Borsi-Kálmán Béla: Az Aranycsapat és ami utána következik. Budapest, Kortárs Kiadó, 2019, 507 oldal

„A tudományos sportszociológia nehézségének egy része abból ered – kezdi Pierre Bourdieu Javaslat a sportszociológia programjára című tanulmányát –, hogy a sportszociológusok tulajdonképpen kétszer is elnyomottak: a szociológusok között csakúgy, mint a sport világában.” Pár sorral alább így egyszerűsítette a gondolatot: „A szociológusok lenézik, a sportolók megvetik.” (Előbbiek a témát, utóbbiak a művelőjét inkább.) Nos, ha a (sport)szociológia helyett a sport – főleg a futball! – világába „tévedt” történészt írok, amolyan déjà vu-érzésem támad. Bár a nyilvános recepció nagy része elismerő volt, úgy emlékszem, amikor Borsi-Kálmán Béla – e monumentális kötet első változataként felfogható – Az Aranycsapat és a kapitánya című könyve 2008-ban megjelent, sem a múlt iránt még érdeklődő szurkolók, sem a „szakos” újságírók – kevés kivétellel – nemigen tudtak mit kezdeni vele. Dünnyögtek, hümmögtek, se jót, se rosszat nem mondtak, írtak róla általában, de tudomásul venni sem merték, akarták igazán. Mint műfaj- vagy témaidegen jelenségre néztek, amin gondolkodni, amihez „kapcsolódni” – a megszokott narratívák bázisáról indulva – nemigen lehet, a szerző munkája nem lett a labdarúgásunk históriájáról való beszéd, beszédmód részévé egyáltalán.


/Borsi-Kálmán Béla: Az Aranycsapat és ami utána következik Kortárs Kiadó, Budapest, 2019, 507 oldal/

S mintha a történészek – a szerző kollégái – sem igyekeztek volna hallóra venni a könyvet. Lehet, melléktermékként, magánbolondéria nyomaként tekintettek a kötetre csupán, de elképzelhető, hogy a tudományos kánon határát áthágó, a műfajokat vegyítő gondolatkísérletet provokációnak, sőt – e szót nagyon szeretik –, tarthatatlannak vélték. Avagy: míg a „sportosok” idegenkedéssel fogadták, addig a historikusok az egyedi, roppant összetett problematikát görgető esszéfüzérre mint komolyan nem vehető dologra néztek inkább.

S most itt van e – szó szerint is! – súlyos, a korábbit tovább író, kiegészített munka, amelyre a szerző – bevallottan – mint életműve témabéli részének összegzésére, afféle személyes ügyre, „tanúságtételre” tekint. Nem ír futballról többet – mondja. Az új cím Szekfű Gyula leghíresebb könyvének (Három nemzedék) 1934-ben kiegészített változatára utal egyértelműen. Esszé (esszéfüzér) ez tehát, gondolatkísérlet a szó eredeti jelentése szerint, ahol a téma – itt: labdarúgásunk hanyatlásának históriája – egy általánosabb érvényű gond kifejtésének a „csatatere” (Németh Lászlóé a szó). Nem szabványos történész-könyv – ez az elméleti-módszertani kérdéseken lovagló „szakosokat” roppant mód irritálja –, ám annak célját (egy korszak, esemény, problematika föllehető tényeit rendszerezve előtáró, de „ennél többet” nem adó célt) mégis meghaladja. Gazdag forrásbázissal dolgozik – a kötethez majd száz oldalnyi annotált, értelmezett irodalomjegyzék tartozik! –, de az „előadásban” a tények csak akkora hányadát mozgósítja, amennyi a gondolat kifejtésének szempontjából lényeges. Mi „hiányzik” a könyvből, a – mikrotörténelem mélystruktúrájában rejlő – lényeget fogni képtelen csőlátású szurkoló (és némely futballszakos) problémája csupán, hisz nem részletes, a labdarúgás kapcsán elmondható, a szemünk előtt zajlott „felépítményi” eseménytörténetről – annak bemutatásáról – esik szó itt. (Vannak erre való igen jó könyvek: Dénes Tamás–Sándor Mihály–B. Bába Éva „ötkötetese”, vagy Dénes Tamás–Dlusztus Imre: Meggypiros mezben című munkája ilyen.) Borsi-Kálmán Béla opusa nem a „futballról szól” elsősorban ugyanis!

Az alcím szerint a „Rákosi-korszak és a Kádár-rendszer története” jobb megértésére szolgáló „adalékokról” van szó, a „futball tükrében”. (Én Rákosi-rendszert és Kádár-korszakot írtam volna inkább.) Ez is igaz, persze, ám valójában a magyarországi polgárosodás felemás, aztán Trianont követően – 1945 után meg pláne! – elakadt folyamata, illetve ennek sajátos kompenzációs kísérlete a gondolat eredeti mozgatója, ami a szerző szaktörténészi munkásságának az egyik legfontosabb terepe közel fél évszázada már. Ekként a téma a magyar és térségbeli nemzettudat(ok) alakulása, egymással való szembesítése (magyar–német, magyar–román) vizsgálatának is a fontos alkalma lehet, ami meg a történelem (és a személyes sors) által determinált közösségi (a csapat, az öltöző világa) társaslélektan világába vezet.

Ritka összetett szöveg ez, legalább négy (inkább öt) rétege van. A francia mintára elképzelt reformkori magyar polgárosodás XX. századi csődje, a nemzettudat szükségszerűen kompenzációssá lett természetének e játékban is megmutatkozott jelenségei, a még világszínvonalú, de 54-től hanyatló futballunk korszakos egyéniségei (Puskás, Albert, Varga Zoltán) eltérő személyiségének analízise, a szerző – a Fradi „fakó” tagjaként a romlás meglódulásakor – 1968–70-ben rögzült tapasztalatainak mozgósítása, valamint a szurkolói attitűd adta következtetések (ki hol, miben hibázott törvényszerűen) mind-mind az előadás részei. A történész, az empátiával és megjelenítő készséggel megáldott esszéíró s a futball társaslélektanát „belülről” ismerő ember szól hozzánk, a „rétegek” folyvást egymásba játszanak, egyik szempont sem uralkodik egyértelműen, ám mégis élő elbeszéléssé, sőt karakteres modellé áll össze az egész. A forrásbázis a levéltári dokumentumoktól a tengernyi könyv- és sajtóterméken, emlékezésen át az oral history módszerével felgyűjtött anyagokig terjed, a nagy ívű folyamatrajz és a mikrotörténelmi analízis (egy fotó vagy kimerevített pillanat elemzése) épp úgy az értelmezés adaléka, ahogy a jól elhelyezett anekdotikus villanások sora is.

E többdimenziós térben Puskás Ferenc – a futballzseni, a világ legismertebb magyarja! – alakja amolyan idol, pályájának íve egyértelműen minta s viszonyítási pont. Nem új élet- és pályarajz ez természetesen, ellenben személyiségképnek, önnön sorsán túlmutató, szinte „nemzetkarakterológiai” példázatnak megkapóan egyedi. Puskás az ellentmondásokat cipelő magyar polgárosodás félbe maradottságának kompenzációs modellje a „szimbolikus térben”, a reformkori álom (majdnem) beteljesítője Borsi-Kálmán értelmezése szerint. A polgárosodott nemes és a megnemesedett polgár felborult egyensúlyának ösztönös „helyrebillentője” a játékával s emberi tulajdonságaival egyaránt, aki úgy oldódik fel – és arat sikert – új és új közegében, hogy közben önmaga – s a nemzeti jelleg összetéveszthetetlen példázata – marad mindenütt. Úgy lett gyökeresen magyar világpolgárrá 1956 után, hogy lényében az érvényesülés vágya nem vált ellenszenvessé pillanatra sem, a tekintély és a szeretetre méltóság sugárzása egyszerre jellemezte őt. A világ legismertebb magyarjává – szinte a „magyar” szó szinonimájává – nemcsak káprázatos futballtehetsége tette hát Puskást (ez is persze, hisz e játék népszerűsége, tömeghatása túltesz tudományon, művészeten, mindenen!), hanem személyisége páratlansága is, amiért nem szégyenkeznünk, de örvendeznünk illene.


/A Puskás Akadémia felcsúti stadionja, a Pancho Aréna
Fotó: MTI/Máthé Zoltán/

Mondhatnánk: „eltorzult alkatunk, zsákutcás történelmünk” (lásd Bibó István, akit gyakran emleget a szerző) vigaszaként lett ő a miénk, s ez fényt vet arra is, miért lett (csak volt?) oly fontos a futball Magyarországon, s miért nem sikerült (nem sikerülhetett?) mégis a legnagyobb diadalra jutni, épp a csapatkapitány törvényszerű vétke eredményeként a szerző szerint. Mert a Liebrichnek való „beszólás”, annak durva megtorlása a frusztrált s ezt a mámor pillanatában fölényeskedéssel kompenzáló magyar, illetve a szintén frusztrált, így a sértésért bosszút álló német (nemzet)tudat ösztönös következménye volt az analízis értelmében, s az is bizony, ami „utána következett”. Az, hogy Puskás a VB-döntőn – éles fizikai, lélektani helyzetben – nem tudott vezérré lenni, ezért jelenléte a pályán csapata hátrányára lehetett. S erről nem volt képes beszélni soha (a kérdéseket viccel ütötte el), s a vele (is) megesett örök traumát sem sikerült feldolgoznia. A könyv (egyik) legfontosabb fejezete (A fitos orrú szolgálólány és az Aranycsapat) erről beszél rádöbbentő módon, ha a pőre „futballszakmának” idegen e gondolatmenet, akkor is.

Labdarúgásunk hanyatlása 1954. július 4-én késő délután, a Wankdorf Stadion fölázott gyepén kezdődött tehát, igaz, a romlás meglódulását csak 1969 – Marseille? – táján észleltük egyértelműen. Puskás eltűnt közben, lénye az elhallgatás és a néma legendásítás kevercsében rekedt, ez már az új idol, Albert kora volt, ami az antitézist, Varga Zoltánt is kihordta persze. Ha az 50-es évek a Puskás-jelenséggel, a 60-asok az Albert–Varga (nem elsősorban személyes!) viszony analízisével írható le Borsi-Kálmán modellje szerint. Két alkat és szerep törvényszerű ütközéséről van szó valójában, amit a futball identitásképző szerepétől rettegő – Kádár a nemzeti érzésben nacionalizmust látott, ami számára az „ellenforradalom”, a fasizmus előszobája volt! –, az értékszemléletet összezagyváló, lehetőségeket ígérő és pusztító kor dobott föl, kivédhetetlenül. A sokat emlegetett kádári konszolidáció a „megtalálhatom a számításomat”, egyben az újabb magyar történelmet rendre kísérő kontraszelekció morálisan s szemléletileg is roncsoló közegét hozta el. Ez lett az a közeg, aminek – személyiségéből következően – egyikük (Albert) a haszonélvezője volt, míg másikuk – személyiségéből következően – zsigerileg lázadt ellene, ám e hazug létállapotba végül vagy így, vagy úgy, mindkét zseni belerokkant törvényszerűen. E közegnek a 60-as évek második felétől bekövetkezett sport- és futballforradalom kihívására reagálni (lásd a „totális” labdarúgást, a média, az orvoslás átalakulását és egyebeket) esélye sem lehetett – teszem hozzá én. Ez az a pont, ahol a szerző kollégái (Koós Levente, Takács Tibor, Vörös Csaba) és saját kutatása eredményeit a maga tágabb koncepciója összefüggésében értelmezve, új eredményre jut.

E kötet hat új fejezete közül öt az 1945 (1956) utáni magyar futball és a titkosszolgálat kapcsolatát firtatja, közel másfélszáz oldalon. Az, hogy a „cég” a labdarúgásra – és körülményeire! – mint politikai kockázatra, önnön fontosságát bizonygató alkalomra nézve elsősorban a 60-as évektől totális támadásba kezdett (mindenhova – főleg a Ferencvárosba – beépült), e könyvet forgatva végképp tudott lehet, a kérdés – egyszerűsítve – az, futballunkat a titkosszolgálat tette-e tönkre végül is. A szerző – ha jól értem – igennel válaszol (szavának hitelét erősítheti, hogy – bár a szervről konkrét tudása nem lehetett! – a romlás meglódulásának tanúja és kárvallottja volt, amiről súllyal beszél egyik fejezetben), én úgy fogalmaznék, hogy e játéktól idegen jelenség „munkája” az említett – az új kihívásra való – „reagálási képtelenséget” segítette s gyorsította egyben.

Ami bizonyos: míg a 60-as években igen, addig a 70-esekben senki józan emberfia nem látta a magyar labdarúgást a világ élvonalában már, s felvillanások ide vagy oda, lefele csúsztunk továbbra is. Ezt az időt a szerző nem követi már. (Kronológiai ki-kicsapásai vannak persze, Zidane-nak – ebben az elemzésben – a francia nemzetépítési modell csődjét szimbolikusan példázó „fejeséig” vagy Puskás haláláig, tehát 2006-ig is!). Számára a „nagy történetnek” – amidőn futballunk a megtört polgárosodás s a sikerhiány kísérte frusztrációs magyar önkép kompenzációja is lehetett a szimbolikus térben – a 60-as esztendőkkel vége lett, ám a tanulság máig ér, ez nem vitás.

Így a munka nem e játék honi hanyatlástörténetének egyedien összetett előadása csupán, hanem az 1867, de 1918–20 óta biztosan folyamatos – s a tudati és társaslélektani örökségek miatt egyelőre föloldhatatlan – történelmi csapdahelyzetünk természetének és következményének demonstrációja is, a tudomány felől nézvést – látszólag – perifériális értékű és érdekű bázison. Borsi-Kálmán életművének törvényszerű kifejlése, állomása e személyessé is lett vallomás, a történelem és a játék szerelmese egyként okulva forgathatja, ha jó füllel áldotta meg a sors, s még a „mezei” szurkoló is találhat benne vitatnivalót, ami a futball varázsától szabadulni képtelen ember létezésének föltétele. Mert hogy Zidane „fejese” a franciák, Puskás kivagyisága meg a mi világbajnoki címünkbe került-e valóban, senki sem képes tényként bizonyítani (a meccsek nem játszhatók újra), ám lehet, hogy a labdarúgásnak, a XX. század (egyik) legnagyobb elbeszélésének épp ez az örök bizonytalanság-bizonyíthatatlanság a lényege?

Lehet, hogy a történelem tanulságának is?    

/Indulókép: Az Aranycsapat 1954. június 30-án, Svájcban, Lausanne-ban a Magyarország - Uruguay vb-elődöntő kezdete előtt: Bozsik, Grosics, Lóránt, Hidegkuti, Palotás, Budai II., Zakariás, Buzánszky, Lantos, Czibor, Kocsis. Fotó: Fortepan/