nemzet vagyunk. Másodszor – és ez a fontosabb –, Magyarország nem annak a Nyugatnak az oldalán van, amely mérhetetlenül költséges propagandaeszközökkel és hadászati célú kiadásokkal igyekszik láthatatlanná tenni mindmáig nem szűnő érdekkonfliktusait (lásd Szemerkényi Réka: Westlesness – Nyugattalanság? Országút, 10. szám, 24–26. o.), hanem, mivel közép-európai állam, eleve a Nyugat értékeit képviseli. Másképpen, mint Európa többi országa, s különösen másképpen, mint az Amerikai Egyesült Államok, ám éppen ebben a „másképpen”-ségben rejlik nyugati karakterének lényege!

Nem utolsósorban abban „másképpen”, ahogyan a Kelet és a Nyugat konfliktusát, és ezen belül Oroszország és a Nyugat – Közép-Európa által is alakítható – viszonyát értelmezi. Igaz, Jeszenszky Géza is felveti: „több megértéssel (kellett volna) tekinteni az oroszok nemzeti büszkeségére”, mi több: úgy látja, „még jobb lett volna Oroszországot is meghívni a NATO-ba”, ám a jelenünket elemezve nem követi ezt a – történészhez illő – tárgyilagosan kritikus gondolatmenetet. Egyetlen szóval sem utal arra, hogy kapcsolataink alakulásában nem a nagyhatalmi rivalizálás logikájának, hanem annak az európai szellemiségnek kellene érvényesülnie, amely az orosz irodalom, zene és filmművészet nélkül csak féllábú törpe lehetne.

2.

Azok a dokumentumok, amelyek Jeszenszky Géza Nyugat-mítosza irodalom- és eszmetörténeti alapjainak ingatagságára hívják fel a figyelmünket, végül is nincsenek egy súlycsoportban azokkal a tényekkel, amelyek a történész-politikusnak a rendszerváltozást kommentáló észrevételeivel állíthatók szembe. Idézett cikkében ezt olvassuk: „A rendszerváltozás pillanatában a hazai közvéleményben még széles bázisa volt – részben 1956-os reminiszcenciák alapján, részben a virágzó Ausztria példája nyomán – a semlegesség gondolatának. Az Antall-kormány azonban egyértelműen a NATO-belépéssel kívánta lehorgonyozni a nemzetet a biztonság kikötőjében.” Nos, mindkét állítás korrekcióra szorul. 

A semlegesség gondolata egy kivételes történelmi pillanatban valóban alapja lehetett volna a konszenzusnak a szovjet diplomácia és Kissinger között, de már csak azért sem rendelkezhetett (az MDF egyik alapítója és országos hálózatának egyik szervezőjeként állíthatom: maga a rendszerváltozás sem rendelkezett) „széles bázissal”, mert már 1989 őszén kikerült az MDF programjából. Antall József viszonya a NATO-hoz pedig végképp nem minősíthető „egyértelmű kívánságnak”. Kétségtelen, hogy 1990 júliusában, Brüsszelben tett nyilatkozata szerint „szándékában áll a szervezettel való kapcsolat kiépítése, többek között diplomáciai téren”, de az Európa Parlamentben azt is kifejtette, hogy – „az ismert geopolitikai okok miatt […] Magyarország nem kíván a NATO tagja lenni” (Sáringer János: Iratok az Antall-kormány külpolitikájához és diplomáciájához, I. kötet, 2015, 195–196. o., 365. jegyzet). Még inkább figyelemre méltó, hogy még két évvel később is inkább fékezi, lassítja, s nem sürgeti a nyugati katonai tömbhöz való közeledésünk – végül elkerülhetetlen – folyamatát. Amikor Horn Gyula a Külügyi Bizottság elnöki szerepkörében – 1992 áprilisában – törvényjavaslattal próbálja kikényszeríteni a csatlakozásunkat kezdeményező döntést, Antall József a javaslat elutasítását ajánlja a kormánypárti képviselőknek (Horn Gyula: Azok a kilencvenes évek... 1999, 141. o.; antalljozsef. igytortent.hu/beszedek; 1992. ápr. 13.).

Nem a pártpolitikai rivalizálás logikája késztette miniszterelnökünket a szocialisták felvetésének elnapolására, hanem egy olyan nemzetpolitikai stratégia iránti elkötelezettsége, amelynek alapelveit már 1989 őszén, pártelnökké választását követően megfogalmazta. Amikor ő az euroatlanti integráció szükségességéről beszélt, egyidejűleg a Nyugattal kiépítendő kapcsolataink fontossági sorrendjét is hangsúlyozta. Első helyre Európát és azon belül azt az NSZK-t sorolta, amelyik a szociális piacgazdaság modelljének megvalósításával ideális csatlakozási felületet kínált a magyar gazdaság számára, és amelynek a keresztényszocialista elveket valló kormánykoalíciója pedig segíthetett a konzervatív magyar pártok európai kapcsolatrendszerének kiépítésében.

De nemcsak a tények súlya késztet arra, hogy vitassam Jeszenszky Géza történetszemléletét. Mert kétségtelenül jól látja, hogy „Európa keleti felében a rendszerváltozást övező eufória átváltott csalódottságba”, ám ennek a csalódottságnak az okait vázolva fel sem veti a Nyugat felelősségét.

Márpedig nem elég azt tudnunk, mint Jeszenszky Géza írja: „Az ezredfordulóra nyilvánvalóvá lett, hogy túlzottan optimista volt Bush elnök”, illetve: „A Nyugattól várt támogatások csak csordogáltak, a volt NDK-nak juttatottakhoz képest eltörpültek, ráadásul gyakran külföldi tanácsadók megjelenésében és nem is mindig hasznos tanácsaikban merültek ki, s nem elég megértenünk, hogy a mindennapi anyagi gondok aláásták az első demokratikus kormányok belső bázisát, valamint a Nyugat iránti korábbi lelkesedést.”

Harminc év múltával elvárható lenne egy történész-diplomatától, hogy feltárja Bush elnök megalapozatlan optimizmusának, a külföldi tanácsadók nem mindig hasznos tanácsainak és a mindennapi anyagi gondjaink prolongálódásának mélyebb okát. Például azt, hogy Washingtonban nem szívesen működtek együtt egy olyan magyar kormánnyal, amelynek liberális elvbarátaik (SZDSZ) nem voltak a tagjai, s tartottak a magyar–német kapcsolatoknak olyan irányú fejlődésétől, amelyet nem Amerika szabad piacgazdasági modellje, hanem a nyugatnémet szociális piacgazdaság elvei határoznak meg. És ami mindezeknél is fontosabb: Jeszenszky Géza nem mutatott rá, hogy az Egyesült Államok Oroszországgal szembeni tartózkodó magatartása (például a NATO-ba történő meghívásának elmulasztása) nem taktikai hiba, hanem – éppen ellenkezőleg – egy (Európa és Oroszország együttműködését mindenáron megakadályozó) világhatalmi célokat szolgáló külpolitikai doktrína következetes végrehajtása volt (Matolcsy György: Amerikai birodalom, 2004, 301–302. o.; Magyarics Tamás: Az Egyesült Államok külpolitikájának története, 2. kiadás, 2014, 620–621. o.). Egy olyan doktrínáé tehát, amelyhez igazodni – pillanatnyilag – kétségtelenül biztonságpolitikai érdekünk, de örök hűséget fogadnunk már csak a nagyhatalmi doktrínák változékonysága miatt sem érdemes.

Ha Jeszenszky Géza ebben a mondatában összegzi álláspontját: „A Nyugathoz tartozó, de sok tekintetben sajátos alrégiót alkotó Közép-Európának még a szerencsésebb sorsú Európa számára is van önálló, megszívlelendő mondanivalója”, lelkesen üdvözölném okfejtését. A lelkes reflexiótól csupán az tart vissza, hogy cikke nem tette egyértelművé: mit tart „megszívlelendő mondanivalónak”.

Jeszenszky Géza viszontválasza

A Nyugat hibái  és orvoslásuk

Régi eszme- és kétszeri párttársam (MDF és MDNP), Kulin Ferenc, literátus ember, a legendás, az igazi Mozgó Világ egykori főszerkesztője, 1990–1993 között az Országgyűlés Kulturális Bizottságának elnöke, a nemzeti liberális politikus komolyan meglepett azzal, mennyire rosszul olvasta az Országút 9. számában a Magyarország és a Nyugat viszonyáról szóló esszémet. Úgy látom, hogy félreérti történelmünk, sőt a világtörténelem alapvető tanulságait.

A mai Nyugaton, Észak-Amerikában és Nyugat-Európában valóban egyre több aggasztó jelenséggel, torz, történelmietlen, romboló, sőt antiliberális divatokkal találkozunk – mint már sokszor az előző évszázadban is. Az akkori szélsőjobb és a mai szélsőbal között sok a hasonlóság. De mindezekből a Nyugat képes volt kigyógyulni, mégpedig úgy, hogy fenntartotta a demokráciát és a jogállamiságot, és úgy remélem, ugyanígy megszabadul az euroszkepticizmus, a fundamentalizmus, az erőszakot, sőt a terrort is mentegető, úgynevezett politikai korrektség, a kultúrmarxizmus mostani ideológiáitól hasonlóképpen. Ahogy az 1960-as évek végi újbaloldal divatja, beleértve a Vörös Brigádok gyilkosságait, lecsengett. Vitatott írásomban arra próbáltam figyelmeztetni, hogy a megrendült Nyugattal szemben a Kelet – legyen az az autokrácia, az iszlám vagy a mindent látó és mindenható orwelli rendőrállam – nem fogadható el alternatívaként. És arra is, hogy Trianon századik évfordulóján, annak orvoslását keresve, látnunk kell, az Európai Unió keretében képzelhető el leginkább a kisebbségbe került magyarok helyzetének érdemi javulása, jövőjük biztosítása.

/Fiókáit öntestéből etető pelikán (1767), Gyügyei református templom Fotó: Kovács Attila, Fábi Tamás/

Kulin azt rója fel, hogy aktuálpolitikai mondanivalóm igazolásához keresek érveket. Melyik politikai esszé nem ezt teszi? Őt talán nem ilyen szándék vezérli, amikor azt állítja, hogy az ezer évvel ezelőtti Nyugathoz csatlakozásban, „a görög–római és zsidó-keresztény tradíciók” elfogadásában „a globalizálódó nyugati civilizációnak nemcsak teremtő dinamikája, hanem önpusztító hajlama is kódolva volt”? Ez vajon nem a Nyugattal szembeni – megítélésem szerint súlyosan téves – újabb keletű ellenérzéseket akarja igazolni? Visszatekintve, a mai értékrend alapján természetesen a nyugati civilizáció történetében ugyancsak ismert számos kárhoztatható fejlemény, esemény, de mégiscsak egyedül itt bontakozott ki az egyéni méltóság és szabad akarat elismerése, az emberrel született jogok tisztelete, a pluralizmus („a fejeket nem levágni, hanem megszámolni”), a tisztességes verseny (a fair play), nem utolsósorban pedig a tudomány megbecsülésének köszönhetően a technika szárnyalása – beleértve az atomfegyverek roppant, békeőrző-elrettentő erejét is.

Mivel nem világtörténelmi szintézist írtam, hogyan kérheti számon rajtam Kulin, hogy nem szóltam a kapitalizmus visszásságairól? Feltételezem, hogy olvasóim, vitánk bírálói mindezzel tisztában vannak, nemcsak eleget hallottak ezekről tanulmányaik során, de a kritikusom által felhozott szerzők mellett Marx és Engels kapitalizmuskritikáját szintén ismerik, nem is beszélve Madách londoni színéről. Kulin Ferenc megnyugtatására elmondom, hogy én sosem estem kábulatba sem a francia forradalom eszmevilágától, sem a marxizmus kapitalizmuskritikájától, de még Coudenhove-Kalergi Páneurópa-víziójától sem. Kossuthtal vallom, hogy „a magyar európaias legyen, s az, mit európainak nevezünk e honban mindig magyar maradjon”. Viszont valóban nem ismertem fel, és nem hiszem, hogy a Nyugat, kivált az Egyesült Államok fejlődése, történelme zsákutcás volna.

Meglepetéssel olvasom Kulintól, hogy az 1848/49-es magyar kísérlet kudarcának oka, hogy az önálló magyar utat „a Habsburgok külpolitikai döntéseit kontrolláló »európai pénzügyi körök« már nem tolerálták”. Leegyszerűsítve az okokat én az európai hatalmi egyensúly brit és francia felfogásában, valamint – bocsánat, kedves Feri, a szóhasználatért – a keleti zsarnok beavatkozásában látom. Megtévesztő a hivatkozás Urbán Aladár kitűnő könyvére. 1848 nyarán a pénzügyi körök mellett a frankfurti forradalmi parlament is kifogásolta, hogy a Batthyány-kormány visszautasította az osztrák államadósság egy részének az átvállalását (röviddel később már enyhített a merev elzárkózásán), de e mozzanatból történetietlen azt leszűrni, hogy pénzügyi körök, a háttérhatalmak hiúsították volna meg a magyar nemzet polgárosodási törekvését, összeesküvést kereső szemléletre vall. Kulin furcsa történelemszemléletét mintegy betetőzi az az állítása, hogy Széchenyi és Teleki László öngyilkosságát alapvetően az magyarázza, hogy „pontos látleletet készítettek századuk Európájának politikai agonizálásáról és szellemi rákbetegségéről”.

Ha a számára otthonos XIX. század történetét is ilyen sötét tónusokkal festi le bírálóm, nem csodálkozom, hogy a nemzetközi politikában kevésbé jártasként a Nyugat Oroszország-politikáját is kritizálja. Azt magam is osztom, hogy az orosz kultúra fontos része az európai kultúrának, de az már a ló túlsó oldalára esés (és a sztálinista időket idézi), hogy „az európai szellemiség… az orosz irodalom, zene és filmművészet nélkül csak féllábú törpe”. Cikkemben felidéztem a rendszerváltozás jelszavait: „el a kommunizmustól, a diktatúrától”, de ez nem azt jelentette, hogy el Oroszországtól és annyit szenvedett népeitől. Azt hittük akkor, hogy – Jókai kifejezésével – a hó alatt kivirult a szabadság a fehér és a vörös cárok egykori országában. Jelcin 1991-ben ezt jelképezte. Kulin hivatkozik Szemerkényi Réka Westlesness – Nyugattalanság? című, e lap 10. számában megjelent írására. De ez éppen arról szól, hogy Oroszország és még inkább Kína veszélyes, Nyugat-ellenes törekvéseivel szemben az Egyesült Államok továbbra is Európával együtt akar fellépni.


/Jaume Serra: Kálvária, Krisztus feje fölött apelikán Fotó: Wikimedia Commons/

Antall József, Kulin Ferenc és velem együtt vagy kétszázan az MDF alapító tagjai voltunk. De – mint 1989 szeptemberétől a párt külügyi bizottságának vezetője – a leghatározottabban állítom, hogy az MDF 1989. őszi programjában a semlegesség nem azért nem szerepelt, mert már a NATO-tagság volt a cél, hanem óvatosságból, hogy ne provokáljuk a sosem akart Varsói Szerződést domináló, bennünket még katonai megszállás alatt tartó nagyhatalmat. Viszont higgye el nekem, Antall külügyminiszterének, hogy a miniszterelnöki programbeszédben „a széles értelemben vett atlanti együttműködés” mögött igenis a NATO-tagság perspektivikus célja állt. Szép fordulat volt az 56-os karhatalmista Horn Gyulától 1992. áprilisi ötlete, hogy az Országgyűlés hozzon határozatot az Észak-atlanti Szerződés Szervezetébe történő magyar felvételi kérelem benyújtásáról, de komolytalan azt sugallni, hogy Antall ezt a Nyugattal vagy a NATO-val szembeni fenntartások miatt nem karolta fel.

Politikai járatlanság azt olvasni ki a Charles Thomas amerikai nagykövet Antallnál tett 1990. július 18-ai bemutatkozó látogatásáról készült feljegyzéshez, az iratpublikáció szerkesztője által írott lábjegyzetből, hogy az egykori szovjet blokk vezetői közül a NATO központjába először belépő Antall tényleg azt közölte volna Wörnerrel, a szervezet főtitkárával, hogy Magyarország nem kíván a szövetség tagja lenni.

Jól ismertük a NATO szándékait, miszerint messzemenően támogatja az új európai demokráciákat, de több okból, köztük az Oroszországgal kialakítandó új, jó viszony miatt egyelőre nem akart egyetlen volt VSZ-országot sem tagjai sorába fogadni. Antall parlamenti válasza erre utalt, de biztosította a Tisztelt Házat: „Amikor arra megérik a politikai, a külpolitikai és a biztonságpolitikai helyzet, biztosak lehetnek benne, hogy a Ház elé fogunk állni az akkor legjobbnak tartott javaslattal” (Antall József országgyűlési beszédei, 1990–1993. 1994, 255–257.). A Visegrádi Hármak 1992. májusi prágai csúcstalálkozóján már közös célként jelöltük meg a NATO-tagságot, de természetesen tudtuk, hogy ehhez a fogadókészséget még meg kell teremteni. (Horn máskor is volt pápább a pápánál: 1992 júniusában a külügyi bizottságban a magyar–ukrán szerződés újratárgyalását, a területi követelésekről történő kölcsönös lemondás elhagyását javasolta. Jól tudta, hogy Ukrajna ebbe biztosan nem menne bele, de ebben a kérdésben az elvakult magyar nacionalistákat, Csurka Istvánékat fel lehet tüzelni a „területről lemondó” kormány ellen.)

Abban is téved Kulin, hogy Antall külpolitikájában Nyugat-Európát és ezen belül Németországot az Egyesült Államok elé helyezte volna. A miniszterelnök egyforma súlyt helyezett a négy nyugati demokráciával kiépítendő bizalmi viszonyra, Bush elnökkel pedig éppolyan szoros, baráti volt a kapcsolata, mint Kohl kancellárral.  „Igaz barátja volt mind nekem – írta az elnöki tisztségből távozó Bush Antall Józsefnek –, mind az amerikai népnek. Egymás mellett álltunk számos nehéz történelmi helyzetben: Magyarország átalakulásának kezdetén, az Öböl-háborúban, a Szovjetunió összeomlásánál és most, a volt jugoszláv válság és a szomáliai éhezés kapcsán. Ezen események során az Ön határozott kiállása, őszinte és bölcs tanácsai nélkülözhetetlenek voltak számomra és az egész világ számára.”

Saját miniszteri, majd nagyköveti tapasztalataim, az Antall-kormány fogadtatása alapján csak cáfolni tudom Kulin feltételezését: „Washingtonban nem szívesen működtek együtt egy olyan magyar kormánnyal, amelynek liberális elvbarátaik (SZDSZ) nem voltak a tagjai, s tartottak a magyar–német kapcsolatoknak olyan irányú fejlődésétől, amelyet nem Amerika szabad piacgazdasági modellje, hanem a nyugatnémet szociális piacgazdaság elvei határoznak meg.” Az amerikai sajtó többsége talán szerette volna a magyar kormányban látni az SZDSZ-t, Mark Palmer akkori nagykövet pedig a Fideszt, de Reagan korábbi alelnöke, a republikánus George H. Bush elnök nem az 1989-es budapesti látogatásakor megismert személyeket, hanem Antallt találta a legalkalmasabb magyar vezetőnek. Thatcherrel ellentétben pedig ő egyáltalában nem tartott az egyesített Németország túlerejétől vagy társadalmi modellje népszerűségétől.

Az Egyesült Államok az 1990 utáni új nemzetközi rendszert – amint vitatott írásomban Bush elnököt idéztem – úgy képzelte el, hogy „a világ összes nemzete, Keleten és Nyugaton, Északon és Délen, virágozhat és harmóniában élhet együtt”. Lehet ezt cinikus porhintésnek tekinteni, Amerika azonban nem Európa erősödésétől és az új Oroszországgal való szoros együttműködésétől tartott, ami – ahogy Matolcsy Kulin által idézett könyve felvetette – Európát vele összemérhető vagy akár erősebb világhatalommá tehetné, csak a Közel-Kelet vagy más válsággócok problémájának Amerikától eltérő megítélésétől. Ha a XXI. században Amerika valamitől, azaz valakitől tart, az Kína. De nem a technikai és gazdasági téren egyre erősebb Kínától, hanem a demokratizálódás helyett a kemény diktatúrához visszatérő és agresszív, terjeszkedő külpolitikát folytató Kínától.

Bírálatát Kulin azzal zárja, hogy tőle eltérően látom Közép-Európa Nyugatnak szóló, „megszívlelendő mondanivalóját”. Nem tudom, ő ezt pontosan miben látja. Én abban, hogy a Nyugat maradjon hű az Ó- és Újszövetség erkölcsi tanításaihoz, a felvilágosodás örökségéhez, a racionalizmus, a véleményszabadság, a szabad verseny, a szolidaritás, a nemzetközi együttműködés és a béke eszméihez, illetve érvényesítse a nemzeti kisebbségek jogainak tiszteletét. Abban a sajátosan közép-európai mondanivalónkban viszont bizonyosan egyetértünk Kulin Ferenccel, hogy a Nyugat ragaszkodjék kétezer éves kulturális és nemzeti hagyományaihoz, mert mi a keleti zsarnokság alatt bőven megtapasztaltuk, mivel jár azok eltörlése.

 

/Indulókép: Fiókáit öntestéből etető pelikán, XIII. századi angol bestiárium miniatúrája, a British Library Harley-gyűjteményből/