B__ZA20141229010.jpg

A Nyugat egy-másfél év alatt minden tekintetben elfogadta hazánkat mint stabil nyugati államot.

Mottó: „Nem szabad, hogy a társadalom mélyében vagy akárcsak a perifériáján megerősödni hagyjunk egymással szemben álló, az európai gondolattal ellentétes nézeteket.”
Antall József
(az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése, budapesti ülés, 1992. június 30.)


Vállalva a megmosolygást, megkockáztatom: már a csodaszarvas regéjében föllelhető a remény, a hit, hogy Napnyugaton dúsabb a fű, jobb az éghajlat, barátságosabbak a szomszédok. A honfoglalással a magyarság kiszakította magát az egymással örökösen háborúskodó nomád törzsszövetségek keleti világából, és százévi próbaidő után a kereszténység fölvételével, az államalapítással, az olasz és német, majd valamivel később francia közvetítők – papok, lovagok, művészek – segítségét jól fölhasználva a Nyugathoz, az Occidenshez csatlakozott. Gyökeret eresztettek Magyarországon az európai szellemi és politikai divatok, művészeti stílusirányok. A Regnum Hungariae mint dinasztikus házasságok szereplője, mint az Európába betörő ázsiai hordákkal szembeszálló erő, mint a vallási meggyőződéséért minden áldozatot vállaló hitvalló és mint a maga s mások szabadságáért fegyvert fogó szabadságharcos a Nyugat szerves részévé vált. Persze ne legyenek illúzióink, nem volt mindig kedvező a magyarság külföldi képe, de ezt nemegyszer önhibáinknak, rossz döntéseinknek köszönhettük. Mi azonban hajlamosak vagyunk az önsajnálatra, a bűnbakképzésre, és így a Nyugathoz fűződő kapcsolatunkat előszeretettel állítjuk be viszonzatlan szerelemnek.

Batsányi Párizsra vetette vigyázó szemét, Széchenyi Angliára, Bölöni Farkas Sándor és nyomában Kossuth Amerikára. A kiegyezés után a politikai modell Westminster volt, a kulturális etalon Párizs, a tudomány és a gazdaság kívánatos példája pedig a Német Birodalom. A világháború és Trianon azonban hatalmas csalódást hozott: az önrendelkezést hirdető (eredetileg irántunk korántsem rosszindulatú) Wilsonban, a békét diktáló Franciaországban, a Clemenceau-nak szabad kezet engedő Londonban és a Magyar Királyságot megvédeni nem tudó Berlinben. Ezért jöhettek a hamis istenek, előbb Lenin („ex Oriente lux”), majd a Trianon revízióját támogató Mussolini, még inkább az országgyarapításért cserébe háborút és a nemzet megtizedelését hozó Hitler. De főként az utóbbival szemben a magyar politikai és kulturális elit jelentős része a hivatalos ellenségnek, a nyugati demokráciáknak drukkolt. Az Atlanti Charta valóban egy szebb új világot ígért, még Trianonra is orvoslást. Tévedés, hogy Jalta Európa keleti felének elárulását jelentette. Sztálin rúgta föl a szabad választásokra és a politikai berendezkedés megválasztásának jogára ott tett ígéreteit. Az I. világháborút követő igazságtalanságot tehát lehet a Nyugat nyakába varrni (persze nem kellett volna a nemzetiségeket magunk ellen fordítanunk és hozzájárulnunk ahhoz a háborúhoz), de hogy Trianon részleges kiigazítására, a Partium visszaadására sem kerülhetett sor a II. világháború után, az csakis a keleti zsarnoknak volt köszönhető.

Rákosi terrorja, 1956 és az egész hidegháború idején a nemzet túlnyomó többsége a Nyugattól várta előbb a felszabadítást, majd a diktatúra enyhítését, a magyar kisebbségek megsegítését és a jólétet. A magas- és a népszerű kultúra egyaránt a Nyugatra figyelt. 1989-ben Magyarországon, csakúgy, mint az egész szovjet tömbben, az Egyesült Államok volt a legnépszerűbb ország.

A rendszerváltozás jelszava volt, hogy vissza Európába – de mindahányan!

A szabad választásokon részt vevő pártok között teljes volt az egyetértés, hogy el a kommunizmustól, a diktatúrától, a keleti zsarnokságtól. A győztes „nyugodt erő” vezetője, Antall József miniszterelnök 1990. május 22-én elmondott programbeszédében az első helyen a szuverenitás, tehát a nép döntési szabadságának a teljes helyreállítása szerepelt. Kormánya európai kabinet lett mind az értékei, mind az európai integráció folyamatába való bekapcsolódás tekintetében. A külpolitikai orientáció teljes megváltozását jelentette a Varsói Szerződésből való kiválás és „a széles értelemben vett atlanti együttműködés” programba vétele. Június 8-án, amikor Antall miniszterelnök Moszkvában világossá tette, hogy az akaratunk ellenére reánk kényszerített szövetség gyökeres felülvizsgálatával annak megszűnését kívánja, én Londonban a Nyugat-európai Unió közgyűlésén egy olyan Európához történő csatlakozás szándékát jelentettem be, amely szorosan együttműködik Észak-Amerikával, nem egy monolitikus blokk, hanem a nemzeti és helyi hagyományokat tisztelő s megőrző régiók önkéntes társulása. A kommunista rendszertől megszabaduló országok közül – nem csupán a változásokban játszott úttörő szerep elismeréseként, hanem a politikai és az alkotmányjogi viszonyok alapos vizsgálata nyomán is – elsőként Magyarországot vette fel tagjai sorába az európai demokráciákat tömörítő Európa Tanács 1990. november 6-án. A magyar zászló ünnepélyes felvonása után elmondott beszédemben hangot adtam a reményemnek, hogy a politikai és gazdasági átalakulás sikere „megmutatja a világ többi részének, ideértve a fejlődő országokat is, hogy a demokrácia és a piacgazdaság nemcsak az élen járó nyugati államok esetében működőképes, hanem ez utolérésük módja is”. 


/Catherine Lalumiere, az Európa Tanács főtitkára gratulál Jeszenszky Géza külügyminiszternek, miután Rómában, a Palazzo Barberiniben, 1990. november 6-án aláírták Magyarország Európa Tanácshoz való csatlakozási szerződését. (Magyarország az Európa Tanács 24. tagállama) Fotó: MTI/REUTERS/

Nem automatikusan, hanem az Antall-kormány tényleges lépései nyomán a nyugati partnerek és közvéleményük egy-másfél év alatt minden tekintetben elfogadták hazánkat mint stabil, a demokrácia, a piacgazdaság mellett elkötelezett, kül- s belpolitikájában egyaránt kiszámítható, felelősségteljes, külső képében és mentalitásában is nyugati államot. Az új Magyarország megszilárdult tekintélyében igen nagy része volt személyesen a miniszterelnöknek. 1991 végéig hivatalos látogatást tett többek között Németországban, Franciaországban, az Egyesült Államokban, Hollandiában, Olaszországban, az Egyesült Királyságban, a Vatikánban, Brüsszelben az Európai Közösség intézményeiben és a NATO-központban, Strasbourgban az Európa Tanácsban. Az utóbbiban 1991. szeptember 11-én átvette az európai együttműködés kiemelkedő képviselői számára alapított Schuman-díjat. 1991. december 16-án – a Lengyelországgal és Csehszlovákiával velünk egy időben megkötött Európai Egyezmény révén – az Európai Közösség társult tagja lettünk. Az aláíráskor Antall szokatlan, eredeti gondolatokat osztott meg Európa vezetőivel: „Úgy érzem, hogy nem üres kézzel jöttünk ide, hanem […] tapasztalatot is hozunk Önöknek. Mi a bőrünkön éreztük azt, hogy miért szükséges az európai népek összefogása, miért szükséges a szabadságért szolidaritást vállalni, és miért nem lehet kisszerű, partikuláris érdekek alapján nézni nagy kérdéseket.”

Az új világtörténelmi korszak küszöbén megalapozottnak látszott az a magyar remény, hogy európai keretben az Európa Tanács és a helsinki záróokmányból kinőtt Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet, világszinten pedig az ENSZ nemzetközi jogilag kötelező konvenciót, kartát alkot a nemzeti kisebbségek védelmére, a II. világháború után sajnálatosan elejtett szerződések pótlására. Az 1990-ben és 1991-ben elfogadott ajánlások érvényesülése nagymértékben javította volna az Európában, mindenekelőtt a Közép- és Kelet-Európában élő nemzeti kisebbségek helyzetét. 

A rendszerváltozás pillanatában a hazai közvéleményben még széles bázisa volt – részben 1956-os reminiszcenciák alapján, részben a virágzó Ausztria példája nyomán – a semlegesség gondolatának. Az Antall-kormány azonban egyértelműen a NATO-belépéssel kívánta lehorgonyozni a nemzetet a biztonság kikötőjében. Ehhez a szovjet csapatok kivonása és a Varsói Szerződés feloszlatása nyitotta meg az utat. Figyelmeztető lökést adott e program megvalósításának az 1991. augusztusi – szerencsére sikertelen – moszkvai puccs is.

A rendszerváltozáshoz vezető út és az első szabad választás időszaka az önzetlenség, a bátor kezdeményezések és a szép remények ideje volt. De világtörténelmi korszak-határ, vízválasztó is 1989–1991: az európai kommunista dominók eldőlésével, majd a Szovjetunió szétesésével megszűnt a kétpólusú világ és ezzel az atomháború közvetlen veszélye. Reálisnak tűnt, hogy egy új, békés és tartós nemzetközi rendszer váltja föl a fegyverek labilis egyensúlyán nyugvó korábbit. Noha komolyan senki sem gondolhatta, hogy a történelem mint a háborúk és a politikai drámák folyamata véget ért, de személyesen is bíztam abban, hogy a demokratikus értékek és módszerek fokozatosan érvényesülni fognak az egész világon, Vancouvertől Vlagyivosztokig, az agresszió és elnyomás pedig egyre jobban visszaszorul, mert egységes elítélést, ha pedig szükséges, közös föllépést fog kiváltani. Kuvait Irak általi megszállása, a közös nemzetközi katonai akció ezt be is váltotta. Ekkor az egész világ (örömmel vagy aggodalommal) azt feltételezte, hogy beköszöntött az új világrend, egyszerre pax Americana és pax democratica. Ezt hirdette meg George H. W. Bush elnök 1990. szeptember 11-én az amerikai Kongresszusban mondott beszédében: „Új világrend bontakozhat ki, egy új korszak, […] amelyben a világ összes nemzete, keleten és nyugaton, északon és délen, virágozhat és harmóniában élhet együtt. Generációk százai keresték az utat a tartós békéhez, miközben ezer és ezer háború kísérte az emberi erőfeszítéseket.


/Berlin, Mühlenstrasse, Berlini fal (East Side Gallery) A Hedwig-Wachenheim-Strasséval szemben Dmitri Vrubel alkotása: Istenem segíts, hogy túléljem ezt a halálos szerelmet Fotó: Urbán Tamás/Fortepan/

A ma küzdelmeiben ez az új világ akar megszületni. Ez a világ teljesen más lesz, mint amilyet eddig ismertünk. Olyan lesz, ahol a dzsungel törvényét a jog uralma váltja fel. Olyan világ lesz, amelyben a nemzetek közös felelősséget vállalnak a szabadság és az igazság érvényesüléséért. Olyan világ, ahol az erős tiszteli a gyönge jogait.” Kuvait felszabadítása után, 1991. március 5-én Bush elnök megismételte látomását. „Egy olyan világ jöhet létre, amelyben a szabadság és az emberi jogok tisztelete minden nemzet körében otthonra talál. […] Noha még ez az új világrend sem garantálhatja, hogy beköszönt az örök béke kora, de célunk kell hogy legyen a tartós béke.”

Az ezredfordulóra nyilvánvaló lett, hogy túlzottan optimista volt Bush elnök. Többpólusúvá vált a nemzetközi közösség, és az új veszélyek, mint a terrorizmus, kémiai és biológiai tömegpusztító fegyverek, eltérő reakciókat váltottak ki. Európa keleti felében a rendszerváltozást övező eufória átváltott csalódottságba. Ennek elsődleges okai a remélt gyors gazdasági fellendülés késlekedése és a piacgazdaságra való áttérés olyan nehézségei voltak, mint a kényelmes és biztos munkahelyek megszűnése. A posztszocialista privatizáció is számos ellentmondásos következménnyel járt.

A Nyugattól várt támogatások csak csordogáltak, a volt NDK-nak juttatottakhoz képest eltörpültek, ráadásul gyakran külföldi tanácsadók megjelenésében és nem is mindig hasznos tanácsaikban merültek ki. A kommunizmus kártékony örökségével küszködő országok befogadása az euroatlanti intézményekbe a vártnál jóval lassabb volt, a hosszú mátkaság nem tett jót a szerelemnek. A mindennapi anyagi gondok aláásták az első demokratikus kormányok belső bázisát, valamint a Nyugat iránti korábbi lelkesedést. Külügyminiszterként (1994 nyara után pedig ellenzéki képviselőként) számos külföldi tárgyalásomon és előadásomban hangot is adtam aggodalmamnak, hogy a nyugati értékek nagy győzelme után az euroatlanti közösség elszalasztja az alkalmat a győzelem kiaknázására, a nyugati rendszer és annak értékei keleti irányú kiterjesztésére. Gyakran idéztem a régi figyelmeztetést, hogy nem elég a győzelmet kivívni, azt ki is kell használni: „Vincere scis, Hannibal, victoriam uti nescis!”

Végül az Egyesült Államok által vezetett NATO az EU-nál rugalmasabbnak bizonyult, 1999-ben meghívta tagjai sorába a tíz évvel korábbi változások három kezdeményezőjét, öt évvel később pedig az egykori keleti blokk hét további országát. A Nyugat védelmi szövetségének bővítése elsősorban nem gazdasági, hanem politikai és katonai kérdés volt, végrehajtása ezért könnyebbnek bizonyult, nem került sokba.

Amerikában is vitatéma, hogy „ki veszítette el Oroszországot”, nem kellett-e volna másként bánni a hidegháború vesztesével. Szerintem a NATO keleti kibővítése nemhogy hiba nem volt, de elejét vette a súlyosabb konfliktusoknak. Ha a Köztes-Európa a senki földje maradt volna, nagyobb lett volna a kísértés Oroszország számára megpróbálni azt újra befolyása alá vonni. A NATO–Oroszország Tanács jó megoldás volt, de komolyabban kellett volna venni azt, több megértéssel tekinteni az oroszok megsebzett büszkeségére. Még jobb lett volna Oroszországot is meghívni a NATO-ba, mondjuk, a baltiakkal együtt. A 2001-es New York-i terrorista merénylet és Putyin akkori reakciója erre alkalmat kínált.

A Nyugat magatartásával kapcsolatos magyar csalódásokhoz hozzájárult, hogy az elvesztett területeken élő magyarok jogos törekvései nem kaptak érdemi támogatást, pedig szomszédjaink kisebbségpolitikája, belső jogrendje és mindennapi gyakorlata messze elmarad attól, amit a rendszerváltozás felemelő légkörében hamarosan megvalósulni reméltünk. Ami eredmény született, az a magyar kisebbségek szívós harcának és az anyaország támogatásának volt köszönhető. Romániában, ahol Magyarország után a legtöbb magyar él, a két utóbbi államelnök lovat adott a legszélsőségesebb magyarellenesek alá, Ukrajna pedig nyíltan megszegte az Európa Tanácsnál vállalt kötelezettségeit és a Magyarországgal kötött szerződéseit. A Nyugat segítsége sokat számítana, de az EU-val kiéleződött viszonyunk és Románia erősen Amerika-barát politikája mellett ennek elmaradásán nem csodálkozhatunk. A problémát azonban csak jó diplomáciával lehet kezelni és idővel megoldani.
A rendszerváltozással, majd a NATO-ba és az Európai Unióba történt felvételünkkel a magyarság viharokban megtépázott, Trianonban súlyosan megsérült hajója mégis biztos révbe, kikötőbe ért. Ott vagyunk a számunkra legfontosabb csúcstalálkozókon, bele tudunk szólni a bennünket érintő politikák alakításába és a döntésekbe. Persze saját érdekeinek képviselete mellett szükséges mások érdekeinek a figyelembevétele is, az európai összetartozás és a szolidaritás. Antall ezt mindig hangsúlyozta.

Egy jó évtizede mind jobban látható a veszély, hogy – Arannyal szólva – a „métely... az örök kétely” aláássa az 1989-ben a legszélesebb körökben vallott meggyőződést, hogy Magyarország helye Európában, a Nyugat oldalán van, nem pedig Kelet-Európában, ahová a szovjet hatalom több mint négy évtizedre bezárta nemzetünket. E mellett két népszavazáson tettünk hitet. Másodlagos kérdés, hogy vannak személyek és politikai irányzatok, ahol ez tradíción alapuló meggyőződés, és vannak, akiknél „csak” reálpolitika, esetleg opportunizmus, eldobható maszk.

Amikor azonban a Nyugat hibáiról, vélt hanyatlásáról gondolkodunk, akkor nézzünk szembe azzal, hogy mi az alternatíva. Az oly sok keleti országban tapasztalható elmaradottság, kulturálatlanság, vallási fundamentalizmus, tekintélyuralmi rendszer, a mindent átszövő korrupció, az egyén védtelensége a hatalommal szemben. A Baltikumtól a Boszporuszig és az Adriáig terjedő kisebb államok szorosabb gazdasági és politikai együttműködése, amit legújabban a Három Tenger Kezdeményezés próbál megvalósítani, sokkal többet ígér, mint egy új világhatalom önző céljait szolgáló „új selyemút”. A Nyugathoz tartozó, de sok tekintetben sajátos alrégiót alkotó Közép-Európának még a szerencsésebb sorsú Európa számára is van önálló, megszívlelendő mondanivalója, ahogy a lengyel pápa, II. János Pál hitte és tanácsolta.

Tizenhét éve mondtam el, de ma is a magyar külpolitika kívánatos alaptételének tartom Eötvös József-emlékbeszédem végszavait: „Nem kérdés, hogy a magyar külpolitikának milyen úton kell haladnia. Természetesen a magyar úton, ami az őshazából »Verecke híres útján« a Napnyugati Birodalomhoz és a Bibliához vezetett, ami diákjainkat Oxford, Párizs, Itália egyetemeire vitte, amin eljutott ide a reneszánsz, a humanizmus, a reformáció, a felvilágosodás és a liberalizmus, mindaz, ami a magyar fába oltva különleges zamatú gyümölcsöket termett.”

/Indulókép: Az Európai Parlament épületegyüttesének Antall József néhai magyar miniszterelnökről elnevezett épületszárnya Fotó: Balaton József MTVA/Bizományosi/